Kristályba zárt érzelmek

Sziasztok! Ebben a modulban a Kristályba zárt érzelmek című vámpíros történetem 17 fejezetét olvashatjátok :) Sajnos egyenlőre szünetel az írása, de lehet valamikor újra neki fogok állni.
Mivel nem tudom, hogy szerettek olvasni ezért elhozom a blogbejegyzések linkjét :) Hátha fejezetekre bonva jobban szeretitek olvasni :)
Prológus
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet



„A szép üveggömb összetört,
nem véd többé gyermekálom,
És száz cserép közt sebzett szívvel állsz,
tétován.
Ha rád zuhan egy zord világ,
hogy bírnád el gyönge vállal?
Átkozódhatsz,
senki nem felel, de érzed: menni kell.(…)
Hogy száll az ember,
ha földre rántja önmagát?
És hogy lesz szabad,
ha a saját árnyát sosem lépi át?”
Mozart musical: Árnyékdal

Prológus


A sötét vörös köpenybe burkolózott férfi lassan sétált az üres, kihalt folyosón. Bőrcsizmába bújtatott lába ütemesen csapódott a padlónak és tompán visszhangzott. Köpenye csuklyáját mélyen a szemébe húzta, ezért az arcából szinte semmi sem látszott. A hatalmas, szürke kövekből épült folyosót fáklyák világították meg és festették feketére a plafont. A kövek között hideg volt, a levegő dohos és nehéz, hiszen nem voltak ablakok. Amikor a folyosó ketté ágazott meg sem állt, csak folytatta az útját balra. Tudta, hogy jó felé megy, de nem azért mert olyan sokszor járt erre, hanem azért mert érezte a levegőben úszó varázslat maradványokat. Kecses, hosszú ujjait látni lehetett, mikor összefogta mellkasa előtt a köpenyt. Amikor az ajtó mellett álló magas, erős, fegyverrel felszerelt férfi szó nélkül beengedte a csuklya alatt gonoszan elmosolyodott. " Komolyan ennyire ostobák, akik ott ülnek a tanácsban? Egy ennyire buta, varázserő nélküli férfit bízni meg az őrzéssel, felér egy aláírt lopással. Látom, nagyon kell nekik. - gondolta a férfi miközben belépett a terembe. A körülbelül öt méter átmérőjű, sima falú szoba, teljesen üres volt. Csupán egyetlen bútordarab volt benne az, amin a kő feküdt. Még a férfinak is elakadt egy percre a lélegzete. Annyi erő gyűlt össze a teremben, hogy szinte megfojtotta. A varázslat, amit a kőre szórtak egy varázsló teljes erejét és lényét követelte. Az ismeretlen nyelt egy nagyot, mert csak most jutott el a tudatáig mire is készül. Azzal, hogy kiegészíti a varázslatot, önmagát is megölheti, arról nem is beszélve, hogy ezzel mennyire meggyengíti az eredeti varázslatot. De tudta nincs más esélye és innen már nincs visszaút. Lassan sétált oda az állványhoz, ahol a kristály lüktetett és túlvilági fénybe vonta a termet. Amikor rátette a tenyerét elcsodálkozott mennyire forró, de tudta nincs ideje ezen gondolkodni. Lehunyta a szemét és latinul kezdett kántálni. Mély hangját visszaverték a falak, a keze alatti kő bevilágította a szobát. A férfi ujjaiból kék köd ereszkedett a kristályra és szikrák pattogtak, ahogy hozzá értek. Annyira koncentrált, hogy sikerüljön a varázslat, hogy nem látta, amikor kinyílt az ajtó. Az ajtóban álló egyén fekete csuklyája az ő arcát is eltakarta, köpenye finoman omlott le a lábáig, de lábfej nem érintette a padlót. Az alak lassan, a föld felett lebegve közeledett a férfi felé. Az egész testéből sötétség gomolygott elő és mindent beborított. A feketeség fokozatosan teret követelt magának és ezzel együtt csökkent a kőből áradó fény. Már csak egy kis körben pislákolt, de csak addig, amíg a férfi le nem vette róla a kezét. Amint a varázslat megszűnt minden sötétségbe borult...
Egy rövid kiáltás sokáig kószált a falak között.
Léptek törték meg a feszült csöndet. Ahogy a fekete lepelbe bújtatott idegen eltűnt, úgy foszlott szét a sötétség, felfedve a saját vérébe fagyott őrt, a varázslót tőrrel a szívében, és az átlátszó követ, ami még így megbabonázva sem éri utol az eredetit.

* * *

Amikor a férfi belépett a lakásába, döbbenten megtorpant. A nő a kanapén ült, kezét az ölébe ejtve, és a semmibe bámulva. Damien gyorsan és jó hangosan becsukta az ajtót. A nő lassan ráemelte sötétszürke szemeit, és felállt. A derekára erősített tokban megcsörrentek a dobócsillagok, a másik oldalán pedig jól kivehető volt a fegyver. Fekete pulóver és bőrnadrág rejtette el vékony, de izmos testét.
− Mit akarsz itt, Nana? Megbeszéltük, hogy elfelejtjük egymást!
− Csakhogy közbe jött valami... vagyis valaki - mondta halkan a nő, és a hasára simította a kezét.
− Mi? − mordult rá Damien. − Ne beszélj rébuszokban!
− Terhes vagyok! − vágta oda Nana dühösen, mire a férfi szemi elkerekedtek. Nagyot nyelt, és döbbenten leült oda, ahol az előbb a nő ült. Sokáig nem szóltak egy szót sem. Mind a ketten arra próbáltak rájönni, hogyan keveredhetnének ki abból, amibe zuhantak.
− Jól van... keresek egy orvost az emberek között, akivel majd elvetetheted − mondta Damien a szemeit dörzsölve.
 − Elvetetni? − háborodott fel Nana. − Soha! Megszülöm ezt a gyereket.
 − Megőrültél?! − kiáltott fel Damien. − Nem tarthatod meg! Ne légy ennyire hülye. Már az is elég baj, hogy összekeveredtünk.
− Nem érdekel! Megszülöm ezt a gyereket, ha belehalok is.
− És mi lesz a gyerekkel? Nem gondolkodtál még azon, hogy milyen rossz lesz neki, ezek között a körülmények között? Ha rájönnek, hogy ő az, már pedig rá fognak, akkor üldözni fogják. Térj észhez, és vetesd el! − ragadta meg a férfi Nana vállát.
− Nem vetetem! Ő az enyém, megszülöm és megvédem. Meg tudom védeni, ha akarom... és akarom! − lökte el magától Nana Damien kezét. − Azt hittem, legalább érdekelni fog, hogy gyereked lesz.
− Ha ilyen szörnyszülött, mint az, amit szülni akarsz, akkor nem − mordult rá Damien. − Hagyj békén ezzel! Ha megteszed, mindent elrontasz. Kiderül, hogy valaki megszegte a törvényt, és nekem végem.
− Senki sem fogja kitalálni, hogy mi voltunk − forgatta gúnyolódva a szemét Nana. − Gyáva vagy Damien Ginn! Nem vagy méltó, hogy varázslónak nevezd magad. Felejts el! És a gyerekedet sohasem fogod látni.
− Nem is akarom! − vágott vissza Damien. − Menj el, Nana!
- De egyet jegyezz meg! Ha ő lesz, az, akitől mindenki fél, akkor meg fogja törni az átkot. Megtöri, és végre gyűlölhetlek. Akkor pedig menekülj! Menekülj, mert az én haragom nagyobb és forróbb lesz, mint a pokol. Szóval, jól vigyázz! − sziszegte az arcába dühösen Nana, majd kirobogott és becsapta az ajtót. Az arcába húzta a baseball sapkáját és végigsietett a folyosón. Kezét védekezőn a hasára szorította és örült, hogy legalább az anyai ösztön megmaradt benne, ha más nem is. De majd te... te majd feloldozol minket. Megmentesz minket... minket élőholtakat.

1. fejezet


− Zoé!!- A név végig száguldott az egyetem ebédlőjén, és mindenki kérdőn fordult a kiabáló lány felé. Zoé Bianchi is felkapta a fejét, és a homlokát dörzsölve nézett az asztalok között szlalomozó barátnőjére. Mona Rossi egyik kezével hevesen integetett neki, a másikkal a tálcát egyengette, nehogy a földön kössön ki az almája. Szerette a lányt, a legjobb barátnője volt kicsi kora óta, de ma nem volt kedve beszélgetni vele. Azt remélte, megússza, hogy bárki vagy bármi megzavarja ebéd közben. Ahogy közeledett a barátnője, végig futott rajta a tekintete. Mona nem igazán törődött azzal, hogy elvegyüljön a többiek között. Sötétbarna haját ezernyi apró copfba kötötte, amik most össze-vissza álltak a feje tetején, vékony testét egy neon zöld, gitárt ábrázoló póló és egy sötétkék farmer fedte. Barna szeme izgatottan csillogott, és Zoé már a helyéről látta, hogy buzog benne az energia, ahogy mindig. Felsóhajtott, és erőt gyűjtött ahhoz, hogy ne ordítsa le mindjárt az első mondatnál a lány fejét. Tudta, nem érdemli meg, hogy rajta töltse ki a dühét, amikor nem is csinált semmit. Egykedvűen kavargatta a levesét a tányérban, mikor Mona lehuppant mellé a székre.
 – Zoé, nem fogod elhinni mi történt ma velem?
− Benito elhívott a gólyabálra? − érdeklődött Zoé, de magában azon gondolkodott, miért nem tudnak normális levest főzni. Undorodva eltolta maga elől a tányért, és kisimította a szeméből vörös haját.
−Még nem, de már majdnem! − vigyorgott Mona, mint a macska, aki beleesett a tejfölös köcsögbe.
− Hogy lehet valakit majdnem elhívni? − nézett a barátnőjére Zoé, aki csak a szemét forgatta.
−Most érdekel, hogy mit történt vagy sem? − kérdezte Mona, akinek rosszul esett, hogy a barátnőjét nem érdekli mit csinált Benito. Bár most, hogy jobban megnézte magának Zoét, rájött, hogy valami nincs rendben. Bár a haja ugyanolyan fényes, vörös volt, mint mindig, de szeme alatt húzódó sötét karikák nem jelentettek semmi jót. Ahogy a mosoly nélküli, hófehér, szeplős arca sem. Ha Zoé nem mosolyog, akkor ott nagyon nagy probléma van, hiszen nem véletlenül hívták Mosolykának a háta mögött. Amikor hozzáért a karjához, meglepődött mennyire hideg a lány teste. – Minden rendben van Zoé?
− Persze, semmi gond − legyintett a lány, és megdörzsölte a szemeit. – Csak az éjjel rosszul aludtam, és nagyon keveset. Irodalomtudomány zárthelyire tanultam, de nem lényeg. Szóval, mi volt Benivel?- Mona ugyan elkezdte mesélni a fiú mit csinál, de a barátnője egyáltalán nem figyelt rá. Zoé hallotta a lány hangját, de nem fogta fel mit beszél. A gondolatai a tegnap estén, és azon a bizonyos levélen jártak, amit lassan kívülről tudott. Nem hiszem el. Ez nem Lucius-ra vall, és még csak a kézírása sem hasonlít. Ha valami történt vele miattam, azt sosem bocsátom meg magamnak. Miért pont most fordult fel az életem? Mintha nem lenne elég gondom a rémálmaimmal, megérzéseimmel, ehhez jön még a tanulás, Daniel és még ez is. Nem tudok ennyi fele szakadni. Az a levél… mi túl közel álltunk egymáshoz Lucius-sal, ahhoz, hogy ennyivel elintézzen. Megígérte, hogy ameddig ő él, nem fog más kezére adni. Mindig is ő volt a vigyázóm és nagyon jól tudta, hogy nem fogok mást elfogadni. Nem. Ő nem rázott volna le annyival, hogy bocsi, de majd más figyel rád ezentúl, mert én nem érek rá. Nekem ez nagyon nem tetszik. Itt valamit titkolnak előlem. Annyira elmerült az étel tologatásában és a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy a többi barátja is megérkezett az asztalhoz. Mariot, Paolat és Rosat itt ismerték meg a Cassino-i egyetemen, és ez alatt a pár hónap alatt jó barátok lettek. Ők sem tartoztak sehova. Se a menők közé, se a lúzerek közé, megrekedtek valahol félúton a kettő között.
−Zoé, tanultál irodalomtudományra? − kérdezte meg Mario. Ő volt az egyetlen, aki egy szakra járt Zoéval. Szőke haja kék szemébe lógott, miközben a lány szeme előtt legyezett vékony ujjaival. – Hahó! Figyelsz rám?
− Mi? − kapta fel a fejét Zoé, és döbbenten nézett a barátaira. – Öö… bocsi, csak elgondolkodtam. Mit kérdeztél Mario?
−Hogy tanultál-e mai zárthelyire? Mégis hol jársz? − mosolygott rá a fiú, kivillantva össze-vissza álló fogait. – Biztos valahol messze innen, Daniellel. – nevetett Mario, miközben megfogta Paola kezét. A lány szélesen elmosolyodott, míg a másik kezével beletúrt, rövid, szőke-ciklámen csíkos hajába, kék szemei vidáman csillogtak. Megrögzötten fogyókúrázott, mert kövérnek hitte magát, és Mario hiába mondta, hogy ő nem kövér csak van rajta mit fogni, nem törődött vele.
− Hát, hogy messze, az biztos − mosolyodott el Zoé. – Kicsit összejöttek otthon a dolgok. Sok fele jár az agyam.
−Mindjárt felvidulsz − vigyorgott rá Rosa. − Jön a felmentő sereg − intett a pultnál kígyózó sor fele. Zoé követte a törpe lány tekintetét, és megpillantotta Danielt. A fiú épp ekkor indult el feléjük, és rámosolygott. Zoé tudta, hogy örülnie kellene, mégis inkább csak tehernek érezte. Legalábbis jelen pillanatban. Ez az egy év, amit Daniellel töltött, a viták ellenére is csodálatos volt. Szerették volna együtt élni az életüket, ezért is határozták el, hogy egy egyetemre fognak járni, igaz nem egy szakra. Míg Zoé imádta a színházat és az irodalmat, addig Danielnek a matek volt a szívecsücske, ezért is akart matematika tanár lenni. Ahogy közeledett az asztal felé elnézte a fiú világos barna haját, a kékes-zöld szemeit, vékony testét és a mosolyát, ami miatt beleszeretett. Vissza akart mosolyogni rá, mégsem tudott. Az aggodalom azért a férfiért, aki kicsi kora óta védte, és a félelem, hogy ezzel egy korszak lezárult, elvette minden kedvét. Nem szerette a változásokat, az állandóság jelentette a védelmet számára. A fiú közben odaért hozzájuk, és arrébb parancsolta Rosat. A lány vigyorogva engedte meg az öccsének, hogy leüljön Zoé mellé. Mindannyian imádták annak ellenére is, hogy milyen kicsi volt. Zoé tisztában volt vele, mennyire nehéz a lánynak, hogy törpeségben szenved. A családjukban mindenki normális magasságú volt, kivéve őt. Nagyon sokat bántották gyerekkorában pont azért, mert sosem nőtt meg 130 centinél magasabbra. De szerencsére a testalkata arányos volt a magasságával: rövid kezek és lábak, apró ujjak. Mégis próbált normális huszonegy évesként élni. Rendszeresen festette a haját, sminkelte magát és a legkedvesebb teremtés volt, akit valaha Zoé ismert. Próbált optimistán állni mindenhez, bár tisztában volt vele, hogy nehezen fog párt találni magának. A vele egykorúak ugyan már nem voltak tele annyi előítélettel, mint a gimnáziumban, de még közöttük is volt olyan, aki lenézte őt a termete miatt. A mai emberek tele vannak előítéletekkel. Mindig találnak maguknak valamit, ami nem tetszik a másikban, amit kigúnyolhatnak. Zoén is találtak, mert a szemein sajnos nem tudott változtatni. Mivel az egyik szeme kék volt, a másik pedig zöld. Ehhez jött még pluszban, hogy kicsit duci volt, ami azt eredményezte, hogy tönkretették az általános iskolai és a gimis éveinek egy részét. Mona volt az első, akit egyik sem érdekelt, majd jött Daniel, mint egy angyal az égből, aki végre visszaadta neki az önbizalmát.
− Minden rendben kicsim? − kérdezte Daniel, miután gyengéd csókot nyomott a szájára.
−Mondtam már, hogy ne hívj kicsimnek! − csattant fel Zoé, mert nem akart megint emlékezni. De már késő volt. A kicsim szóra újra előtörtek az emlékképek az anyjáról, már amiket sikerült megőriznie. Nem volt sok, de ami megmaradt, az fájt.
−Jól van, na! Nem kell mindjárt leharapni a fejem − döbbent meg Daniel.
− Nem harapom le a fejed, csak már százszor megkértelek, hogy ne hívj így. Utálom − mondta Zoé, a fiúra nézve. Daniel kékes-zöld szemei őt fürkészték.
−Mi történt? És ne mondd, hogy semmi, mert látom, hogy baj van − fogta meg a kezét Daniel.
− Eltűnt valaki, akit régóta ismerek, és közel áll hozzám − bökte ki Zoé, pár másodpercnyi hallgatás után. Tudta, hogy nem mondhat el nekik mindent, de ennyiből nem lesz semmi probléma, és a lelke is megkönnyebbül egy kicsit.
−Az a srác, akivel levelezel? − kérdezte Daniel.
− Igen − bólintott Zoé. − Tudom, hogy valami baj van vele, és nem ő írta az utolsó levelet.
−Biztos minden rendben van vele − ölelte át Daniel. –Nem szeretem mikor ilyen morcos vagy.
− Keveset aludtam az éjjel. Azt hiszem, irodalomtudomány után haza megyek − mondta Zoé, és megdörzsölte a szemeit, hogy ne sírja el magát. Feszült volt és fáradt, sírni, sikítani lett volna kedve, de legfőképp egyedül akart lenni. Rendezni akarta a gondolatait, újra elolvasni a levelet, és pihenni. Az érzés, hogy figyelik, olyan elemi erővel csapott bele, mint a villám. Tudta, hogy figyelik… nem sejtette, nem gondolta, tudta. Ültében megfordult, és így az ablakon keresztül rálátott a kertre. Kint ugyan nem látott senkit, de mást igen. Fekete pamacsok úsztak a levegőben, túl közel az ablakhoz. A teste megfeszült, a szíve hevesen dobogott. Megtaláltak!
−Mit láttál? − érdeklődött Mona. – Csak nem valami helyes fiút a számomra?
− Semmit − vágta rá Zoé, visszafordult az asztalhoz, és ránézett a megmaradt ebédjére. Imádta a tonhalas rizottót, de most felfordult a gyomra. Felállt. – Nekem… nekem mennem kell.
−Minden rendben? − kérdezte Daniel, és Zoé keze után nyúlt, de a lány elhúzta.
−Csak… szükségem van egy kis friss levegőre − mondta Zoé, és már el is indult az asztaltól. Még hallotta, hogy a barátai utána szólnak, de aztán végre kiért a folyosóra. Eddig észre sem vette, hogy rohan. Többeknek nekiment a folyosón, de nem törődött velük. Csak rohant végig a fiataloktól nyüzsgő folyosón, hogy végre kijuthasson a levegőre. Lihegve robbant ki az épületek között húzódó kertbe. A fák levelei a szivárvány minden színében pompáztak, vagy az ágakon, vagy a földön. Remélte, hogy a természet, ami mindig megnyugtatta, most is segíteni fog, hogy elmúljon a pánik rohama, de nem így történt. Remegő lábakkal botladozott el az első padig, majd lerogyott rá. Kezébe temette az arcát és egyetlen szó vibrált az agyában fájdalmasan: Megtaláltak. Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, de remélte ez nem mostanában lesz. Remegve húzta elő a telefonját a zsebéből és egy számot tárcsázott.
−A hívott szám jelenleg nem elérhető. Kérjük ismételje meg a hívását később vagy a sípszó után hagyjon üzenetet − szólalt meg egy monoton hang a fülébe.

2. fejezet

Lucius megpróbálta kinyitni a szemét, hogy megtudja, merre járnak, de csak résnyire sikerült. Bár legszívesebben rögtön be is csukta volna. Egyrészt a neonfény zavarta a szemét, másrészt élete legszörnyűbb rémálma kezdett valóra válni. A pincefolyosón uralkodó hideg miatt lúdbőrödzött meztelen felső teste, és a lábfejét már sebesre marták a padló kövei. Résnyire kinyitott, feldagadt szemeivel a két karját erősen fogó őrére nézett és tudta, hogy esélye sincs, hogy kiszabadulásra. A fején lüktetett a seb, és valami forró folyt végig az arcán. A mellkasa tele volt apró, kör alakú, égési sérülésekkel. Fájt az eltört lába és a válla, több foga hiányzott, és feldagadt a szája. Nem is akart belegondolni, mi vár rá a következő néhány órában, de abban biztos volt, hogy nem fogja elárulni Zoét. Nem tudta, hogyan jutott a tanács kezére a lány levele, azt sem tudta, melyik barátja árulta el, de túlságosan szerette a lányt ahhoz, hogy a varázslótanács kezei közé lökje. Csak tudjam meg, hogy ki adta le a drótot Lucannak, ha kijutok innen élve, békává változtatom, és becsukom egy lezárt üvegbe, hogy megfulladjon. Zoé bízik bennem, és nem érdemli meg, hogy ezek az őrültek, megkínozzák, és megöljék. Nem bűnhődhet ő, azért, amit a szülei elkövettek. Mind a ketten meghaltak, pont azért, amit csináltak, és nem hagyhatom, hogy Zoéval is ez történjen. Ezért is jött létre a Vigyázók. Arra tettük fel az életünket, hogy megvédjük azokat, akik védelemre szorulnak. Én pedig arra, hogy őt megvédjem.  Persze ez azt jelentette, hogy megszegem az íratlan varázslótörvényeket, de hát Zoé mégiscsak különleges. Tudom én nagyon jól, hogy mi a feladata Zoénak, de… megszerettem. Nem kellett volna, mégis megtörtént, és ezen már nem tudok változtatni. Olyan lett nekem, mintha a sosem létező húgom lenne. Igaz, hogy csak egyszer láttam, és csak levélben tudtunk értekezni, de akkor is szeretem. Nem beszélhetek róla, nem mondhatom meg, hol lakik, és hogy néz ki, mindegy mennyire kínoznak. NEM. TEHETEM. MEG. NEM. Mert én nem vagyok szívtelen és gonosz, mint a többiek. Lehunyta a szemeit, és egy dalt kezdett halkan énekelni, amit még Zoé tanított neki. Hamis hangja visszhangzott a falak között, de ahogy elhagyták a száját a szavak, erőt adtak neki. Mint a varázslatok, csak akkor teljesülnek, hogy kiejtik őket.
-Hamarosan el fog múlni a jó kedved Lucius − mordult rá a jobb karját szorongató őr.
− Nincs jó kedvem − nevetett fel keserűen a férfi.
−Akkor minek énekelsz? − nézett rá kérdőn az őr.
-Erőt gyűjtök − felelte Lucius. – Ez a dal mindig lenyugtat és erőt ad nekem.
− Hagyd abba, mielőtt elhányom magam! − szólalt meg a bal oldalán álló nő. – És szedd a lábad, mert nem akarok sokáig idelent lenni!
-Talán rossz emlékeket idéz, Amanda? − gúnyolódott Lucius, mire a nő felé fordult, miközben a pálcájáért nyúlt. – Mivé akarsz változtatni? Békává? Kígyóvá?
− Én féregre gondoltam, hogy eltaposhassalak, azért amit tettél.
-És ugyan miért bűn az, amit tettem? Megmentettem egy ártatlan lányt, attól, hogy megkínozzátok. Ezt én nem gondolom bűnnek − felelte Lucius. – Fogalmatok sincs ki az a lány, akire vigyáztam.
− Ebben igazad van. Nem tudjuk, de sejtjük. És ha igazunk lesz, Lucan megkínoz, majd eltapos, mint egy undorító, nyálkás férget, én pedig táncolni fogok a sírodon − vigyorgott rá gonoszan Amanda. – Indulj!
-Én is ugyanúgy szeretlek, ahogy te engem − vágta oda Lucius, és ha nem kötötték volna gúzsba a kezét, varázskötelek, és nála lett volna a pálcája, a nő már nem élne.
− Hagyjátok abba! − szólt rájuk a másik őr. – Lucan, már vár minket. – Lucius nyitotta a száját, hogy újra megszólaljon, de aztán meggondolta magát.
A hármas csendesen sétált végig a hideg, dohos folyosón. Több ajtó mellett is elmentek, amik mögött még Lucius sem tudta, hogy mi van, de nem is akarta megtudni. Csupán Lucan sötétkék varázserejét látta, pamacsokban lebegni előttük, vagyis másra nem számíthat. Ez pedig nem jelentett semmi jót. Ha Lucan egyedül jött le ide büntetni, és senki sem kísérte el a tanácsból, akkor a büntetett személy meghalt. Hosszan felsóhajtott, és remélte, hogy a Zoé iránti szeretete elég erős lesz, hogy a tanácsvezető ne törje őt meg. Tudta, hogy ha elárulja az egyetlen lányt, akit szeret, azt sosem bocsátja meg magának. Amikor megálltak egy egyszerű barna ajtó előtt, nagyot nyelt, és ha gyáva lett volna, fellöki Kyle-t, és elrohan. De nem tehette meg. Szembe kellett néznie azzal az emberrel, aki megtanította varázsolni, aki befogadta, amikor a vámpírok megölték a szüleit, és aki segített neki, hogy bekerüljön a Vigyázók közé. Apja helyett apja volt, és most mégis ő fogja megölni.
−Csak nem félsz? − suttogta gúnyosan a fülébe Amanda, mire Lucius ránézett dühtől villogó fekete szemeivel. Azóta ellenségek voltak, hogy a lány betette a lábát ezek közé a falak közé. Mivel híres varázsló volt az apja, azt hitte, ő mindent megtehet, és Lucius volt az első, aki megmutatta neki, hogy itt nem érdekel senkit, hogy ki az apja, az a fontos, hogy mit tud. Azóta a szőke hajú, kék szemű, alig húsz éves lány teljes tűzzel gyűlölte a fiút. Mindent megtett azért, hogy keresztbe tegyen neki, most pedig élvezte, hogy a halálba kísérheti.
− Nem félek tőle − jelentette ki Lucius, és megpróbálta kisimítani fekete haját a szeméből, de az beleragadt a vérbe. Felsóhajtott, és már nyitotta volna az ajtót, de Amanda megelőzte. Kicsapta az ajtót, és belökte rajta a fiút. Lucius elvesztette az egyensúlyát, és végigvágódott a padlón. A kiálló kövek végigsértették a térdét és az arcát. Egy apró, téglalap alakú szobában találta magát, ahol semmi sem volt. Amikor visszanézett a válla felett, a lány gúnyos mosolyával találkozott. Már készült valami durva visszavágásra, mikor egy mély hang tört elő az egyik sötét sarokból.
−Amanda! Segíts neki felállni, aztán távozz a szobából! − A lány vigyorogva felrángatta a földről a fiút, és az arcába sziszegte:
−Itt fogsz megdögleni Lucius, és élvezni fogom a halálüvöltéseidet.
 Amanda! − szólt rá erélyesen a férfi, mire a lány behúzott nyakkal elhagyta a szobát. Lucius, Lucanhoz fordult, miközben letörölte az orráról a vért. – Mit tettél, Lucius?
− Semmit. A feladatomat végeztem - felelte Lucius, és próbálta nem mutatni, mennyire fél az előtte álló férfitól. Bár a tanácsvezető a sötétben állt, mégis érezte, mennyire dühös rá. – Vigyázó vagyok. Az a dolgom, hogy segítsek annak a személynek, akit a védelmem alá helyeztek. Zoé Bianchi volt az egyik.
− Mégsem szóltál, hogy valami nincs rendben vele! − dörrentett rá Lucan. – Tudnod, érezned kellett, hogy az a lány nem olyan, mint mi. Én csupán a levelét olvastam, ami nagyon sok kézen átment, mégis éreztem az erejét. Miért nem szóltál? − Lucius nem szólt semmit, csak bámulta a kezeit. Túl jól ismerte azt a szürke szempárt, ami mindenkibe belelát. Igen, el tudta rejteni a gondolatait, de azok a szemek bárkit bármire rávettek, ő pedig nem akarta elárulni az egyetlen barátját. Lucan cipőinek sarka hangosan kopogott a köveken, ahogy a fiúhoz sétált. Minden egyes koppanásnál Lucius szíve megdobbant, és egyre közelebb érezte magához a halált. Látta a kék energia foszlányokat a levegőben, ahogy közeledett feléje. Amikor megpillantotta a fekete, bőrcipőket, elakadt a lélegzete. Félt. Igen, félt, mert tisztában volt vele, hogy milyen hatalmas erejű varázsló áll előtte. Lucan Bach, híres varázsló családból származott, az apja is a tanács vezetője volt, úgy ahogy most őt. Évtizedek óta öröklődik a családban a varázsló hatalom, ezért nem szívesen húztak ujjat vele. Luciusnak mégis volt mersze, mert számára a barátság és a szeretet fontosabb volt. Egy hideg kéz ért az állához és emelte fel a fejét. Túlságosan is jól ismert arcba nézett. Vékony arc, kiugró állkapocs és arccsont, mélyen ülő, szürke szemek, a magas homlokba lógó, homok szőke haj. Nem nézett a szemébe. – Nézz a szemembe, fiam! Miért nem szóltál?
− Meg akartam védeni − suttogta Lucius, és a férfi szemébe nézett.
− Tőlünk? Azoktól akik meg tudnák neki tanítani, hogy hogyan kezelje a benne mozgó varázserőt?- kérdezte Lucan, és a fiú arcát fürkészte.
− Megöltétek volna − mondta Lucius. – Én pedig szeretem annyira, hogy ezt nem hagyhatom.
− Szereted… − ismételte meg Lucan. – Annyira, hogy meghalnál érte?
− A barátom. Bízik bennem, és megígértem, hogy segítek neki. Nem szeghetem meg az ígéretem − jelentette ki Lucius. – Ő az egyetlen, aki minden hibámmal együtt elfogad, akit érdekelt, hogy mi van velem. Nem árulhatom el.
− Minket viszont elárultál. Eltitkoltad, hogy ő létezik, pedig amikor befogadtunk megfogadtad, hogy ha megtudsz valamit arról a bizonyos személyről azonnal jelented. Te már öt éve tudod, hogy ő létezik, tartod vele a kapcsolatot, de nem szóltál. Rejtegetted, hogy levelezel vele. Vagy tagadod? − kiáltott rá Lucan, és még közelebb hajolt a fiúhoz.
  Nem tagadom − mondta Lucius.
 És tisztában vagy a tetteid következményével? − kérdezte Lucan, mire a fiú bólintott. – Rendben, de mivel a szívemen viselem a sorsod, adok neked még egy esélyt. Ha megmondod, hol lakik a lány, akkor nem kapsz olyan súlyos büntetést.
− Nem mondhatom meg − rázta a fejét Lucius. – Nem árulom el, nem hagyom megölni.
− Ez tanítottam neked? − mordult rá Lucan.
− Azt tanítottad, hogy legyek önmagam, és legyek hű a barátaimhoz – vágott vissza a fiú. – Te viszont a saját tanításodat nem tartottad be. Amióta benne vagy a tanácsban, nem foglalkozol velem, pedig régen mindig együtt voltunk, és segítettél nekem. A mentorom és a barátom voltál sokáig, de kezdesz olyanná válni, mint az apád.
−Nem is ismerted az apámat − morogta Lucan, miközben a semmiből előtűnt a pálcája.
− Nem, valóban nem.  De eleget hallottam róla, és reméltem, ahogy fiatal korunkban még te is, hogy sosem leszel olyan, mint ő – rázta a fejét Lucius. – De úgy látszik, a vér nem hazudtolja meg magát. Ugyanolyan hideg, kegyetlen varázsló vagy, mint ő.
−Vagyis nem vallod be, hogy hibáztál, és megszegted a törvényeket? − kérdezte hidegen Lucan.
− Csak a munkámat végeztem − felelte Lucius, a férfi szemébe nézve. – Vigyáztam arra, akire kellett. Nem követtem el semmit.
−Rendben. Pedig én mindent megtettem, de ha te így gondolod… − vont vállat Lucan. – Te, Lucius Adlard, nem vagy hajlandó elismerni, hogy bűnt követtél el, ezért én, Lucan Bach vállalom, hogy végre hajtom az ítéletet.
− Milyen rendes vagy… − morogta Lucius.
−A nemzetközi varázslótanács döntése alapján az ítélet halál. – mondta olyan hivatalos hangon Lucan, mintha nem is a barátjával, tanítványával beszélne. A fiú nyelt egy hatalmasat, de nem volt hajlandó kinyitni a száját. Tudta, hogy mindegy mennyire fog szenvedni, nem árulhatja el Zoét. Sosem értette, miért akarják megölni őt. Az olyan fiataloknak, mint ő, sosem mondták el, pontosan miért születtek bizonyos törvények. Zoéról sem tudom, miért akarják megölni. Ha nem látom meg a láncot a nyakában, eszembe se jut, hogy ő az, akit keresnek. Hallottam már róla, hogy vannak, akiknek az a feladatuk, hogy őt megtalálják. Talán az ereje miatt? Tény, hogy hatalmas, de nem hiszem, hogy nagyobb lenne, mint Lucannak. De itt a vége… sosem fogom újra látni Zoét, és sosem fogom újra hallani a hangját.
−Az én lelkiismeretem tiszta – suttogta Lucius. Az előtte álló férfi szürke szeme, hidegen nézett rá, és hátra lépett. A kezében lévő pálca remegett és fekete füstöt eregetett. A varázsló halkan mormolt az orra alatt, Lucius pedig várt, hogy milyen átok fog vele végezni. De ahogy figyelte a pálcát, úgy döbbent rá, mit is csinál a mentora. – Ez fekete mágia – suttogta, de megvádolni már nem maradt ideje. Ezernyi fekete üvegdarab jelent meg körülötte. Lassan forogtak körülötte, egészen addig, amíg Lucan abba nem hagyta a mormolást. A fekete darabok még gyorsabban kezdtek el pörögni és a fiú húsába vágtak. Az éles darabok erős, lüktető, túlvilági fájdalmat okoztak neki. Fogalma sem volt, hogy mit tett vagy csinált, mert a fájdalomtól nem volt képes gondolkodni, csupán a saját ruháinak cafatait, a vérét és a bőrének apró darabkáit látta. Üvöltései visszahangzottak a hosszú alagút rendszerben.
Lucan arcán semmi érzelmet nem lehetett felfedezni, miközben a legkedvesebb tanítványát apró, pici darabokra darálja a forgószél. Miután minden elcsendesült, letörölte az arcáról Lucius vérét és a bőrdarabkáit, majd odasétált, ahol pár perccel ezelőtt még a fiú volt, és felvette a varázslómedált a földről. Letörölte róla a vért, és a köpenye zsebébe rejtette. Ezek után, mintha mi sem történt volna, kisétált a szobából, végig ment a folyosón, amíg szembe nem találta magát Amandaval és a kísérőjével. A kijárattól nem messze ültek egy kőpadon. Amanda mindjárt felpattant:
−Nos, uram?
−Feladatom van a számodra Amanda – jelentette ki Lucan. – Keresd meg azt a bizonyos Zoét, és hozd elém! De élve, és ne görbüljön egy haja szála sem. Nem érdekel, hogy csinálod, de hozd ide! – A lány szélesen elmosolyodott, és kihúzta magát.
− Ne aggódjon, főnök! Már van is egy tervem, hogy hogyan hozom ide – nézett sokat mondóan a társára, de az csak megrázta a fejét. Lucan nem akart több időt pazarolni rájuk, ezért elindult a kijárat felé, de a lány hangja még követte. – Csak figyelj, Andreas! Pár hét múlva a kezemben lesz az a lány.

* * *
Zoé sóhajtva nyitotta ki a szobája ajtaját. A kis fehér westie kutyája, Pocak ott tekergőzött a lába körül, és alig hagyta lépni. A kiskutya mindent megtett, hogy a gazdáját felvidítsa, de a lány csak leült az ágya szélére, és hallgatott. Táskájának pántja halkan koppanva ért le a földre. Csupán ők ketten voltak a házban, mivel Zoé szülei dolgoztak. A lány üveges szemmel bámult maga elé, és próbált napirendre térni afelett, hogy megtalálták. De hogyan? Nem tudom elképzelni, hogy Lucius elárult volna. Jó barátok voltunk, a fogadott húgának tekintett. Nem egyszer lett volna rá esélye, hogy eláruljon és eddig mégsem tette. Most mi változott? Egyik napról a másikra eltűnt, elküldte ezt a levelet és nem beszél velem. A kezébe vette a már szamárfülesre olvasott levelet és újra elolvasta.

Szia, Zoé!

Sajnálom, hogy így kell közölnöm veled, de át kell, hogy adjalak egy másik varázslónak. Ne aggódj, ő is Vigyázó és nagyon kedves lány. Biztos vagyok benne, hogy jóban lesztek, és őt is szeretni fogod. Nagyon sok ügyem gyűlt össze és túl sok emberre figyelek, ezért kell, hogy átadjalak másnak. Remélem jól fog sikerülni a zárthelyid, amit említettél az előző leveledben. Örülök, hogy megismertelek, és hogy ilyen jóban voltunk! Az élet talán összehoz még minket. Addig is vigyázz magadra!

                                                                                                                           Szerető barátod: Lucius.

Dühösen levágta a levelet az ágyra, és felpattant. Ezt nem Lucius írta. Mi történhetett vele? Miért nem veszi fel a telefont? Vagy csak bajba került, és nem akar engem is belekeverni? Nem értem, nem értem, nem értem. Nem értek semmit, és nem tudom, miért pont most történik minden. A varázslók megtaláltak, láttam a varázslat maradványokat, és anyu óva intett tőlük. Luciusnak is sokáig tartott mire megbíztam benne, de belőle nem is áradt ennyi gonoszság. De az egyetem kertjében rosszat éreztem. Gonosz varázsló járt ott. És most mi a jó istent csináljak? Fogjam magam és menjek el, hogy a nevelőszüleimet ne bántsák? Vagy maradjak és szálljak szembe velük? Ha el is mennék ugyan hova? Nincsen senkim a nevelőszüleimen kívül. Luciust nem tudom elérni, hogy segítsen, akkor mégis kihez forduljak? Anyu semmit sem hagyott rám. Nem tudom megtalálni a családját, vagy a barátait, hogy segítsenek. Szeme az előtte ülő fehér kutyára tévedt. Pocak hatalmas barna szemekkel nézett rá, és nyüszörgött.
−Szerinted mit csináljak Pamacs? Talán adjam fel minden elvemet, és menjek a varázslókhoz? Nem tudom, mit csináljak – sóhajtotta Zoé, és az ablakhoz sétált. Kinézett az apró kis kertre, ami a ház mellett terült el. – Menni vagy nem menni, ezt itt a kérdés. – Fáradtan megdörzsölte a szemét, de ahogy lehunyta, meglátta maga előtt Luciust. A hosszú fekete haját, amit mindig összekötve hordott, a gyönyörű kék szemét, vékony, magas alakját, a hosszú ujjait és az őszinte mosolyát. Érezte, hogy könny gyűlt a szemében és végigfolyt az arcán. Forró, de egyben mégis hideg könnyek pottyantak le az álláról. Reszkettek a vállai, és gondolkodás nélkül nyúlt a nyakában lógó medál után. Ez volt az utolsó tárgy, amit az anyjától kapott, és furcsa mód mindig megnyugtatta. A denevérekkel körülvett vörös kő, átmelegedett a kezétől. Igaz, hogy az ezüstből készült denevérszárnyak nyomták a tenyerét, mégis megnyugodott, hevesen zakatoló szíve lelassult, a sírhatnékja elmúlt, és már nem fázott annyira. Kinyitotta a szemét, de máris megbánta, mert az ablakával szemben lévő nagy bokor megmozdult, mintha rejtőzne ott valaki. Egész testében megdermedt. Végtelennek tűntek azok a másodpercek, amíg elővette az asztalfiókból a Luciustól kapott fegyvert. Majd elfordult, és elindult le a nappaliba. Miközben lesietett a lépcsőn, kibiztosította a fegyvert, és átállította. Egészen ideáig nem kellett használnia ezt a speciális fegyvert, amit még a fiútól kapott. Ha bárki ránézett, egy teljesen átlagos 9 mm-es fegyvert látott, amihez természetesen már szerzett fegyvertartási engedélyt, de ez más volt. Több golyót, összesen tizenkettőt rejtett magában a fegyver, aminek a fele a vámpírokat tette harcképtelenné néhány percre, míg a másik a varázslókat. Egy apró, szinte láthatatlan gombbal át tudta állítani, hogy melyik tárat lője ki. Máskor engedte volna, hogy a véletlen döntsön, hiszen sosem tudhatta, hogy vámpír vagy varázsló támad rá, most mégis biztos volt benne, hogy egy mágus ólálkodik a háza körül. Szorosan maga mellett tartva a pisztolyt kiment a kertbe, és egyenesen ahhoz a bizonyos bokorhoz ment. De hiába zörgette meg, és hiába hajtotta szét az ágakat, nem talált ott senkit. Csupán sárga aurát és varázslat foszlányokat, és az égett avar szagát.
−Minden rendben, Zoé? – A lány felkapta a fejét, és átnézett a kerítésen, majd elmosolyodott.
−Persze, Mrs. Ferro, csak azt hittem erre gurult Pocak labdája – mondta az idős szomszéd hölgynek. A néni visszamosolygott rá.
−És megtaláltad? – Özvegy Mrs. Ferro már azóta a szomszédjuk volt, amióta Zoé az eszét tudta. Sokszor volt rábízva kislány korában, mikor a szüleinek dolgoznia kellett. Szegény Paolo bácsi halála óta, Sofia néni se mosolygott annyit, a vidám nő megtört, és szinte a szemük láttára öregedett meg. Mindig fiatalos, mosolygós arcát, ezernyi ránc futotta be, a háta meggörnyedt, mintha hatalmas súlyt cipelne, kék szeme csillogása megfakult, és dús, barna haja, megőszült.
−Nem. Szerintem Pocak elvitte, és elásta valahova. Majd előkerül – mondta Zoé, és a háta mögé rejtette a fegyvert.
Alszol te rendesen, Zoé? Olyan sápadt vagy, és fáradtnak tűnsz – lépett közelebb a kerítéshez Mrs. Ferro, mire Zoé hátrált egy lépést. Minden szín kifutott az arcából, a szája kiszáradt, kapart a torka, és bizsergett a fogínye. Ne, most! Könyörgöm, ne most! Csak addig bírd ki, amíg bemegyek! – Biztos minden rendben?
−Igen. Persze. – mondta Zoé erőltetett mosollyal az arcán, és tovább hátrált a ház felé. – Bemegyek, és alszom egyet. Minden jót Mrs. Ferro! – Ezzel megfordult, és meg sem várva a szomszéd válaszát besietett a nappaliba. Határozottan becsukta maga mögött az üvegajtót, és nagyot nyelt. Még mindig hallotta a fülében dobolni az idős asszony, lassú szívverését, de most csatlakozott hozzá Pocak apró szívének dobogása. Fülére szorította a kezét és a konyhába indult. Megkerülte a pultot, kinyitotta a hűtőt, fogott egy poharat és beletöltötte a vörös folyadékot az üvegből, majd remegő kézzel betette a mikroba. Hosszú, évezredeknek tűnő percekig, csak a gép zúgását hallotta, ami egy kicsit elnyomta a dobogó szívek hangját. Végre csengetett a mikro, és Zoé gondolkodás nélkül kikapta a poharat, és nagyot kortyolt belőle. A fémes ízű, vörös folyadék leszáguldott a torkán, és lecsillapította a benne tomboló vadat. Sóhajtva csúszott le a földre, hátát a pultnak vetve. Csak bámulta a vele szemben lévő szekrény faborításának erezetét. Majd hirtelen összerezzent, mikor Pocak felmászott az ölébe. Megsimogatta a kutyus fejét, és felsóhajtott:
−Mikor lesz már ennek vége?


3. fejezet



Sebastian kiszállt a lesötétített üvegű autóból, és felnézett a házra. Tudta, Lexi nagy házat fog keresni, hogy mindenki kényelmesen elférjen, de erre azért nem számított. A kúria Cassino külvárosában állt, egy csendes környéken. A vaskerítést és kaput már benőtte a gaz és a sövény, amit azóta nem vágtak le, hogy a másik tulajdonos elköltözött. A kétszintes épület, sötétszürkére volt festve, az ablakon a rolók lehúzva. A nagy, sötétbarna bejárati ajtón, néhány helyen már lepattogzott a festék és fülsiketítően nyikorgott, mikor Benjamin kinyitotta. Mindegyik társa már befelé igyekezett, hogy még azelőtt bevigyék a táskáikat, hogy leszakadna az ég. Hatalmas vihar volt készülőben Cassino városa felett. Vastag, fekete felhők takarták el a lemenni készülő napot, a távoli dörgés moraja hallatszott, és villámok cikáztak az égen. Sebastian is indulni készült, de annyira lekötötte a figyelmét a tornyokban végződő épület, és az ablakok alatt üldögélő démonarcok, hogy nem tudott megmozdulni. Annyira hasonlított arra a házra, amiben olyan sokáig lakott, az egyetlen nővel, aki iránt érzett valamit, hogy az már kísérteties volt. Csak nézte a házat, és emlékképek ezrei rohanták meg.
-Sebastian! Bejössz vagy szeretnél bőrig ázni? – hangzott a távolból Lexi bársonyos hangja, és visszarántotta a jelenbe. A lány a lépcső tetején állt, az apró teraszon, ami a bejárat előtt húzódott, és karba fonta a kezét. – Nélküled nem tudunk szobát választani.
- Miért is? – kérdezte Sebastian, miközben felkapta az utazótáskáját.
- Mert ha nem te választod ki a szobádat végig morogni fogsz és éjszaka üvöltözni – vigyorgott rá Lexi, kivillantva a fogait, és az egyetlen hibáját, az apró, hegyes szemfogait. Sebastian csak megrázta a fejét, és elindult a lány felé. Lexit még ő is szépnek tartotta, attól függetlenül is, hogy nem érzett iránta semmit. Szőke haja egyenesen omlott le a derekáig, amihez sötétkék szempár tartozott. Vékony testét nem szerette elrejteni, most is kilátszott a lapos hasa és hosszú fehér lábai. Bár ismerte már annyira, hogy ne becsülje le a lányt. Tudta, hogy ha arról van szó, Lexi képes gyilkolni és harcolni, akár saját magáról, akár a társairól volt szó. Lexi, Benjamin, Nicky, Antony és ő, már évek óta együtt dolgoztak, tökéletes csapatként, kiegészítve egymást, és bármit megtéve a másikért. Lassan sétált végig a gazos úton a házig, majd fellépdelt a repedezett lépcsőn, és megállt a lány mellett.
- Muszáj volt ilyen feltűnő házat találnod? Nem lett volna elég egy kisebb?
- Nem – húzta ki magát Lexi. – Máshol nem találtam olyan házat, amiben normálisan elférünk. Tudod, elég nehéz három ilyen fiúval együtt élni. Kell a nagy alapterület, hogy mi Nickyvel eltűnhessünk.
- Nagyon poénos, Lexi – mosolyodott el Sebastian, és tovább indult. A hall nem volt olyan nagy, mint ahogy gondolta. A padló sötétbarna deszkából készült, és egy fogason, egy szekrényen és egy tükrön kívül nem volt benne semmi. Innen nyílt a konyha és a nappali, és innen vezetett fel a lépcső az emeletre. A lépcsőkorlát cseresznyefából készült és kacskaringósra volt kifaragva. Ahogy felnézett még éppen látta eltűnni Nicky fekete haját, a jobb oldali folyosón.
- Fent vannak a szobák – mondta Lexi, és megragadta a fiú karját. – És van egy, amit szerintem imádni fogsz. Tökéletes… Ha ezt a szobát nem látom meg, nem veszem meg ezt a házat. – Sebastian karjába karolva, sétáltak fel az emeletre, és végig a bal oldali folyosón. A fehér falakat semmi sem díszítette, de még meglátszottak a festmények körvonalai. Látszott a házon, hogy előkelő, gazdag emberek laktak itt előttük. Elmentek két ajtó előtt, az egyikben Nickyt látta meg, a másikban pedig Antony hatalmas vállait. Lexi a folyosó legutolsó szobájához vezette, és kinyitotta az ajtót. Amikor Sebastian meglátta a táska kiesett a kezéből és elakadt a szava, ami ritkán fordult elő vele. A falak bézsszínűre voltak festve, a plafont a padlás deszkái alkották. Egy franciaágy állt az ajtó melletti sarokban, mellette egy sötétbarna szekrény faragott ajtókkal. A szemközti falon egy ajtó vezetett ki az erkélyre, és ezzel derékszögben egy régi, sötétbarna, sok fiókos, faragott íróasztal állt, rajta pedig egy régimódi lámpa és gyertya. Egy vörös kárpitos fotel pihent nem messze az erkélyajtótól így tökéletes kilátás nyílt a városra, még csak ki sem kellett menni.
- Lexi… ez tökéletes – mondta Sebastian halkan.
- Tudtam én – húzta ki magát Lexi. – Nekem már nem tudsz újat mondani.
- Erre ne vegyél mérget - húzta mosolyra a száját Sebastian. – Tele vagyok titkokkal.
- Ez aztán a szoba – füttyentett Antony, és neki támaszkodott az ajtófélfának. A széles, kigyúrt vállaival alig fért be a szobába. Fekete haját rövidre nyírva hordta, szinte már kopasz volt, zöld, mandulavágású szeme kicsinek tűnt kerek arcában. Erős, kidolgozott felsőtestén majdnem szétrepedt az izompóló, és látni engedte tele tetovált karjait.
- A régi szobámra emlékeztet – fordult felé Sebastian, miután letette a táskát az ágyra.
- Nagyon király. Amúgy mikorra tervezitek a csapatgyűlést? – kérdezte Antony.
- Mondjuk, amikor kipakoltatok? – érdeklődött Sebastian.
- Na, azt én még el sem kezdtem – sóhajtotta Lexi. – Mondtam már, hogy utálok költözni?
- Csupán mindegy egyes alkalommal, amikor új helyre érkezünk – morogta Antony, majd hátrálni kezdett, mikor a lány szikrázó szemmel közeledett feléje. Sebastian mosolyogva rázta a fejét miközben Lexi és Antony vitatkozva elhagyták a szobát. Tudta, hogy attól függetlenül, hogy állandóan marják egymást, tisztelik és szeretik a másikat, talán mélyebben is, mint kellene. Már ha ez lehetséges volna. Hatalmasat sóhajtott és megdörzsölte a homlokát. Kinyitotta a teraszajtót, és kilépett a hűvös Cassino-i estébe. Tudta, hogy a nap már elhagyta a Földnek ezen részét, de nem azért mert a vastag felhőtakarók felszakadoztak. A fiú rákönyökölt a vaskorlátra, és elnézett a távolba. Nem látott zöld mezőket, és szőlősorokat, csupán a város házait. A sötét koraestén már égtek a neonok és több helyen felkapcsolták a villanyokat. A távolban ugyan csupán apró fénylő pontokat látott, de tudta ezek mind az élet jelei. Azt jelezték, hogy ott élő, érző emberi lények élnek, akik mit sem tudnak az éjszakai világról. Én viszont túl sokat is tudok. Túlságosan is elmerültem ebben az egészben pedig nem akartam. Mindent elvesztettem amiatt, hogy túl mohó voltam és hiszékeny. Az már más kérdés, hogy ha visszaforgathatnám az időt megtenném-e. Nem biztos. Sőt…
− Sebastian? – ütötte meg a fülét Nicky hangja. Mikor megfordult, szembe találta magát a lánnyal, aki zsebre tett kézzel ácsorgott a szoba közepén. A lány fekete haja a vállára omlott, tengerkék színű szeme ide-oda cikázott a szobában, karcsú vállait előre ejtette, mint aki egy sötét sikátoron halad keresztül és érzi, hogy figyelik. Bronzbarna bőre már kezdte elveszteni a színét, mivel már rég nem feküdt ki napozni. – Beszélhetünk?
−Persze. Mi a gond? – kérdezte Sebastian, és visszasétált a szobába.
−Te… te hogyan élted túl az első időszakot?- kérdezte halkan, rekedt hangon a lány.
Feltekintett a nála egy fejjel magasabb fiúra, így Sebastian nagyon jól láthatta, a kecses nyakán ejtett vágást. Tudta jól, milyen súlyos volt a sérülése, hiszen ő mentette meg a haláltól, és ezt is a baklövései listájára írta. Igaz, hogy a lány könyörgött azért, hogy éljen, nem lett volna szabad egyedül dönteni és ezzel kívülállóvá tennie a lányt, valamint, ilyen életre ítélnie.
−Nehezen… − mondta Sebastian. – Tudom, hogy nem volt egyszerű mindent otthagyni és miattam nem is tartozol sehova. Nem kellett volna engedély nélkül megtennem.
−Sebastian – rázta mosolyogva a fejét Nicky. – Nem kell bocsánatot kérned azért, mert megmentetted az életem. Valóban olyan életre ítéltél, ami… hm… nem egyszerű, de hálátlan lennék, ha nem tekinteném úgy, hogy ez csak egy másik esély.
−Te egy angyal vagy, Nicky. – A lány erre csak a fejét rázta. – De igen. Nem egy embert tettem hozzád hasonlóvá, és ezek közül talán csak egy mondott ezért köszönetet. Átlagosan tíz emberből kilenc tör annak az életére, aki átváltoztatta.
−Nem ismered a múltam, és nem is akarok róla beszélni. De azt tudnod kell, hogy nekem ezzel az élettel hatalmas lehetőséget adtál. Azzal, hogy nem tartozom az emberek közé sem, de nem kell a királynak sem engedelmeskednem, felszabadítottál. Ha úgy akarom, beiratkozhatok egy egyetemre, és tovább tanulhatok. Nem kell senkitől sem engedélyt kérnem – mondta Nicky. – Új ember lehetek, új élettel, szabadon, igaz a sötét oldalon.
−Igen, ezzel a van a baj – morogta Sebastian. – De ha nem kell engedelmeskednek a királynak, akkor miért vagy itt velünk? Miért nem éled a magad életét, ahogy mondtad, szabadon?
−Mert akármennyire is örülök az új életnek, az érzelmeim hiányoznak – mondta a lány, mire a fiú hosszan kifújta a levegőt. Sebastian gyűlölte azokat a varázslókat, akik ezt az átkot szórták az össze éjszaka élő fejére. Mintha nem lenne elég nehéz megküzdeni a változó korral, az örök élettel, az éjszakai életmóddal és a megőrült társaikkal, még ezt az átkot is el kell viselniük. Mennyivel könnyebb lenne ha nem éreznék, mondják sokszor az emberek. De vajon tényleg így van? Mikor Nicky meglátta a fiú furcsa arckifejezését, megfogta a karját. – De ne beszéljünk most erről, nincs értelme rágódni rajta! A többiek talán már ki is pakoltak, és ránk várnak a nappaliban.
-Jól van, menjünk le! – indult el Sebastian az ajtó felé, nyomában azzal a lánnyal, akit ő tett azzá ami.
Természetesen megint Benjaminra kellett várni, aki olyannyira rendmániás, hogy képes volt, akár órákig rakodni a szekrényében, hogy ott tényleg centi pontosan egymás mellett legyenek a ruhák. Mikor Lexi harmadszor is felkiabált neki, hogy vonszolja le a seggét vagy ha nem felmegy, végre megjelent a lépcső tetején.
-Jól van, na! Itt vagyok már, nem is értem miért kell ennyire rohanni. Nem kerget minket semmi sem – vont vállat a fiú. Barna haját épp növesztette, ezért jelenleg sehogy sem állt. Barna szemét kétszer akkorára nagyította a szemüveg, amire ugyan nem volt szüksége, de nem tudta letenni, annyira hozzászokott. Gyűlölte, hogy harcolnia kell, ezért próbált mindig a háttérbe húzódni, és inkább a tervet szerette kitalálni. Nem is volt harcos alkat. A vékony karjaival, lábaival, egy fiatal, alig tizenhét éves kamasznak nézték, aki bekeveredett a felnőttek közé. Nicky, Lexi, Antony és Sebastian, már bőven benne jártak a húszas éveikben, bár sokkal többet éltek ennél.
- Azért kell sietni, mert én például még szeretnék a vihar előtt elindulni – vágta oda Lexi.
- Mielőtt még itt nekiálltok veszekedni, Sebastian elmondhatná, hogy mi a terv – lépett közbe Antony, mert tudta, ha Benjamin és Lexi egyszer elkezdi, órákig nem hagyják abba.
- A terv egyszerű. Lexi, Nick, Antony és én egyetemre fogunk járni – jelentette be Sebastian, mire mindenki döbbenten ránézett. – Nem kell pánikba esni, nem fogunk a vizsgákig maradni és ha nem akartok nem is kell órákra járnotok. A lényege ennek az egésznek, hogy megtaláljuk őt, és megpróbálunk vele beszélni.
- Miből gondolod, hogy egyetemre jár? – érdeklődött Benjamin. – Ennyiből gimnazista is lehet. – Sebastian megrázta a fejét.
- Ha emlékeztek még a király és a pereputtya körülbelül tizennyolc éve küld ki csapatokat a gyermek megtalálására. És mivel akkor már megszületett, úgy gondolom tizenkilenc-húsz év körüli lehet – felelte Sebastian. – De ha nagyon akarod, beíratlak gimnazistának és körülnézhetsz ott is.
- Köszi, de inkább maradok hátvédnek. Már nem egyszer kijártam a gimnáziumot, nem tudnak újat mondani – felelte Benjamin és elvigyorodott.
- Helyes.
- És ha megtaláljuk? – kérdezte Lexi, egyik lábáról a másikra állva, jelezve, hogy nagyon indulni szeretne már. – Akkor mit csinálunk?
- Mint már mondtam, megpróbálunk vele beszélni. Arra még nincs ötletem, mit csinálunk ha azt mondja nem. Majd kitaláljuk útközben. Egyenlőre, csak ennyi… minden attól függ, hogyan fog reagálni az érkezésünkre és a kérésünkre. Bár legelőször meg kellene találni.
- Az éjszakákkal mi legyen? Tilos, avagy nem tilos belevetnünk magunkat az éjszakai nyüzsgésbe? – kérdezte Antony, miközben balra-jobbra fordította fejét, és a nyaka hangosan ropogott. Lexi összerezzent, és dühösen a fiúra nézett, aki direkt csinálta, mert tudta, hogy a lány utálja.
- Nem tilos, mehettek és mindent szabad, kulturált keretek között. Vagyis nem szeretnék, hullákat látni ott, ahol jártok – jelentette ki Sebastian és mindenki tudta ebből nem enged.
- Én… én szeretnék ma egyedül menni – szólalt meg halkan Nicky. A többiek lopva egymásra néztek, majd minden szempár Sebastianon állapodott meg. Tudták nagyon jól, hogy a lány az ő teremtménye, és neki kell elengednie, ha úgy gondolja készen áll rá. Befogadták a lányt attól függetlenül is, hogy nem lehetne, és meg kellene ölniük a törvények szerint. Nem csak azért, mert Nicky volt az egyetlen, aki próbálta elfeledtetni velük az átkot, de azért is mert nem volt merszük szembe szállni Sebastiannal. Tudták milyen a fiú, ha azért küzd, amit nagyon szeretne, Nickyhez pedig furcsán ragaszkodott. Sebastiant nem csak azért tekintették a csapatvezetőnek, mert elérte náluk, hogy tiszteljék, hanem azért is, mert a parancsnokuk így döntött. A fiú mélyen a lány szemébe nézett és felsóhajtott.
- Rendben van, mehetsz. De ötre itthon vagy, ahogy mindenki. Nem akarok feltűnést kelteni.
- Akkor mehetünk apuci? – vigyorgott rá Antony, de már a kabátját húzta. Sebastian csak mosolyogva megrázta a fejét, és figyelte, ahogy a társai szétszélednek. Pár perc alatt mindenki elhagyta a házat, így egyedül indult el az útjára. Magányosan sétált a kihalt utcákon, egészen addig, amíg el nem ért a város centrumában. A vastag, esőt ígérő felhők ellenére sok fiatal sétált az utcán, sorban álltak a bárok előtt és ordibáltak részegen. Péntek este révén minden bár, étterem tömve volt, alig lehetett bárhova is bejutni. Sebastian próbálta meghúzni magát és elvegyülni az emberek között, miközben a szeme áldozat után kutatott. A látása és a hallása kiélesedett, a szíve hevesebben vert. Látta a mellette elhaladó emberek kékes-vörös ereit, hallotta dobogni a szívüket, és érezte milyen lelki állapotban vannak. Tudta, hogy Antony már régen rávetette magát az első szembejövő potenciális áldozatra, akár részeg, drogos, akár beteg az áldozat, neki olyan mindegy volt. Sebastian azonban nem volt ilyen. Ő nem szerette sem a részeg, sem a drogos áldozatokat, csak és kizárólag a tiszta vért itta meg. Szerencsére az emberek vakok voltak ahhoz, hogy észre vegyék, miben különbözik tőlük. Hagyta, had vigye a lába, amíg el nem ért egy klub parkolójáig. Éppen mikor elindult volna az ajtóhoz, az kicsapódott, és egy fiatal lány lépett ki rajta. Az ajtó felett csupán egy halvány, már kiégni készülő villanykörbe világított. Sebastian meghúzódott a sötétben, és a lányt figyelte. Vörös haja hullámosan omlott a vállára, keretezve szív alakú arcát. A szeme színét nem látta, mert a táskájában keresett valamit, de mégis furcsa érzése volt. Volt a lányban valami, ami húzta feléje, érezte, hogy nincs berúgva, hogy a szíve lassan, de erőteljesen dobog, de érzelmileg nem volt kiegyensúlyozott. Mikor újra kicsapódott az ajtó, arrébb lépett, hogy kiengedje a két lányt. Az egyik olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán, azt se tudta merre van az előre, és azt kiabálta ő ugyan nem részeg, csak jó kedve van. A mellette sétáló lány csak hallgatott, és mikor a barátnője a faltövébe hányt, összefogta a haját. Sebastian nem vesztegetett rájuk sok időt, mivel ő a lányt akarta, aki épp akkor gyújtott cigarettára. Az öngyújtó felsercent, és egy pillanatra újra látta vörös fénybe vont arcát. Szomorú volt. A szája sírásra állt, a szeme sötétségbe veszett, az arca elgyötört volt. A sóhaja még az ő füléig is elért, majd a lány az égre nézett. Ott azonban nem villogtak csillagok, nem világított a hold, csak a sötét, vastag felhők vonultak el felette. Újra kinyílt az ajtó, és egy fiú lépett ki rajta.
- Áh, hát itt vagy Zoé! – szólalt meg, és odasétált a cigarettázó lányhoz. – Te mióta cigizel újra? – A lány először ránézett, majd a parázsló, kezében tartott vékony szálra.
- Mától – felelte, majd nagyot szívott belőle. Bent tartotta, majd kifújta a füstöt.
- Csak szennyezed magad, és semmi sem lesz jobb tőle – rázta a fejét a fiú. – Tudom és értem, hogy aggódsz Luciusért, de biztos megvan az oka annak, hogy azt a levelet megírta.
- Nem ő írta a levelet – jelentette ki Zoé, és a hangja remegett a dühtől. Lucius? Mi köze ennek a lánynak a Védelmezők egyikéhez? A varázslók nem keverednek emberrel.
- Jó, akkor nem ő írta a levelet – vont vállat a fiú. – De feleslegesen készíted ki magad. Innen nem tudsz neki segíteni.
- Mindig is tudtam, hogy nem értesz meg – sóhajtotta Zoé. – Tudom, hogy szeretsz, de sokszor nem érted meg, hogy miért fontosak nekem bizonyos dolgok. Nekem fontos volt Lucius és még most is az. Tudnom kell mi történt vele.
- Jól van. A te hangulatodat cseszed el azzal, hogy Luciussal foglalkozol ahelyett, hogy jól érezd magad. Ma is szinte úgy kellett könyörögnünk, hogy el gyere velünk.
- Ne kezdjük újra, jó? Inkább menjünk be! – sóhajtotta a lány, majd a földre dobta a cigarettát, és eltaposta. A fiú hirtelen magához húzta, és szorosan átölelte. Sebastian lemondó sóhajjal figyelte, amint egymás derekát átölelve besétáltak a bárba. Ennyit róla. Na mindegy, vannak itt mások is. Figyelme újra a két másik lány felé fordult, ahol a józan barátnő próbálta a részeg lányt a kocsijához támogatni. Sebastian kilépett az árnyékból, és hozzájuk sétált.
- Segíthetek? Úgy látom, a barátnőd elég rossz állapotban van. – A szőke lány ránézett a kék szemeivel, azután elmosolyodott. Nem csak a fiúnak, de az összes többi élőholtnak volt egy olyan kisugárzása, hogy az emberek megbíznak bennük. Nem félnek tőlük, és ha az illatukat belélegzik, mindent megengednek nekik. Az erős, kissé fémes, fűszeres illat transzba löki őket, és semmire sem emlékeznek, csupán arra milyen jól érzik magukat. Bár tény, hogy sokan ezt kihasználják, és addig lakmároznak az áldozatból, amíg vagy egy aszott holttest, vagy engedelmes rabszolga nem válik belőle.
- Nagyon köszönöm – mosolygott a lány. – Itt van nem messze a kocsim. – Sebastian felnyalábolta a részeg barátnőt, aki közben motyogott, és hangosan szuszogott, mikor elaludt. A fiú erőlködés nélkül vitte a kocsihoz a vékony testet, és fektette be a hátsó ülésre. – Igazán hálás vagyok, amiért segítesz. Nagyon nehéz vele, amikor részeg.
- Igazán semmiség – fordult felé Sebastian, és mélyen a szemébe nézett. A lány pupillája kitágult, és a fiúhoz lépett. Sebastian megragadta a lány derekát, megcsókolta, és közben a sötétségbe húzta. A fiú szája a nyakára csúszott, miközben erősen tartotta a nyakát és az ütőerét masszírozta. Majd a két apró hegyes szemfoga, a lány puha bőrébe mélyedt. Ahogy a fiatal szív vert, úgy pumpálta a vért a fiú szájába, és töltötte meg a testét újra erővel. Lehunyta a szemét, és tudta, hogy éreznie kellene valamit. Megbánást. Örömöt. Vágyat. Elégedettséget. Valamit. Bármit. De a lelke üres volt. A szíve hideg maradt a meleg vér ellenére is. A fémes ízű folyadék megerősítette a csontjait, erősebbé tette, de egyben hidegebbé is. Minél több vért vett magához, ami nem mellesleg szükséges, hogy ne legyen összeaszott múmia, ami semmi másra nem képes csak ülni, annál hidegebb lett a lelke, és a fagy az egész testében gyökeret vert.
Lépteket hallott, majd egy női hangot.
- Hogy ti milyen undorítóak vagytok. – Sebastian elvette a száját a lány nyakától, megnyalta a száját, majd megfordult. A lányt még mindig maga előtt tartotta, bár ő már mélyen aludt. A sötétben nem látta az előtte álló, nála vagy egy fejjel kisebb nő arcát, csupán a körülötte gomolygó sárga varázserőt. A pálcája ugyan nem volt a kezében, de Sebastian tudta jól, hogy csak egy csettintés és akár meg is ölheti. – Ha a lány meghalt, te is megdöglesz.
- Nem halt meg. Amúgy meg mi dolgod van velem varázsló? – kérdezte Sebastian. – Már nincs nyílt harc a fajaink között, és nem tettem keresztbe neked.
- Én a helyedben meghúznám magam, vérszopó – felelte a nő. – Feladatom van, és nem akarom, hogy beleavatkozz. Ha mégis, biztos lehetsz benne, hogy olyan átkot kapsz, hogy minden bűnödet megbánod, és a halálért fogsz könyörögni.
- Kaptam épp elég súlyos átkot, hála a fajtádnak – vágta oda Sebastian. – Fogalmatok sincs milyen ezt az átkot cipelni, és nap, mint nap, évről-évre, évszázadról-évszázadra eltűrni, elviselni. Ti, varázslók, semmit sem tudtok az átkokról. Ti csak szórjátok, de nem tapasztaljátok meg milyen érzés vele élni.
- Azt ajánlom, tűnj el a városból pokol fajzat – mondta a nő. – És ha az utamba kerülsz, vagy csak egy hulláról hallok a városban, sírni fogsz.
- Már ha tudnék – mondta Sebastian, és figyelte, ahogy a varázsló elhagyja a parkolót. Gyengéden betette a lány a kocsija volánja mögé, és megsimogatta a homlokát. Tudta, hogy semmire sem fog emlékezni, csupán jól fogja érezni magát. Becsukta az ajtót, és elhagyta a parkolót. Ahogy hazafele sétált mélyen elmerült a gondolataiban. Egy boszorkány… egy Védelmező… egy furcsa lány, akit varázslók védelmeznek… mi, vámpírok… egy helyen a városban ahol minden elkezdődött… 



4. fejezet







1925. Cassino



Mary megdermedve állt és nézett az asztalra kiterített lapokra. Semmi másra nem volt kíváncsi csupán arra, mi lesz a csata kimenetele, de teljesen mást kapott. A fekete gyertya lángja végigtáncolt a repedezett, régi kártyalapokon.  A tarot kártya tíz lapja feküdt kiterítve az asztalon, és halkan suttogták a fiatal lány fülébe a jövőt. Mary volt az egyetlen, aki kitűnően olvasott a lapokból, de most olyat mutattak neki, amit nem akart elhinni. Hevesen rázta a fejét, fekete, vastag szálú haja az arcába hullott. Nem igaz!

-A kártya sosem hazudik – suttogta magát is meglepve. Kint lovak patája dobogott, fegyverek csörögtek, varázserő szikrázott, varázslók kiabáltak és rohantak. Az ő kis háza távol a már lassan várossá nőtt Cassinotól, a nagy semmi közepén. Nem volt nagy, sőt, egyetlen szobából állt csak. Itt evett, főzött, aludt, itt élt egyedül, család nélkül. Nagyot sóhajtott és az asztalra tenyerelt a kártyák mellé. Tekintete újra végig futott a lapokon.  A Diadalszekéren, a Botok Hatoson, a Halálon, a Tornyon, a Bolondon, A Főpapnőn, a Szeretőkön, a Máguson, a Holdon és végül az Igazságon. Ahogy nézte őket, az egész jövője lefutott a szeme előtt. Megkapta ugyan a kérdésére a választ, de a kártya mást is mutatott. Látta a fiát vagy unokáját, a lányt az életében, a két vérvonalat, ami aztán egyesül és létrehozza az egyetlent, és látta a harc legvégét, a békét. A szája elé emelte a kezét, és mindent megtett azért, hogy ne sírja el magát. 

Mindig is tudta, és az anyja is figyelmeztette, hogy nagy átok, hogy tud olvasni a kártyákban. Ő és a lapok egyek voltak, a részei, és beleég lelkébe minden egyes jóslat. Hirtelen kopogtak az ajtón, majd nyikorogva kinyitották, ő pedig a földre söpörte a lapokat. Majd megpördült és szembe találta magát az egyik varázslóval.
−Az úr már vár téged. Induljunk! – mondta a bársonyos hangú férfi. Alig volt huszonöt éves, de Mary már látta rajta a halál árnyait. Mégsem mondott semmit. Szerette volna ezt a képességét minél több ember előtt eltitkolni.
−Igen… igen menni kell… − mondta Mary, de inkább saját magának, mint az ajtóban álló fiúnak. – Induljunk… muszáj… a halálba…
-Tessék? – döbbent meg a fiú, mire Mary ránézett smaragdzöld szemeivel.
−Semmi. Menjünk! – Mary felkapkodta a földről a kártyákat, és kötött sálát a hátára kanyarította. Elfújta az egyetlen árva gyertyát, ami világított, az ajtó felé indult és kilépett a sötét éjszakába. Furcsa csend ülte meg a közelben húzódó erdőt, nem hallott szárnysuhogást, sem egér motoszkálást. Semmit. A csillagok villogtak, de a hold nem kelt fel. Felült a fiatal küldött mögé a barna ménre, ami most feketének tűnt, és elvágtattak a kis háztól.
Mary csendben figyelte a csatára gyülekező varázslókat, mágusokat és boszorkányokat. Túl sok sorstársa arcán látta elsuhanni a halál árnyait és nem örült neki, de tudta nem tehet mást. Persze az emberek olykor változtatnak a sorsukon, de lehetetlen, ha nem is akarnak. Ők pedig nem akarnak. Mary sem szerette az ellenfelüket, az éjszakában meghúzódó, emberekre vadászó szörnyeteggé vált lelkeket, amik valaha emberiek voltak, de hitt benne, hogy tudnának békében élni, ha akarnak. De egyik fél sem akart. Ezért hát a harcosaikat, gyerekeiket, nőket, férfiakat küldenek a halálba. Értelmetlen gyilkolás egy értelmetlen ügyért. Nincs is igazi indok és már olyan régóta tart, hogy senki sem tudja, miért is kezdődött. Valakinek véget kell ennek vetnie. A hatalmas állat megállt, és a Mary férfi felé fordult. Belenézett a fekete szempárba, és gyengéden végigsimított az arcán. A küldött szeme elkerekedett, és döbbenten nézett rá.
−Légy hős a saját harcodban és győzd le önmagad, még ha a halált nem is tudod! – mondta Mary majd lecsusszant a lóról, és elindult az egyetlen sátor felé, amit felhúztak. Fáklyák világították meg az utat a bejáratig, amit nem engedett elhúzni az ott álló inasnak. Ő maga rántotta félre, és belépett a terembe. A lány a szemét forgatta azon, hogy ilyesmire pazarolják a varázserejüket. Teljesen feleslegesen varázsolták ide ezt a tanácstermet, az ablakokkal, a székekkel, meg az asztalokkal.
−Itt az én kis jósom – szakította félbe a gondolatait egy erőteljes, rekedt férfi hang. Mary tekintete megállapodott egy fekete szakállas férfin, akinek boldogan csillogtak barna szemei, vékony szája széles mosolyra húzódott. A lány azonban látta a fekete-vörös halált jelentő ujjakat a nyakán. – Mondjad már, mit jósoltak a kártyák? Ugye ők is megerősítik, hogy győzünk? A tervem tökéletes, nem bukhatunk el.
−A győzelem biztos, csak az ár nem mindegy – felelte Mary hidegen. A férfi felvonta a szemöldökét, és lopva a teremben tartózkodó nyolc társára sandított.
−Ezt meg hogy érted Mary? – A lány lehunyta a szemét, és hosszan kifújta a levegőt.
−Kérem, küldjön ki mindenkit a szobából! – A férfi pár percig csak figyelte a lány arcát, majd a többi mágushoz fordult, és a kijárat felé intett.
−Kérem, uraim távozzanak! Mindjárt követem én is önöket. – A férfiak összenéztek, de végül mégis elhagyták a termet. Adnan közelebb lépett a lányhoz. – Nos?
−A tervét jó szerencse övezi uram, a Diadalszekér kártya és a Botos Hatos a győzelmét jelenti, de meg kell fizetnie az árát – mondta Mary, miközben letette az asztalra a fiatal fiú által vezetett szekeret, és a hat botot ábrázoló lapot. A férfi vetett rájuk egy pillantást, de inkább a lány arcát tanulmányozta. – A Halál – mutatott fel egy újabb kártyát a lány, amin a férfi csak a fekete csontvázat látta kaszával a kezében.
−Meghalok?
−A kártyák nem mindig azt jelentik, amit mutatnak – suttogta Mary
−Akkor mit jelent, Mary? Tudom, hogy te nem csak körülbelül tudod a jelentésüket. A kártyák mesélnek neked, ahogy anyádnak is.
−A halál általában azt jelenti, hogy egy másik, sokkal magasabb rendű életbe lépünk, de itt és most…
−Mary!
− Tényleg a halált jelenti. Bár a túlvilágot is tekinthetjük egy magasabb rendű életnek – mondta Mary szomorúan. – Tényleg ritkán jelenti a halált de…
−Ne ragozzuk tovább! – emelte fel a kezét Adnan, majd beletúrt fekete hajába. – Bár tudnád, hogy halok meg és miért!
−Valóban tudni akarja uram? – kérdezte Mary. – Látó vagyok, álmodtam múlt éjjel, ugyanazt, amit most a kártya is kidobott. – Adnan lassan bólintott mire a lány sóhajtott. Nehezen fogadta el, hogy látja a jövőt, és tudta, sokszor nem is tud változtatni rajta, főleg ha a kártya is ezt jelzi. – Egy hatalmas eddig sosem elrebegett átkot szór az élőhalottakra, amivel ugyan megnyerjük ezt a csatát, de az ön ereje, lelke, hatalma szükséges ahhoz, hogy az átok tartós maradjon. – A lány zöld tekintete egy pillanatra sem engedte el a férfiét. A nagy varázsló lehunyta a szemét, és Mary tudta, hogy a feleségére és a fiára gondol. Tudta mit fog érezni a férfi családja, hisz jól tudta milyen elveszteni azokat, akiket szeret. Az édesanyját, apját és a bátyát mind eltemette már, és egyedül maradt boszorkányként, kirekesztve, és cipelve minden átkának súlyát.
−Azért halok meg, hogy a varázslók győzhessenek?
− Valószínűleg igen – bólintott Mary. – De a jövő mindig tartogat számunkra titkokat. Nem tudhatjuk, hogy a gyerekeink és az unokáink milyen nevelést kapnak, és hova jutnak el az életben. Még én sem tudhatok mindent, uram.
− Melyik varázslat okozza a halálom? – szakította félbe Adnan, mivel idegesítette a lány csicsergése. A gondolatai kavarogtak, és fogalma sem volt mi lesz a fiából, ha ő nem segít neki abban, hogyan használja az erejét. Tudni akarta, hogy miért? Miért kell most meghalnia? A gyermeke, akiért már évek óta imádkozott, alig pár hónapja megszületett, és annyi mindent tervezett vele és a feleségével. De a sors, mint mindig közbe szólt.
- A hatvanhetes varázslat a nagykönyvből – felelte halkan Mary, mire az asztalon fekvő vastag, bőrkötéses könyv kinyílt, és a láthatatlan kezek ahhoz a bizonyos varázslathoz lapoztak. A férfi csak egy pillantást vetett a könyvre, majd újra a lányhoz fordult.
- Biztos vagy te ebben Mary? Ezt a varázslatot sosem merték használni… - A lány csak bólintott, mert már nem volt ereje megszólalni. Kintről egyre több és hangosabb üvöltés szűrődött be, a harcosok türelmetlenek voltak itt is és a másik oldalon is. A fiatal jósnő menekülni akart. Valami azt súgta menjen el innen, de minél gyorsabban. Sürgette a szíve, a fülébe suttogó hang és a sors. Tudta, hogy maradnia kellene és felhasználnia az erejét arra, hogy segítsen a társainak, de nem tudott. A saját élete fontosabb volt neki, mint hogy egy értelmetlen ügyért haljon meg. – De legalább jó ügyért halok meg.
- A Torony ezt jelzi – dobta le Mary a kártyát az asztalra. – Valaminek el kell pusztulnia ahhoz, hogy jó szülessen. – Már nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de ekkor belépett az egyik férfi a tanácsból.
- Uram, a vérszopók támadnak. Akkor az a terv maradt, amit megbeszéltünk? – Adnan a lányra pillantott, aki bólintott.
- Igen. Mindjárt megyek!- jelentette ki, mire a férfi elhagyta a sátrat – Üzentek még valamit a kártyák? – Mary mélyen a férfi szemébe nézett. Esze ágában sem volt, elmondani neki vele és a leendő leszármazottaival kapcsolatos jóslatot. Úgy érezte, a férfinak semmi köze hozzá, még akkor se, ha az a gyermek töri meg a férfi következő átkát. Ez az ő magánügye volt, a kártyák neki jelezték, és hogy mit mond el ebből annak, akinek jósol, azt ő dönti el. Ő pedig ezt a jóslatot a sírba viszi magával    
- Semmit, uram. És ha megengedi, én most távozom – hajolt meg a lány, és a kijárat felé indult, de a férfi még utána szólt.
- Remélem, jó okod van arra, hogy eltitkold előlem a kezedben lévő kártyák jelentését. Azt hitted, nem veszem észre? De hallgasd csak el, majd megfizetsz te még ezért. – Mary még egyszer ránézett, majd széthúzta a függönyt, és kilépett a vérszagú éjszakába. Meglepődött, mennyire közel jutottak már ehhez a helyhez a vámpírok. Az éjszaka nyíló virágok illatát elnyomta a vér fémes szaga és a varázslók varázserejének illata, a sötétben most ezernyi szín táncolt sosem látott kavalkádot létrehozva. A lány sokáig elnézte volna a szivárvány minden színét magára öltő, életeket követelő táncot, de nem volt ereje rá. Nem bírta volna végig nézni, ahogy a társai vagy varázserő kimerülésben, vagy a vérszopók által meghalnak. Ezért megfordult és útját Cassino városa felé vette, hogy ott keressen magának védelmet. Amikor szembe találta magát az egyik vérben forgó szemű, a vérszagtól megvadult vérszopóval, akinek minden szándéka volt őt megölni, reflexből mormolta el a varázsigét. Nem szerette használni a varázserejét, ő a jóslásban találta meg az életcélját. Szerette, mikor az emberek megjelentek a házának ajtajában, és a jövőjükről, kapcsolataikról kérdezték őt, szerette a szemükben megjelenő döbbenetet, mikor valóra vált a jóslata. A vérszívó holtan esett össze a lábai előtt, ő pedig futásnak eredt. Ezernyi hang ostromolta a fülét. Az elővarázsolt állatok hangjai, a varázserő sistergése, kardok csilingelése, a megbolondult vérszopók hörgése, halálüvöltése, a társai halálsikolyai. A fülére szorította a kezét, és holttestek mellett, üveges szemekbe nézve, vérpatakokba lépve rohant. Ahogy közeledett a városhoz füstszag csapta meg az orrát, és ahogy felnézett, meglátta, hogy Cassino lángokban áll. A csata már elért a városig, és már senki sem figyelt arra, hogy az embereket, vagy az ellenséget öli-e. Mary rossz érzése még nagyobb lánggal égett. Ne! Miért kell ártatlan embereket is belekeverni ebbe a háborúba? Lihegve érkezett meg a város főutcájára. A házakat lángok falatozták, az utcán holttestek, vámpírok és varázslók harcoltak, egy vérfoltos varázskígyó csúszott el előtte. A gyomra felfordult. Nem csak attól a gondolattól, hogy a vámpírok az emberekből lakmároznak, de attól is, hogy a varázslók nem vigyáznak rájuk. Tovább ment, elhatározva, hogy ha kell, ő maga védi meg az itt élő embereket. Védő igéket mormolt, távoltartó varázslatot szórt a házakra és a bent pihenő emberekre, és varázstőrt használva ölt meg vámpírokat. Keze ragacsos volt már a vérüktől, mikor megpillantotta a lányt. Rövid fekete haja vértől volt csatakos, az arca vérpöttyökkel tele, a kezében lévő tőr rászáradt vértől feketéllett. De nem ezen döbbent meg a legjobban, hanem azon, hogy a lány vámpír. Nem volt azonban ideje ezen gondolkodni, ugyanis három varázsló is állt körülötte, és látta a pálcáikon, hogy egyszerre akarnak átkot szórni rá, amibe biztos, hogy belehal. Sebesen kereste az agyában a láthatatlanná tévő varázslatot, és éppen jókor talált rá. Gyorsan elmormolta az orra alatt, és a lány mellé ugrott. A vámpír rákapta döbbent tekintetét, és hirtelen nem tudta, megölje-e a mellette álló boszorkányt vagy se.       
- Gyere velem! – szólt Mary, és elkapta a karját, majd elhúzta onnan. A vámpírt maga után rángatva rohant végig mások szeme elől láthatatlanul az utcán.
- Ki vagy te? - hallotta meg a lány kérdését, de addig nem szólalt meg, amíg be nem húzta az egyik kapualjba. Az orrukat vér, vizelet és ürülék szaga töltötte be, és Mary halvány, rózsa illatú varázsereje. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: ki vagy te? És miért mentettél meg?
- Te leszel az unokám végzete – fogta a kezébe Mary a lány hófehér arcát.
- Tessék? – kiáltotta a lány, és ellökte Mary kezét.
- Ne kérdezz, ne tiltakozz, nem tudok most mindent elmagyarázni – hadarta Mary, miközben levette a nyakából a varázslómedált.
-  Jósnő vagy? – kérdezte a lány, és tekintete a vastag ezüstláncon lógó medálra tévedt. Az ovális alakú medál közepén egy serleg volt látható, ami körül hét kő pihent a szivárvány hét színében.
- Igen, az vagyok! – mondta miközben, a vámpír nyakába akasztotta a láncot. – Ez megvéd egy ideig, de tűnj innen! Térj vissza a parancsnokodhoz, vagy a királyodhoz nem érdekel kihez, csak innen menj el! Védd meg magad, és védd meg a társaidat! – Az ég hirtelen megdördült, villámok cikáztak, és hirtelen leszakadt az eső. Hideg, jéggel keveredő esőben áztak másodpercek alatt végig. – Ígérd meg! Ígérd meg, és teljesítsd is!
- Jó… megígérem – mondta a lány lassan, majd megremegett, és a falnak esett. Mary utána kapott és látta a szemében kihunyni a döbbenetet, az érdeklődést és minden mást. A gyönyörű csillogó ezüstszürke szeméből eltűnt a fény. Mary felsóhajtott, majd felkapta a fejét a közeledő léptekre. Egy férfi körvonalait látta meg, de az arca az árnyékba veszett.
- Nana? – Mary a férfi kezében megcsillanó tőrre nézett, majd megragadta a lány karját.
- Ne feledd az ígérted! – figyelmeztette, majd elmorogta a láthatatlanná tévő varázsigét, és köddé vált. Kezéből kicsúsztak a kártyák és szétszóródtak a vizes köveken.
- Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten a férfi, és Nana mellé sétált. A lány lehajolt és felvette a vizes kártyalapokat a földről.
- Nem tudom Sebastian – rázta meg a fejét a lány, miközben a lapokat tanulmányozta. – Menjünk innen! – A férfi bólintott és óvatosan, mindenre felkészülve elindult, Nana, azonban csak állt és bámulta az egyik kártyalapot, amiről mintha saját maga nézett volna vissza.

 
5. fejezet

A Via Dante csendesen volt ezen a kora reggeli órán. Még senki sem indult el a munkába, inkább az asztal mellett olvasták a reggeli lapokat forró kávéval a kezükben, mások a gyerekeket öltöztették, hogy elkészüljenek az óvodába, iskolába vagy reggelit készítettek. Carla Bianchi mosolyogva tette a tányért a férje elé, aki elveszett az újság mögött. Hosszú barna haját befonta, kék szemét kétszer akkorára nagyította a szemüveg, pufi, kerek arcán mindig mosoly terült szét. Miközben kitöltötte egy pohárba a narancslevet megkérdezte:
- Zoé, még mindig alszik? El fog késni.
- Ne aggódj, biztos mindjárt lejön – mondta Raul Bianchi és egy pillanatra felnézett az újságból. Barna haja a válláig ért, barna szemében mosoly szikrák pattogtak, fekete, hajszál csíkos öltönye tökéletesen állt a testén, és még ezen a korai órán is készen állt arra, hogy meggyőzzön valakit az igazáról. Már tíz éve, hogy feleségül vette a nőt, aki ellátta és újra megtanította járni a balesete után. Szerette Carlat, mert kedves volt, kitartó, hasonló volt az érdeklődési körük, mindent megtudtak beszélni és végtelenül türelmesen viselte a férje ideges természetét. Raul rápillantott a tányérra és felvette a vajas pirítóst róla.
- Ilyenkor már idelent szokott lenni. Megyek és felkeltem – jelentette ki Carla, és már indult volna a lépcső felé, mikor lépteket hallottak.
- Mondtam neked – mosolygott rá a férje, és végszóra belépett Zoé. – Jó reggelt, kicsim!
- Jó reggelt nektek is! – próbálta összefogni rakoncátlan tincseit a lány, több-kevesebb sikerrel. Carla letette a palacsintát és a narancslevet a lánya, elé, amikor az leült. Zoé mosolyogva megköszönte, majd nekiállt eltűntetni a reggelit. Elgondolkodva nézte azt a két embert, akit imádott és a szüleinek tekintett, attól függetlenül is, hogy nem Carla szülte meg. Ők nevelték fel, miután az édesanyja meghalt és intézetbe került. Egészen addig, amíg meg nem találta az anyja levelét a Bianchi házaspárnak, fogalma sem volt, hogy talált rá ez a két csodás ember. Zoé anyja tudta, hogy Carlanak sosem lehet gyereke, de a nő és a férje is szeretne gyereket, ezért is bízta meg őket, a gyermeke nevelésével. Tudta, hogy szeretni fogják és az ő rossz akarói nem fognak a lánya nyomára bukkanni. Ám most… tizennégy évvel anyu halála után mégis rám találtak. Annyira elmerült a gondolatiban, hogy a palacsinta már tocsogott a juhar szirupban. Carla és Raul döbbenten összenézett.
- Drágám, minden rendben? – kérdezte Carla, mire Zoé összerezzent.
- Tessék?
- Elgondolkodtál – felelte a nő és a lány előtt álló palacsintára nézett, ami már inkább szirup volt, mint tészta. Zoé is követte a tekintetét, és megdörzsölte a szemét.
- Nem nagyon tudtam aludni az éjjel. Rossz érzésem van, és sok mindenen gondolkodom – felelte Zoé és sóhajtva felállt, hogy kidobja a szemetesbe az ehetetlen palacsintát.  
- Talán valami gond van Daniellel? – tette le az újságot Raul. – Tudtam én, hogy azzal a gyerekkel nincs minden rendben.
- Nem Daniellel van a gond – rázta a fejét Zoé. – A levelező társammal. Tudom, hogy bajban van, érzem, de nem érem el, és egyre jobban aggódom.
- Ugyan, biztos sok a dolga – mosolygott rá Carla. – Nem szabad mindjárt rémeket látni. Inkább az egyetemre koncentrálj! Hamarosan itt a vizsgaidőszak, tanulnod kellene.
- Anya, tanulok rendesen – sóhajtotta Zoé. – Akkor van baj, amikor már nem tudok, és pihennem kellene. Nem tudok aludni, mert gondolkodom és az agyam szörnyű rémálmokat kreál. Nem tudom elviselni, hogy minden éjjel látom meghalni Luciust.
- Minden gyógyszeredet rendesen szeded? – kérdezte Raul, és lopva a feleségére nézett. Amikor magukhoz vették az akkor még csak öt éves Zoét, aki végignézte az anyja halálát, nem tudták, hogy milyen sok gond lesz vele. Fogalmuk sem volt, ki juttatta el hozzájuk Zoé anyjának leveleit, amik félévente érkeztek és lassan eléjük tárta milyen is az a kislány, aki náluk lakik. Sokat gondolkodtak azon, hogy visszaviszik az intézetbe mikor újabb és újabb gondok jelentkeztek. De annyira megszerették, hogy nem volt szívük visszavinni. Zoé a mindennapok nagy részében átlagos kislány volt, de aztán a teste követelni kezdte a vért. Ekkor jött a következő levél, hogy ha Zoé anyjára hivatkoznak a vérbankban kapni fognak vért. Azóta is rendszeresen járnak oda, hogy a lány rohamait csökkentsék, de ahogy Zoé nőtt úgy kellett neki egyre több és több. Bele se mertek gondolni mi lesz akkor, ha már nem lesz elég a lánynak a vér. Az utóbbi időben pedig csatlakoztak a vér utáni vágyhoz, az álmok. Napokon, olykor heteken keresztül nem aludt, ezért felírtak neki feszültségoldót, hogy aludjon, de semmi sem javult. Az álmok nem tűntek el, nem is csillapodtak, csak Zoé nem szólt róluk.
- Persze, apa – mondta Zoé, miközben zabpelyhet és tejet öntött egy tálba. Úgy döntött, nem mondja el a szüleinek, hogy már régen nem szedi, és igaz, hogy most nem akarja látni az egyik legjobb barátja halálát, de azt igen, hogy mi vár rá. Kíváncsi volt a jövőjére, és eddig minden álma valóra vált. Most is erre várt… - Jól vagyok, csak aggódom.
- Akkor jó… - bólintott Raul, majd felhajtotta a kávéja maradékát, és indulni készült. – Sietek haza – lehajolt, és megcsókolta a feleségét, majd homlokon puszilta a lányát. – Te meg vigyázz magadra, és el ne késs! – A lánya bólintott, és figyelte, ahogy elhagyja a szobát. Carla és Zoé sokáig hallgattak, csupán a szél suhogása törte meg a csendet. Az asszony sokáig nézte a lánya arcát, majd megszólalt:
− Biztos, hogy csak az a levél a gond? – Zoé ránézett két színű szemével, és felsóhajtott.
− Mindig is átláttál rajtam – mosolyodott el. – Valóban nem csak a levél a gond. Megtaláltak.
− Ugyan már! – rázta a fejét Carla. – Édesanyád mindent elintézett a halála előtt. Lehetetlen, hogy a nyomodra bukkanjanak. – Zoé meghatározhatatlan arckifejezéssel nézett rá. – Miből gondolod ezt?
− Láttam, hallottam, éreztem – felelte Zoé. – Egy varázsló van a nyomomban. Nem tudom, mit akar, de segíteni biztos nem fog nekem. Anyu nem véletlenül óvott tőlük.  
− Biztos megvan az oka ennek is – mondta Carla, és a lányához sétált. Megsimogatta az arcát, majd magához ölelte. – Tudtam, hogy nem lesz egyszerű téged felnevelni, mert nem vagy egy egyszerű lány. Bizonyára van valami feladatod ezen a földön. Mindig jönnek olyan változások az életünkbe, amit el kell fogadnunk, és ha nem tetszik, le kell győznünk. 
− Komolyan így gondolod? – kérdezte Zoé, miközben a nő vállára hajtotta a fejét.
− Komolyan – megsimogatta a lány vállát, majd eltolta magától. – Na menj, még a végén elkésel miattam! – Zoé megpuszilta annak a nőnek az arcát, aki mindent megtett azért, hogy normális gyerekkort teremtsen neki, majd kiment a konyhából. Miközben felvette a csizmáját és a kabátját még visszaszólt:
− Majd csak este jövök, mert órák után elmegyek lovagolni. – Carla is kilépette a konyhából, és a lánya kezébe nyomta a táskáját, amit képes lett volna itthon hagyni.
− Jól van. Vigyázz magadra! – Zoé a vállára kapta a táskáját, és bólintott.
− Te is – majd elköszönt, és kilépett a hideg reggelbe. A hó még nem esett le, de már súlyos felhők jelezték a tél közeledtét. Felnézett a szürke égboltra, ami tökéletesen visszatükrözte a hangulatát, majd sóhajtva elindult. Csizmája sarka ütemesen kopogott a járdán, miközben figyelte az iskolába, óvodába igyekvő gyerekeket és a szüleiket. Milyen szerencsések… nem kell cipelniük a szüleik tettének átkát, nem kell küzdeniük a bennünk lévő vággyal, ami nem enged és fojtogat, nem kell attól félniük, mikor ölik meg a számukra fontos személyeket. Az emberek olyan szerencsések. Bár tudom nagyon jól, ők nem érzik magukat annak. Mindig van valami gondjuk, mindig más kell nekik, semmi sem felel meg nekik, hol ez a baj, hol meg az. Telhetetlenek, néhányuk gonosz, önzők, gyilkosok. De mi… én… mások vagyunk. A mai világban a természetfeletti valahogy elveszett, az emberek nem hisznek benne, és akin kiütköznek ezek a jelek kiközösítik vagy őrültnek nevezik. A varázslók, jósnők, látók mind az éjszakába menekültek. Elbújnak az emberek tekintete elől. Nekem ezt kellett volna tennem, ha nem segítenek nekem a nevelőszüleim. A vámpírok pedig… bár még nem találkoztam egyel sem, mégsem lehet nekik egyszerű, tapasztalom épp elégszer. Egy másik élet… nem is értem miért bántják egymást az emberek. Mélyen gondolataiba merülve sétált végig a Via Danten az egyetem felé. Mindegy volt hányszor ajánlotta fel Daniel, hogy elviszi kocsival, annyiszor ellenkezett. Neki ez a reggeli séta kellett ahhoz, hogy megnyugodjon az éjszakai rémálom után, és hogy tiszta fejjel tudjon nekikezdeni az előadásoknak. Ez a fél órás út az egyetemig most is kellett ahhoz, hogy egy kicsit elfeledkezzen Luciusról és az álmokról. Átlagos akart lenni, még ha csak addig is, amíg a barátival van. Amikor megérezte, hogy valaki figyeli, megpördült, de az utcán nem látott senkit. Lassan megfordult és meggyorsította a lépteit, de az érzés nem múlt el. Előkereste a zsebéből a cigarettát, és rágyújtott. Nem érdekelte, hogy a többiek mennyire utálják neki szüksége volt rá. A hátába szinte lyukat égetett az a bizonyos tekintet. Égett avar szaga csapta meg az orrát.
− Már megint te vagy az? – morogta az orra alatt Zoé. – Na, csak kerülj a közelembe. – Kezét megpróbálta feltűnés nélkül a zsebébe csempészni. Mikor a keze a fegyver markolatára simult, kissé megnyugodott. Bár tudta őrültség, hogy magával cipeli, de félt. Amikor végre becsukódott mögötte az egyetem üveg ajtaja kissé megkönnyebbült, hiszen itt biztos nem fogja megtámadni. Ennyi ember előtt nem teheti…

Zoé a semmibe révedve szívta a cigarettát a második előadás után az egyetem kertjében. Ma valahogy nem tudott nyugton maradni. Úgy érezte, a falak megfojtják és bezárják, minden árnyékban és idegenben ellenséget látott, furcsa illatok csapták meg az orrát a folyosón, és nem tudta hova tenni őket. Átölelte magát, mivel fázott a szeles kertben kabát nélkül. Fekete-fehér csíkos pulóverén átfújt a szél, és még a szíve is fázott. Mikor egy kéz nehezedett a vállára, összerezzent.
− Hát itt vagy – sóhajtotta Daniel. – Azt hittem, hazamentél. – Zoé csak szótlanul megrázta a fejét. – Minden rendben? Olyan furcsa vagy.
− Nincs, sok gondom van − sóhajtotta Zoé. – De ne kérdezz! – Fordult a fiú felé, aki értetlenül nézett rá. – Nem azért mert nem bízom benned, hanem azért mert ez… ez annak a titoknak a része, amit még nem mondtam el. Emlékszel rá?
− Emlékszem – bólintott Daniel. – Azt mondtad, hogy ha eljön az ideje, elmondod nekem, de még mindig hallgatsz. Aggódom érted, mert látom, hogyan leszel napról napra egyre sápadtabb, egyre idegesebb. Nem tetszik nekem ez az egész, Zoé.
− Nekem sem – sóhajtotta Zoé, majd a földre dobta a cigarettát, és átölelte a fiút. Mélyen belélegezte a fiú jól ismert illatát, ami eddig mindig megnyugtatta. Most azonban még ez sem kergette el a sötét felhőket a feje fölül. A fiú karjai a derekára simultak és szorosan átölelték. Zoé lehunyta a szemét és azokra a csendes, nyugodt nyári délutánokra gondolt, amikor csak feküdtek egymás mellett és maguk voltak. És visszasírta azokat az őrült délutánokat, amiket Monaval töltött a játszótéren vagy a városban sétálva és nem törődtek a világgal. Ám ezek az idők eltűntek. Elszálltak, mint a költöző madarak ősz közeledtével, de ők már nem fognak visszajönni. A hétvégén, mikor egyedül ült a szobája félhomályában, kikapcsolt telefon mellett, sokszor gondolkodott azon, hogy mindenkinek jobb lenne, ha elmenne innen. Nem csak azért, mert végre bejárhatná a világot, ahogy mindig is szerette volna, hanem azért is mert Danielt, Monat és a többieket biztonságban tudná. De ha arra gondolt, hogy egyedül, család és barátok nélkül kell szembeszállnia a nagy világgal, megijedt. Ő szerette a nyugalmat, szerette, hogy van kire támaszkodnia és utált menekülni. Álmaiban még sokszor látja milyen volt az anyjának minden nap más városban, más emberekkel élnie és sosem maradhatott sokáig egy helyen. Tudta magáról, hogy ő erre nem képes. Nem tud állandó menekülésben élni, arról nem is beszélve, hogy Danielt és a többieket itt hagyja. Ahogy a fiú mellkasára simult a feje és hallotta a szívdobogását, könnyek gyűltek a szemébe és zokogni lett volna kedve. Nem akarta elhagyni a fiút. Nem akarta itt hagyni az egyetlen személyt, aki minden őrültségével, hisztijével együtt elfogadja, aki mindent megtesz azért, hogy őt mosolyogni lássa, és akivel már a közös életüket tervezik. Senkit nem szeretett még ennyire, senkinek a mosolya nem fogta még meg ennyire és senki más szavai nem láncolták úgy magukhoz, mint az övé. Tudta, hogy sokan vágynak ilyen társra, mint, amilyet ő kapott, és tudta, megőrült, hogy azon gondolkodott, itt hagyja. Nem tudta volna megtenni, vagy ha képes is lett volna rá, az utolsó szónál, amit neki mondd a szíve is megszakad. Zoé annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is hallotta, Daniel azt kérdezgeti,  miért sír, és miért reszket ennyire.
- Hallod? Kicsim, mi a baj? – kúsztak el végül az agyáig Daniel szavai.
- Semmi – suttogta a fiú pulóverét markolászva, majd felnézett a kékeszöld szempárba, amit úgy imádott. – Szeretlek. Szeretlek, és sosem akarlak elveszíteni.
- Miért veszítenél? – rázta a fejét Daniel. – Légy szíves ne kezd már megint a-nem-vagyok-neked-elég-jó című lemezt! Én nem hagylak el. Vagy te szeretnél szakítani?
- Nem – rázta hevesen a fejét Zoé. – Csak… az a bizonyos titok felemészt, és megfojt.
- Miért nem mondod el? Nem lenne könnyebb? Hátha tudok neked segíteni – kérte Daniel miközben levette a pulóverjét és a lányra terítette. – Nem kellene egyedül szembenézned vele.
- Nem mondhatom el – sóhajtotta Zoé. – Nem tehetem. Meggyűlölnél, nem értenéd és elhagynál. Ez a titok az egész életemet tönkre teheti, és nem engedhetem. Nem engedem.
- Nem értelek, drágám. Én szeretem a titokzatos lányokat, ezért is szerettem beléd… de két év után ez már idegesítő – mondta Daniel. – Én bízom benned és szeretlek, de hogyan lesz ez egy normális kapcsolat ha te nem bízol bennem?
- Bízom benned – jelentette ki Zoé. De ezt… ezt nem tudnád megérteni… ez anyával van összefüggésben és még én sem tudom biztosan, hogy mit jelent, hogy az vagyok aki.
- Anyáddal? Carla nénivel? – döbbent meg Daniel, mire Zoé kifürkészhetetlen tekintetet vetett rá.
- Az igazi anyámmal van kapcsolatban – mondta Zoé halkan, mert nagyon jól tudta, hogy Daniel nem szeretett arról a nőről beszélni, aki ennyi álmatlan éjszakát okozott a lányának, még ha nem is önszántából. Bár tény, hogy Zoé se szeretett róla beszélni, mert túl sok fájdalmas emlék maradt.
- Értem… - mondta Daniel pár perc hallgatás után. – Szóval az édesanyád rád bízott egy titkot, ami tönkreteheti az egész életed?
- Így is fogalmazhatunk – bólintott Zoé.
- És azt hiszed, hogy majd szétkürtölöm az egyetemen?
- Nem, ez nem ilyen titok. Ez… - szorosan összezárta a száját és azon gondolkodott kibökje-e, hogy ki volt az anyja vagy se. Megfogja-e érteni vagy ki fog röhögni? Esetleg őrültnek néz? Hogyan tudnám elmagyarázni neki, hogy azok a dolgok, amiket az emberek elfelejtettek, és amiben már nem hisznek igazak? Elhinné-e nekem, hogy vannak boszorkányok és élőholtak? Kötve hiszem. Még egyikünk se áll készen ahhoz, hogy ez a tény napvilágra kerüljön. – Inkább hagyjuk ezt a témát, jó?
- Sosem fogok tudni kiigazodni rajtad Zoé- rázta a fejét Daniel. – De ettől még szeretlek. – Zoé elmosolyodott, majd megcsókolta a fiút. Újra érezte a dereka köré simulni a fiú karjait és meleg, lágy ajka, mint mindig, most is elfeledtette vele a környezetet. Nem érezte, hogy fázik, nem érezte, hogy bárki is figyeli, csak a fiú létezett. A fiú szájának mentolos izé elvette az ő keserű szájizét. A nyugodt pillanatot Mona hangja szakította meg.
- Na végre, megvagytok! El sem hiszitek, miről maradtok le, miközben itt faljátok egymást – hadarta Mona. – Már mindenki erről beszél.
- Mi történt? – kérdezte Daniel, miközben megsimogatta Zoé derekát.
- Képzeljétek el, hogy az egyik új lány, beszólt Patricianak, és porig alázta a folyosón – mondta Mona, és szélesen vigyorgott. Zoé nagyon jól tudta, hogy Mona ki nem állhatja Patricia Riccit, aki a kollégiumi életét pokollá tette, míg meg nem tudta, hogy Zoé barátnője. Patricia, még ha nem is vallotta be, és még ha nem is hangoztatta tudta, hogy Zoé nem egyszerű lány. Ők ketten már beszéltek egymással és ugyan egyikőjük se mondta ki nyíltan, de mind a ketten tudták, jobb nem ujjat húzni a másikkal. Így kellemes távolságot tartottak egymástól és egymás barátaitól. Persze Mona nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy szidja, vagy, hogy kárövendjen. – És még mindig a folyosón veszekednek! Meg kell néznetek, az a csaj valami elképesztő.
- Ki az az őrült, aki félév közepén kezd el egyetemre járni? – kérdezte Daniel, miközben Zoé kezét szorongatva elindult Mona után. Zoé nem is figyelt arra, hogy a barátnője miről beszél, ugyanis ahogy belépett az épültbe, valami furcsa illat csapta meg. Nem ismerte, nem tudta azonosítani, de volt egy olyan érzése, hogy az új lánnyal van kapcsolatban. Szinte lihegve igyekeztek lépést tartani Monával, aki végig sietett a folyosón, egy összeverődött csapat felé. A fiatal egyetemisták eltorlaszolták az egész folyosót. Mona hevesen utat követelt magának és már Zoé sem tudta elnyomni a kíváncsiságát. Elengedte Daniel kezét és az első sorba nyomult. Ott azonban megtorpant és nem bírt sem megmozdulni, sem megszólalni. Még neki is el kellett ismernie, hogy Patricia volt az egyik legszebb lány az egyetemen, a barna, hullámos, derékig érő hajával, az zöld szemeivel, vékony, a tornától izmos testével, a tökéletes, méreg drága ruháival, és a finom sminkjével. De a vele szemben álló, megbotránkoztatóan rövid nadrágos lány még nála is szebb volt. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de még ő is megbabonázva bámulta. Talán az a felsőbbrendűség, ami az arcán ült, talán a belőle áradó kisugárzás, vagy az a hidegség, ami a szemében ült. Az illat pedig megőrítette Zoét, minden érzékszerve kiélesedett, a szíve hevesen dobogott, és még a nyelvén is érezte azt a furcsa keserédes, mégis savanyú ízt, amibe valami furcsa sötét íz is keveredett.
- Mégis mit képzelsz magadról ki vagy te? – hallotta meg Patricia csilingelő hangját, mire a másik lány gúnyosan elmosolyodott.
- Én tudom, ki vagyok, te vagy egy kicsit elszállva magadtól csillagbogaram – felelte a lány, és csak mosolygott, mikor Patricia arca elvörösödött a dühtől. Ekkor avatkozott közbe az új lány mögött álló fiú. Bár nem ismerhet mindenkit az egyetemről, Zoé mégis tudta, hogy az a fiú is új.
- Lexi, hagyjad! Most miért kell itt fesztivált csinálni? – szólalt meg a fiú, és Zoé összeborzongott a mély, bársonyos, gyomrot remegtető hangtól. Végig futatta a szemét, a fiú mahagóni barna, fényes, dús haján, amit rövidre nyírva hordott, a csontos, előreugró állkapcsán, kissé ferde orrán és azokon a szürke, hideg szemeken, amik rávillantak. Izmos testét fekete ing és fekete farmer fedte.
- Ő kötött belém, Sebastian – mondta az új lány, akit Lexinek hívtak.
- Nem érdekel. Gyere, mert elkésünk a következő óráról! – mondta a fiú, és mikor egyik lány sem mozdult, újra rászólt a lányra. – Lexi, légy szíves, gyere!
- Még találkozunk, kicsike – mondta még egyszer Lexi Patriciának, majd megfordult, és a mögötte álló Sebastian, még egy fiú és egy lány társaságában elsétált. Sebastian tekintete még egyszer Zoéra villant, majd ő is követte Lexit.
- Hát most mondjátok meg! – fakadt ki Patricia. - Ez a lány nem normális. Így öltözködik, és még én vagyok a ribanc. Hát ez kész. – Mikor megfordult észrevette Zoét, aki nem messze tőle állt, és a tekintetük összevillant. Zoé pedig ugyanazt a furcsa érzést látta a szemében, amit ő is érzett. Tudta, hogy nem boszorkányok, így csak egy valami maradt. – Élőholtak – tátogta Patricia, mire Zoé bólintott. Azt ugyan nem tudta, hogy a lánynak milyen felmenői voltak, és melyik táborhoz tartozik, de arra rájött, hogy ő sem örül az érkezésüknek. Először megjelenik az a varázsló, aki követ és nem fedi fel a kilétét, aztán megérkezik ez a négy élőhalott, és senki sem tudja miért. Nagyon nem tetszik ez nekem. Itt valami készül. Patricia elsétált Zoé mellett és az az napi jelenet véget ért.

 Már a délután közepén járt az idő, mikor Zoé leszállt a buszról, és végre megkönnyebbülten felsóhajtott. Cassino külvárosában, sőt, már szinte a város végén állt a kedvenc lovardája. Itt már nem nőttek össze olyan szorosan a házak. Ha elnézett a távolba, már látni lehetett a mezőket és a közeli erdőt, ami a szivárvány minden színében pompázott. Lassan sétálva tette meg a közel tíz métert a lovarda bejáratáig. Már a kapuban megcsapta az orrát az ismerős lócitrom és friss széna illatának keveréke, fülébe kúszott a lovak nyerítése és a gondozók kiabálása. Zoé szerette ezt a helyet, mert úgy érezte haza érkezett. Belépett a fehérre meszelt épületbe, beköszönt az irodában üldögélő Angelinanak, aki épp telefonon egyeztetett órát valakivel, majd az öltözők felé vette az irányt. A falon a lovarda és lovas iskola alapítójáról, a győztes lovakról készült fényképek, oklevelek sorakoztak, egy hatalmas üveges szekrényben pedig a nyert kupák. Zoé mosolyogva lökte be az öltöző ajtaját, és rögtön a szekrényéhez sietett. Csak páran kaptak itt szekrényt, a többi lovas általában magával hozta a felszerelését, de azoknak, akik versenyre edzenek, vagy naponta járnak, biztosították a helyet. Igaz, hogy Zoé már nem járt naponta lovagolni az egyetem miatt, de hetente legalább egyszer szakított erre időt. Rekordidő alatt húzta meg a nadrágot, a csizmát, a kényelmes, sötétkék pulóvert és a kesztyűt. Hóna alá csapta a kobakot, és elindult a bokszokhoz. Amikor belépett a hosszú folyosóra, ahol jobb és bal oldalt is lovak nyihogtak, ettek vagy csak néztek előre, még erősebb lett a lótrágyaszag. Zoé imádta a lovakat, mert megadták neki azt a nyugalmat, szeretetet és szabadságot, amit semmi más nem tudott. Kislány kora óta megülte ezeket a hatalmas, erős állatokat, és mindegy volt, hányszor esett le, mindig visszaült. Végig sétált a bokszok között, még mindig megcsodálva őket. Kedvenc lovának nyerítését ezer közül is megismerte. Mikor odaért Angel bokszához a fekete fríz izgatottan topogott. Fejét büszkén feltartotta, hullámos, dús sörénye minden egyes fejmozdulatánál meglibbent. Nagy barna szemeivel Zoét nézte és a lány szinte látta bennük, hogy örül neki. Csak ő és lovarda tulajdonosa lovagolt Angelen, mert nem szerette, ha túl sokat váltogatják a lovasát.
− Szia, szépségem – szólította meg a lovat Zoé, mire az megmozdította a fülét és felnyerített. – Nézd csak, mit hoztam neked? – közben előkereste a zsebéből az almát, majd kinyújtott tenyérrel odaadta neki. Az erős állkapocs percek alatt elmorzsolta az almát, csutkával együtt. Eközben Zoé felakasztotta a kobakot egy szögre, majd besétált a ló mellé a bokszba. A karám tetején, már ott pihent minden szükséges felszerelés ahhoz, hogy felnyergelje. A kockás pokróc, a nyeregalátét és a nyereg, nem messze a tőle a kantár lógott. Miután odaadott Angelnek még egy almát, halkan beszélve neki, felnyergelte a fekete állatot. A szájába adta a zablát, és épp indult volna ki, mikor egy férfi szólította meg.
- Zoé, de jó újra látni téged! – mosolygott Matteo. A lány felé fordult, és rámosolygott a lovarda tulajdonosára.
- Ma végre volt időm kijönni. Nagyon lefoglal az egyetem és a tanulás, de már nagyon hiányzott Angel – felelte Zoé.
- Te is neki – lépett a férfi a fekete frízhez, és megsimogatta az orrát. – Amúgy keresett téged egy lány.
- Egy lány? – dermedt meg Zoé a mondatra. – Milyen lány?
- Nem mutatkozott be – vont vállat Matteo. – Annyit kérdezett itt vagy-e, és hogy milyen sűrűn jársz ide. De, hogy őszinte legyek, nem tetszett nekem, volt a szemében valami sötétség…
- Köszi, hogy szóltál – vezette ki a lovat a bokszból a lány, és most még jobban örült, hogy elmehet lovagolni. Remélte, hogy Angel hátán kicsit kikapcsolhatja az agyát.
- Ugyan – legyintett Matteo. – Tudod jól, hogy szeretlek és aggódom érted. Nem akarom, hogy bajba kerülj. - Zoé elmosolyodott azon, hogy a férfi úgy viselkedik, mintha a bátyja lenne, végigsimított a férfi karján és mosolygott.
- Tudom. – Angel türelmetlenül dobbantott egyet és elindult, de Zoé erősen tartotta. – Jól van, megyünk már. Kiviszem terepre.
– Azért csak vigyázz, nem akarlak kerestetni és sebesülten összeszedni. Zoé… − A lány látta, hogy Matteo még mondani akar valamit, de mára épp elég minden történt. Felhúzta a bőrkesztyűjét, elköszönt, majd kivezette a fekete lovat az istállóból. Miután elhagyták az aszfaltozott részt, újra ellenőrizte a hevedert és a kengyelt, feltette a kobakot és végre fellendíthette magát az alig százhatvan centi magas állatra. Megsimogatta Angel erős, izmos, meleg nyakát, gyengéden meg pöccintette a sarkával a ló oldalát, mire elindultak. Lassan, lépésben sétáltak el a gyakorlópályák mellett, míg nem végre kiértek a nagy rétre. Zoé ügetésre váltott és a közeli erdős rész felé irányította Angelt. A lány remélte, hogy a lovaglás majd eltereli a figyelmét mindarról, ami mostanában történt, de nem. A gondolatai a titokzatos lány és az élőhalottak körül forogtak. Az események felgyorsultak és minden zavarossá vált. Egészen eddig próbált úgy tekinteni az álmaira, mint útmutatókra, de most minden szó és kép megelevenedik. Félelmetes újra átélni mindent, amit már egyszer megálmodott. Az a lány… Lexi… volt benne valami furcsa… jó, élőhalott mégis mire számítottam? Hogy nem fogom észrevenni őket? Miért hiszem mindig azt, hogy majd szépen kikerülnek a szellemek, a varázslók és az élőholtak? Miért nem bírom még mindig elfogadni, hogy én nem vagyok olyan, mint mindenki? Ahányszor hasonló történik… megjelenik egy varázsló, vagy átutazik a városon egy vámpír, pánikba esem, és neki állok azon hisztizni miért is vagyok ilyen. Zoé, viselkedj felnőtt módjára, nem vagy már gyerek. Talán észre sem vette, hogy mozdult vagy csak Angel érezte, hogy Zoé mit akar, de a fríz gyors vágtába ugrott és a lány haját lobogtatva száguldott az erdő felé. Kissé felállt a nyeregben és nem érdekelte, hogy az arcába fújja a szél a haját. Imádta a száguldást, és azt a szabadságot, amit a vágta nyújtott neki. Nem kellett semmivel sem foglalkozni, csak repülni a kedvenc lova hátán és élvezni a szellőt. Szabad volt. Minden átoktól, álomtól, vágytól mentes. A teste együtt mozgott Angelével, szinte egyek voltak. A ló lágy mozgása lenyugtatta az idegeit, lehunyta a szemét és engedte, hogy Angel vezesse. Megbízott benne annyira, hogy tudja, nem fogja másfelé vezetni. Még lehunyt szemmel is érzékelte, hogy bejutottak az erdőbe. A levegő lehűlt, az orrát betöltötte a fenyők illata, a télre itt maradt madarak csicsergése ütötte meg a fülét, és a ló lába alatt recsegtek az elszáradt falevelek. Ám amikor, még csak halványan is, de megérezte az égett avar szagát, a szeme felpattant, és lépésre fogta a lovát. Szinte érezte, ahogy az adrenalin végigszáguld az egész testén, a szíve kétszer annyit kezdett verni, mint eddig, és kiélesedtek az érzésszervei. Annyira elmerült a körülötte lévő fák és bokrok tanulmányozásában, hogy nem vette észre, hogy Angel hátra csapta a füleit, és az egész teste megfeszült. Csak akkor vette észre, hogy baj van, mikor a ló megállt.
− Mi baj van? – kérdezte halkan tőle, de még mielőtt bármit is csinálhatott volna, egy hatalmas, méregzöld kígyó csúszott el előttük. Egy pillanatra még átfutott az agyán, hogy Angel fél a kígyóktól, de addigra már a ló ijedten felnyerített, felágaskodott, Zoé pedig nyögve a földre zuhant. Hálás volt, az oktatójának, hogy megtanította, hogyan essen le a lóról úgy, hogy ne törje össze magát, mert így csupán megütötte a vállát. Mikor meghallotta a paták dobogását, felpattant, de Angel már messze járt. Lemondóan felsóhajtott, majd megdörzsölte a jobb vállát, és már-már elindult volna a ló keresésére, mikor megszólította valaki.
 − Elég nagyot estél az előbb, minden rendben van? – Zoé megpördült, és már nyúlt volna a pisztolya felé, mikor eszébe jutott, hogy a nyeregtáskában hagyta. Ó, én hülye! Alaposan szemügyre vette az előtte álló lányt. Szőke haját két copfba fonta, vékony szája mosolygott, de kék szeme hidegséget árasztott. Körülbelül olyan magas volt, mint Zoé, vékony testét, zöld póló és ugyanolyan zöld nadrág takarta. Körülötte még mindig szikrázott az okkersárga varázserő, jelezve, hogy nem rég használta.  Zoé nyakán felálltak az apró pihék, jelezve, hogy vigyázzon ezzel a lánnyal.
− Mit akarsz tőlem? – kérdezte gorombán Zoé.
− Csupán érdeklődtem, hogy jól vagy-e. Nem kell mindjárt gorombáskodni az emberrel – felelte a lány sértődötten.
− Te vagy az, aki követsz – jelentette ki Zoé. – Miért?
− Csak… meg akarlak védeni. Én vagyok az új védelmeződ, Lucius küldött. Amanda vagyok – mosolygott a lány és Zoé felé nyújtotta a kezét. Zoé csak ránézett a kinyújtott kézre és nem mozdult. Nem tetszett neki sem a lány, sem a belőle áradó hidegség, sem az égett avar szagú varázsereje, az aurájáról nem is beszélve. Amanda és Lucius két teljesen különböző személy, arról nem is beszélve, hogy nem érzi a bizalmat, amit kellene.
− Megvédeni? – hördült fel Zoé. – Azért ijesztetted meg a lovamat? Azt hiszed, hülye vagyok? Te nem megvédeni akarsz.
 − Védelmező vagyok, úgy, ahogy Lucius, és ő adott át nekem. Túl sok emberre kell vigyáznia. De jól van, és üdvözletét küldi.
− Hazudsz – kiáltotta Zoé. – A jobb kisujjad remeg, ha nem mondasz igazat. Tudom, hogy Lucius halott, te pedig nem akarsz segíteni nekem. Titkolsz valamit.
− Luciusnak semmi baja – ismételte Amanda. – Jól van, de túl sokat dolgozik. A varázsló tanács döntött úgy, hogy én segítek ezentúl neked. – Zoé összefonta a kezeit a mellkasa előtt és hátrált egy lépést. – Sőt, Lucan szeretne megismerni téged.
− Lucan?
− Gondolhattam volna, hogy Lucius nem mondott róla semmit – morogta Amanda az orra alatt. – Lucan, a tanács vezetője, és szeretne tanítani téged, hogy kezelhesd az erőd.
 − Tanítani? Hogy kezelhessem az erőm? – Zoé felnevetett. – Jó vicc. Ő nem tanítani akar, csak gyáva bevallani, mert ő maga is fél a tettétől. De ha akar valamit tőlem, akkor jöjjön ő maga ide.
− Te nem tudod, kiről beszélsz – suttogta Amanda megdöbbenten.
− Valóban, de nem is érdekel. Én a saját életemet élem, nem fogom hagyni, hogy bárki is beleszóljon. Ez a Lucan vagy ki, pedig jöjjön ide személyesen, ha beszélni akar velem, ne a házi lánykáját küldje.
− Makacs vagy és önfejű. Sokkal nyitottabbnak kellene lenned a helyzetre – rázta a fejét Amanda.
− Ugyan miért legyek az? Anyám bizonyára nem véletlenül óvott tőletek. De nem érdekelnek az okok – Zoé közelebb hajolt a lányhoz, és észre sem vette, hogy az ereje által kreált szél a haját tépte és kavarta. Két színű szeme változtatta a színét. A zöld szeme kéké vált, a kék zölddé. – Hagyjatok engem békén. És ha a vezetőd beszélni akar velem, itt megtalál, állok elébe. Nem félek tőle.
− Pedig jobban tennéd – morogta Amanda, és hátrált.
− Engem nem olyan könnyű megfélemlíteni – mosolygott gonoszan Zoé. – Azt ajánlom, tűnj el a közelemből és a barátaiméból is. Nem akarsz harcba keveredni velem. És ez csak egy jó tanács. – Zoé ezzel megfordult és ott hagyta a lány az úton. Tudta, hogy Angel nem lehet messze. Érezte ugyan a hátába kést állító tekintetet, de nem foglalkozott vele. Angel nevét kezdte kiabálni és hangosan füttyentett, mire a ló ügetve megérkezett. Megpaskolta a nyakát, majd felhúzta magát a nyeregbe és visszaindult. Még mindig a torkában dobogott a szíve, és tisztában volt vele, hogy hatalmas lavinát indított el azzal, hogy így beszélt a lánnyal. Fogalma sem volt, hogy mi ütött beléje, és miért érezte úgy, hogy ezt kell tennie, de a lényegen már nem tud változtatni.
 Megtettem. Már nincs visszaút. Nincs értelme tovább tagadnom a bennem lévő erő létét. Kitörni készül és neki talán tényleg itt a helye, ebben a világban. Velem és bennem


6. fejezet


Lucan becsukta maga mögött az ajtót és az orrnyergét kezdte masszírozni. Lüktető fejfájása mégsem csillapult. Hiába mormolta újra és újra a fájdalomcsillapító varázslatot, semmit sem segített. Egyszer sem hagyta ott a varázsló tanács gyűlését, most mégis felállt és a szobájába menekült. Nem bírta tovább elviselni a hangokat, a színeket, az indulatoktól szikrázó varázserőt, de az ott ülő társait sem. A vitájuk kezdett túlságosan is elharapódzni, arról nem is beszélve, hogy idegesítette a magas szintű butaság. Lucius eltüntetésével nem értett egyet a tanács, hiába magyarázta nekik, hogy a fiú megsértette a törvényt, eltitkolta azt a lányt, aki keresnek, hogy szemtelen volt és ellenállt a büntetés végrehajtásának, a tagok egyre azt hangoztatták, a fiú jó védelmező volt, és ha a lány megbízott benne, könnyebben a nyomára bukkantak volna. Természetesen a lánnyal kapcsolatban sem értettek egyet. Lucan ragaszkodott hozzá, hogy hozzák ide, és ha nem tudják meggyőzni, hogy hozzájuk csatlakozzon, akkor öljék meg, hiszen veszélyt jelent rájuk. Az öregek ellenben csak ide csalták volna, és még ha nem is fog közéjük tartozni, nem akarták megölni, hanem felhasználták volna.  Bár Lucan is meglepődött azon a hevességen, ahogy kiállt a lány megölése mellett. Szerette, ha a tanács hideg, kiegyensúlyozott vezetőnek látja, de ma elvesztette a fejét. Bár még sosem látta a lányt és nem tudott róla szinte semmit, mégis gyűlölte. Ahogy lehunyta a szemét, szinte hallotta, ahogy a hosszú asztal főhelyén az asztalra csap, és kiabál a nála sokkal idősebb társaival, és a szemükbe vágja, hogy ők milyen begyöpösödöttek, hogy nem haladnak a korral és elpuhultak.  Meggyanúsította őket azzal, hogy még a saját maguk által meghatározott törvényeket sem tartják be.  Nem érdemlik meg, hogy a tanácsban legyenek. Eltompultak és a fiatal varázslók, már egyáltalán nem tartanak tőlünk. Megdörzsölte fájó homlokát, és az elsötétített szobában az asztalhoz sétált, majd leült a puha székre. Lepillantott a sötét bútoron pihenő világossárga borítékra, majd felvonta a szemöldökét. Senkitől nem várt üzenetet. Csettintett egyet, mire az asztalon álló gyertya meggyulladt. A láng halvány fénye végigtáncolt a borítékra írt néven: Zoé. Kinyújtotta a kezét, mire a papírvágó kés a tenyérébe repült, majd felnyitotta a borítékot. A belőle kiesett fénykép az asztalra hullott. Nagyot nyelt, majd közelebb hajolt a képhez. Egy számára eddig ismeretlen, vörös hajú, két színű szemű, mosolygós, fehér blúzos lány mosolygott rá. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét, miközben belenyúlt a borítékba és kivette belőle a levelet. Megnyalta a száját, miközben szemeivel végigfutott azon a pár soron, amit Amanda firkantott le, ronda kézírásával. Zoé Bianchi, tizenkilenc éves, a Cassinoi egyetemen tanul. Carla és Raul Bianchi nevelik öt éves kora óta. Via Dante 66. Tekintete újra a képre tévedt, és dühében összegyűrte a papírt. Szíve hevesen kezdett el dobogni és még ő maga is érezte, hogy szikrázik körülötte a varázsereje. Csak nézte a lány arcát, a haját, a szemeit, és rájött, kik a szülei. Mind a kettőt jól ismerte. Az anyja nem egyszer próbálta meg megölni és nem egyszer okozott neki súlyos sérülést, és akit végül ő ölt meg ott, ahol pár nappal ezelőtt Luciust. Az a nő erős volt, hiszen hiába okozott neki csontig hatoló fájdalmat, nem sikított és nem könyörgött. Utolsó erejével még a szemébe nevetett, és közölte, hogy a gyermeke lesz a végzete. Majd Lucan dühében torkon szúrta és a nő szétporladt, ő pedig csak utána gondolt bele, hogy mi mindent kérdezhetett volna még tőle. Most pedig szinte ugyanarra a nőre nézett. A lány annyira hasonlított rá, hogy le se tagadhatja, hogy ki az anyja. A haja és a zöld szeme miatt, pedig egy az egyben az egyik, már visszavonult varázsló volt az apja. A férfi sosem értett vele egyet, és mikor Lucan egyértelműen a tudomására hozta, hogy meghal, ha tovább ellenkezik, a férfi visszaadta a pálcáját és közölte, nem harcol tovább. Most valahol Kínában járja az útjait. Lucan lassan mély levegőt vett, és próbált megnyugodni. Belülről égette a düh, amiért nem szedte ki a nőből, hol van a gyermeke, amiért nem nyomoztatta ki, hol van az a gyerek. Akkor, most nem ez lenne a helyezet, és nem kellene azon aggódnia mikor és ki talál rá. Az agya a szíve ritmusára dobogott és úgy érezte szétszakad a feje. Tenyerét az asztalra fektette, de még ő is meglepődött azon, hogy remegett. Én, akit az apja tett meg a tanács vezetőjének a halálos ágyán nem lehetek gyenge. Normális körülmények között még a tanácsba se kerülhetnék be. De mivel az volt az nemzőm aki, én pedig olyan hatalommal rendelkezem, mint ő, más elbírálásban részesülök. Gyerekként pont a nagyobb elvárások miatt, nem akartam, olyan kemény kezű vezető lenni, mint ő, de aztán az erőmet és véremet nem tudtam megtagadni. Nem akárkinek vagyok a leszármazottja, ezt apám is jól belém verte. Össze sem tudom számolni hányszor mesélte el nekem a nagyapám történetét. Annak a hatalmas varázslónak a történetét, aki létre hozta azt a bizonyos kristályt. Az a kő az oka mindennek. Ha az nincs, akkor nem lenne ekkora gond. Minek kellett egyáltalán létrehozni? Miatta éleződtek ki még jobban a harcok, és a gyűlölet még nagyobb lánggal ég. Tudom, gyerekes álmokat kergetek. Itt nem lehet béke, ha egyik fél sem akarja, már pedig a varázslók nem akarják, a vámpír király pedig… biztos csapdát állítana. Nem jó ez így… Pillantása megállapodott az asztalon pihenő véres, varázsló medálon. Remegő kezét rákulcsolta a láncra és felemelte. Az ide-oda lengő medál és a rajta lévő kehely megcsillant a gyertyafényben. Miért pont te, Lucius? Miért pont téged kellett nekem megölnöm? Tudtam, hogy mennyire a szívén viseli a vigyázottjai sorsát. Miből gondoltam, hogy majd őt fogja elárulni? Bárcsak másképp alakult volna minden. Fiatal korunkban minden percünket együtt töltöttük, egymást védtük és óvtuk, mindent elmondtunk egymásnak, de aztán… apám meghalt és vezetőnek kiáltott ki, Lucius pedig megtalálta helyét a Védelmezők között. Elszakadtunk egymástól, elhidegültünk, megszűnt a barátságunk. Pedig reméltem, hogy magam mellé vehetem majd tanácsadónak és újra olyan lesz minden, mint régen, most mégis az én kezemhez ragad a vére. Lucan mérgében szorosabban fogta a láncot, majd a falhoz vágta. Dühös volt, amiért elgyengült, amiért fontosabbnak gondolta egy pillanatra a barátságot, mint a hatalmat. Ő nem volt gyenge, nem ilyennek nevelték, nem puhulhat el, különben elveszik a helyét. Utálta azt a részét, ami még mindig, felnőtt férfi létére is szeretetre vágyott. Az anyját sosem ismerte, az apja kemény és szigorú volt, akinek más se létezett csak a varázslatok és az, hogy a fia megérdemelje a tanács vezetését. Nem tudta, hogy az apja mennyi szeretetet kapott az anyjától és attól a férfitól, aki felnevelte, de annyit tudott, hogy az a férfi szőrén-szálán eltűnt, de persze előtte alaposan megtanította Lucan apjának a fekete mágia használatát.  Ami ugyan a törvény szerint tilos, de a Bach családot ez sosem zavarta. Mindenki szemet hunyt a törvényszegés felett, talán pont azért, mert féltek tőlük. Ha pedig ő most elkezd sírdogálni, mint egy kisgyerek, a helyére pályázó idős mágus – aki eredetileg mostani helyét örökölte volna, ha nincs apja végrendelete – kitiltatná, vagy ami még rosszabb, kötelezné arra, hogy tegye le a pálcáját. Lucan pedig ezt sosem tenné meg önként. A párbaj pedig valamelyikük halálával érne véget, ami csak még jobban szétszakítaná a már így is elég széthúzó tanácsot. A gondolatait a telefon éles csörgése úgy szakította szét, ahogy ő vágta el Lucius életének fonalát. Összerezzent, majd felkapta a kagylót és belemordult.
- Mi van?
- Rosszkor hívom, uram? – hallatszott Amanda ijedt hangja a vonal másik végéről.
- Mit akarsz? – vakkantotta Lucan.
- Az előbb vagyis nem rég beszéltem Zoéval, és ez a lány… nos… nagyon nagy ereje van, uram. Senki sem tanította meg neki, hogy használja, de már a dühével is majdnem elsodort. És… nagyon határozott…
- Mit akarsz ezzel Amanda? – kiáltott rá Lucan. – Azt mondtad nem lesz gond. Hozd ide nekem ezt a lányt, nincs más dolgod. Ne kelljen csalódnom benned.
- De… ez a lány gyanakvó, nem bízik bennem, fenyegetőzik és… azt mondta, hogy ha akar valamit tőle, jöjjön ide személyesen – mondta halkan Amanda, és már előre félt, hogy a férfi mit fog mondani. De Lucan csak gúnyosan felnevetett. Mély, furcsán gúnyos kacaja megborzongtatta a lányt.
- Ki ez a kislány, hogy ilyet mer mondani? Úgy látszik, nem tudja, ki vagyok.
- Valóban nem – felelte Amanda. – Úgy tűnik, hogy sem a varázslók közé, sem a vérszopók közé nem tartozik. Emberként él és gondolkodik. Úgy tűnt, nem is vette észre mi történt körülötte, mikor használta az erejét. Ki lehet ennek a lánynak az apja?
- Az mindegy – csattant fel Lucan. – Szóval azt akarja, hogy menjek Cassinoba?
- Igen, és lehetséges, hogy tényleg ide kellene jönnie. Nem alakulnak jól a dolgok…
- Mi baj lehet azon kívül, hogy nem tudsz egy lányt meggyőzni arról, hogy jót akarsz neki? – morogta, talán önmagának szánva Lucan, de elég hangosan ahhoz, hogy a lány meghallja.
- Megjelentek a vámpírok Cassinoban, és szerintem, Zoé után kémkednek. Nem szabad hagyni, hogy megöljék – mondta Amanda, megpróbálva visszafogni a dühét.
− Miért ne? Legalább elintéznék helyettünk a piszkos munkát – mondta Lucan.
− Hogy mondhat ilyet, uram? – háborodott fel Amanda. – Zoé attól még, hogy az anyja bemesélte neki, hogy tőlünk félnie kell, varázsló. Hozzánk tartozik. Vagyis ha hagyjuk őt megölni, akkor az háborút jelent. Ha nem toroljuk meg, akkor a középszerű varázslók fellázadnak. Ezt pedig ön nem akarja, uram. Tudom mire képes a tömeg.
− Mintha én nem tudnám – csattant fel Lucan. – Ne oktass ki engem Amanda, ha csak nem akarsz oda kerülni ahova Lucius került! Nem vagy olyan helyzetben, hogy így beszélj velem!
− Sajnálom, uram, de úgy látom, ön ebben a lányban csak veszélyt lát és nem szövetségest – mondta Amanda. – Gondoljon bele, egy hatalmas erő a mi szolgálatunkban. Lásson túl a gyűlöletén.
− Elveted a sulykot – morogta fenyegetőn Lucan. – Túllépted a hatáskörödet, neked most az a feladatod, hogy ott legyél, védelmező légy és szemmel tartsd.
− Azt csinálom, uram. De úgy gondoltam megoszthatom önnel azt az észrevételt, amit mások is pedzegetnek, a varázslók közül. Az örököst, társunknak tekintik és nem ellenségnek. – Lucan hátra dőlt a székében és megdörzsölte a homlokát. Nem sokat foglalkozott eddig azzal, hogy mit mondanak a hétköznapi, a városokban elbújó varázslók, és azzal se, ha a tanács ellentmondott neki, de be kellett látnia, hogy Amandának igaza van. Ha az alattvalóik fellázadnak, akkor ők nem maradnak hatalmon.
− Odaküldöm Valt, hogy segítsen neked. Az ő ereje sokkal nagyobb, mint a tiéd, és ha mással nem is, de erőszakkal hozzátok ide. Ide elém, ne a tanács elé… én akarok vele beszélni – jelentett ki Lucan, majd letette a telefont meg sem várva Amanda válaszát. Tehetetlen dühében felpattant és mindent lesodort az asztalról. A bútoron pihenő üvegburájú lámpa csörömpölve zuhant a földre. A telefonkagyló kiesett a helyéről és csak az egyenletes búgás hallatszott. A papírok zizegve forogtak a levegőben, a falakon remegtek a képek és leesni készültek, a kandallóban lobogó lángok, dühöngő, forgó táncba kezdtek, és az apjáról készült hatalmas portré a padlóra zuhant. Ezernyi, kisebb-nagyobb üvegdarabok feküdtek a sötét szőnyegen. A levegőt az égett karamell szaga töltötte be. Lucan lihegve állt a szobája romjai felett és próbált megnyugodni. Szabadjára engedte a dühét, amit nem akart, mert a gyengeség megmutatkozásának tekintette. Hosszan kifújta a levegőt, megigazította fekete öltönyét, hátra simította a haját és kikiabált:
− Mabel! Gyere be! – az ajtó lassan kinyílt és egy szőke, falfehérre sápadt lány dugta be a fejét a résen. −   Kerítsd elő nekem Damien Ginnt, méghozzá záros határidőn belül!
− De, uram… − nyelt egy nagyot Mabel.
− Nem érdekelnek a kifogások. Kerítsd elő, ha kell a föld alól is, és hozd ide! Ezen kívül küld a tanácsterembe Valt, ezt a szemetet pedig takarítsd fel! – ezzel kihúzta magát és elviharzott a lány mellett. Szükségem van Damien-re. Teljesen mindegy mibe kerül és teljesen mindegy, hogy ez milyen megalázó, de nincs más esélyem. Muszáj valahogy idehozni Zoét és ezt csak ő tudja végrehajtani. Végtére is egy vér csörgedezik az ereikben.


7. fejezet

Zoé zötyögve ült az ősrégi buszon és ahhoz sem volt kedve, hogy a busztársaságot szidja, hogy miért ilyen régi, roncsot képesek küldeni. Bár azt is tudta, hogy ez az útvonal nem tartozik a túlzsúfoltak közé, mégis jobbra számított. A feje minden egyes fordulásnál, de még sebesség váltásnál is az ablaknak ütődött. Már kezdett szédülni, és ahogy kibámult a besötétedett utcára, nem gondolt semmire. Miután elvált a lánytól, csinált még egy kört Angelel, lecsutakolta, de a reménye, hogy mindez megnyugtatja, elszállt. Az agya magas hullámhosszon vibrált, az idegei táncot jártak, az ujjai remegtek, ahogy fentről lefelé kefélgette a lovat. Még mindig önmagát szidta, amiért kiélezte a küzdelmet saját maga és a varázslók között. Féltette a szüleit, a barátait és Danielt. Édesanyja épp eleget írt a levelében arról, hogy távolságot tartson a varázslóktól, akik megölték a nagyszüleit, akik gonoszak és ravaszak, akik mindig azt használják fel az ellenségük ellen, ami a legjobban fáj neki, akiknek talán nincs is szívük, vagy ha van is fekete korom az egész. Zoé pedig tisztában volt a gyengeségeivel. Azzal, hogy szeret, azzal, hogy gyenge és nem foglalkozott eddig az erejével, és azzal, hogy a lelke mélyén retteg a tanács kezére kerülni. Tudta jól, hogy a félelem legyengíti. Már már majdnem elaludt, talán egy újabb, a jövőt megmutató álom várt rá, mikor a feje nagyot koppant az üvegen, ugyanis a busz gödörbe hajtott. Zoé felnézett, de a sötét buszon csak pár ember üldögélt, ismerőst nem látott, ezért újra az utcára tévedt a tekintete. A következő másodpercben pedig kiegyenesedett, és a fülhallgató kiesett a füléből. Már messziről látta azt a bizonyos, túlságosan is ismerős szürke aurát, ami sosem változott. Minden élőhalott ilyennel rendelkezett, de ez az aura nem változott az érzelmeknek megfelelően, ahogy az embereknél. Csak egyformán, szürkén fonta be őket. Figyelte a fiatal fiút, amint elsétál a busz mellett, épp arra amerről jöttek. Zoé felpattant és megnyomta a gombot, hogy leszállna. Tudta nem messze innen van egy megálló, és remélte nem fogja szem elől veszíteni a fiút. Mikor az autóbusz megállt, ő leugrott róla és visszafelé indult. Szerencsére még mindig látta a fiút, ezért messziről, a másik járdán, kapucniját a fejére húzva követte a fiút. Tisztában volt vele, hogy hatalmas őrültségre készül, de nem tudta levetkőzni kíváncsiságát. A barna hajú, szemüveges vámpír, mit sem törődve az őt megbámuló emberi tekintetekkel, öles léptekkel sietett a sötétedő utcán. Sötét baseball sapkáját mélyen a szemébe húzta, kesztyűbe – amire ugyan nem lehetett semmi szüksége, hiszen ennyire hideg nem volt – bújtatott kezével feljebb tolta orrán a szemüveget és maga mögé pillantott. Zoé, félve attól, hogy a fiú észreveszi még jobban lemaradt. Nem akart kockáztatni. Az, hogy gyűlölte a varázslókat, nem jelentette azt, hogy a vámpírokkal szimpatizál. Sőt. Mivel ember volt, vagyis táplálékot jelentett az élőholtaknak, szeretett kellő távolságot tartani tőlük. Nem állt szándékában, hogy idő előtt főételnek nézzék és borral leöblítsék. A szíve a torkába ugrott, abban a másodpercben, amikor megszólalt a telefonja. Kapkodva kereste elő a mobilt a táskájából, több embert majdnem feldöntött közben, de leginkább attól félt, hogy elveszti szem elől a fiút. A kijelzőre nézett, ahol Daniel neve villogott, majd fújt egyet és kinyomta. Nem volt most ideje a fiúval foglalkozni. Gyorsan felhívta az anyját, elhadarta, hogy csak később megy haza, mert valami dolga akadt, majd lecsapta és kikapcsolta a mobilt. De mire felnézett, a vámpír eltűnt. Dühösen forgatta a szemét, és Danielt szidta az orra alatt, a fiúnak ugyanis beépített radarja lehetett, amivel mindig eltalálta a legrosszabb időpontot. Lassan, mélyet sóhajtva átsétált arra a járdára, amin a fiú eddig haladt, majd tovább indult. Remélte, hogy talál valamit, amiből rájön merre tűnt el az élőhalott. Az egyre sötétedő utcán, összébb húzta magán a pulóvert és meggyorsította a lépteit. Miért? Miért? Miért? Ezernyi kérdés kavarog az agyamban, mint a szél kavarta őszi falevelek, és mind miérttel kezdődnek? Miért most? Anyu halálának tizenötödik évfordulóján. Miért tűntették el Luciust? Talán mert rájöttek valamire, amit még én sem értek? Miért jöttek ide ezek az élőhalottak? Mit akarnak? Engem keresnek? Miért zaklat engem az a boszorkány, akitől még a szőr is feláll a hátamon? Miért érzem azt, hogy a világom kezd összeomlani? Hirtelen megtorpant, bár ő maga sem tudta, hogy miért. De amikor jobbra fordult, meglátta az eldugott, sötétbe borult kicsi utcát, amin még meg-megpillantotta a követettje aura maradványait. Szíve az adrenalintól újra hevesen kezdett verni, lábait sebesen szedve végigsietett a sötét, apró utcán. Talán mégis… talán mégis… A sarok előtt hirtelen lefékezett, cipője talpa megnyikordult a macskaköveken, majd óvatosan kikémlelt. A vámpír fiú egy pillanatra megtorpant, hátra fordult és végigpásztázta az utcát. Zoé még levegőt sem vett, mozdulni sem mert, nehogy a fiú észrevegye, végül az élőholt vállat vont, és tovább indult. Zoé kisimított egy vörös tincset a hajából, majd mikor a fiú besétált egy kapun, gyorsan oda futott, és még mielőtt a kovácsoltvas kapu becsukódhatott volna, besurrant a sötét kertbe. A sövény mögött elbújva figyelte, ahogy a fiú belépett a kapun. Mély levegőt vett, még egyszer kijelentette, hogy nem normális, és hogy valami az agyára ment, majd átrohant a kerten és letérdelt az egyik ablakhoz, ahonnan fény szűrődött ki. Óvatosan, a jó szerencséjében reménykedve bekukkantott az ablakon.
A hatalmas, ezernyi gyertyával kivilágított nappaliban egy férfit és egy lányt pillantott meg, a kanapén ülve. A férfi az ölében ülő lány nyakára hajtotta a fejét. Egész erotikus is lehetett volna a látvány, ha a lány keze nem lógott volna élettelenül a kanapéra, ha a meztelen hátára nem festett volna vörös tetoválást a saját vére. Zoé nagyot nyelt, és azért imádkozott, hogy ne hányjon ide. Az általa követett fiú belépett a szobában és a szemét forgatta.
− Antony, legalább ne itt csináld! Már meg megbocsáss, de szörnyen undorító. – A lányból lakmározó férfi felnézett, megnyalta véres ajakit, hogy egyetlen édes vércsepp se hulljon a földre.
− Ugyan már Benjamin – vigyorgott gúnyosan. – Te is szoktad ezt csinálni, csak éppen titokban, elbújva valami bűzös, mocskos sarokban, hogy senki se lássa. Én ennél egy kicsit finnyásabb vagyok. Itthon jobban szeretem.
− Igen, csak minket meg rohadtul nem érdekel, hogy hogyan szívod a város lánykáit élőhalott múmiává. Sebastian is megmondta, hogy húzzuk meg magunkat, ehelyett mit csinálsz? Ebbe a szegény lányba is már csak látogatóba jár az élet. – mondta Benjamin dühösen. – Ne kelljen megint miattad tovább indulnunk!
− Nem csak én nem tudok parancsolni a vágyaimnak – morogta Anthony, majd finoman lefektette a kanapéra a lányt. – Csak úgy közlöm, hogy Sebastian, se egy tiszta lélek…
− Na jó, ezt most fejezzük be. Nem fogok veled Sebastian vágyairól és tetteiről vitázni – emelte fel a hangját Anthony, de még mielőtt kifejthette volna a véleményét, Lexi rohant be a nappaliba.
− Anthony! Végre! Hol van az a rohadt kenőcs? – A lány fel s lerugózott a sarkain, ugyanazt a ruhát viselte, amit délelőtt az egyetemen, de a bőre most a hófehér helyett vörös volt. Úgy nézett ki, mintha elaludt volna a tűző napon. Anthony a szemét forgatta és a lány felé nyújtotta a kezében tartott zacskót. – Áh, életet mentettél. – Lexi félrelökte Anthonyt, lehuppant a kanapéra, és elkezdte bekenni a kezeit, valami átlátszó krémmel.
− Akarod, hogy bekenjem a hátad? – húzogatta a szemöldökét Anthony, és szélesen vigyorgott. Lexi felnézett rá.
− Hiába tepersz, drágám. Inkább töröm ki a saját kezem, minthogy engedjem hogy hozzám érj – mondta Lexi, miközben áttért a másik kezére. – Áú, ez úgy fáj.
− Nem meg mondtam, hogy öltözz fel rendesen? – lépett be a nappaliba Sebastian, kezében egy szendviccsel.
− De utálok felöltözni, különben sem sütött ma a nap. A fene se gondolta, hogy így megéget – vágott vissza Lexi, és nekiállt a lábát is bekenni. – Utállak napfény! Utállak vámpír átok!
− Tudod, a leégésre van egy apró trükk – mondta Anthony, majd megkerülte a kanapét és a lányhoz hajolt – Öltözz kevésbé kirívóan.
 − Anthony, azt akarod, hogy rád öntsem? Bár nem, mégsem mert akkor nem lesz mit használnom, inkább megverlek – mondta Lexi.
− Nem értem, miért nem vagy képes felvenni a ruhákat, amiket adtak. Könnyebb lenne az életed – sóhajtotta Benjamin. – És az enyém is. Nem kellene mindig kenőcsért rohangálnom neked.
− Mert azok a ruhák undorítóak és rondák. Egyáltalán nem illik az én stílusomhoz, arról nem is beszélve, hogy azoknak a göncöknek még szabásuk sincs – pufogott Lexi.
− Ezért inkább minden nap vörösre sülsz? – kérdezett közbe Sebastian tele szájjal.
− Hát inkább, mint hogy tönkre tegyem az imidzsem. Van annyi önkritikám, hogy nem veszem fel, akár véd a naptól akár nem.
− Ne haragudj, de hülye vagy – jelent meg az ajtóban egy fekete hajú lány. – Azért nem mindegy, hogy neked mindened fáj és kenegetned kell, nekünk meg csak az arcunkról kell eltűntetni a vörösséget. – Lexi csak legyintett, hogy ezt a lány nem érti.
− Tudod mit Lexi? Menj el a vámpírtanács, stíluskrízis részlegéhez, őket biztos érdekelni fogja a gondod – nevetett fel Antony, majd elhallgatott, mikor a lány kése a füle mellett suhant el.
Zoé fejében talán megfordulhatott volna, hogy vajon hogyan hallhatja csukott ablakon, vastag falakon keresztül is tisztán minden szavukat, hogy vajon honnan tudja a vámpírok nevét. De az ő figyelmét más valami kötötte le. Vagyis valaki. Sebastian. Azt már észrevette, hogy a levegő eltévedt valahol az orra és a tüdeje között. Kissé szétnyílt szájjal bámulta a fiút, akinek a szeme még így is, hogy nem nézett a szemébe fogva tartotta. Az orra, az arca, az erős vállain feszülő póló és minden egyes porcikája vonzotta. Mikor felfogta min is jár az agya, hevesen megrázta a fejét és emlékeztette magát, hogy ő komoly kapcsolatban él. Egy ilyen fiú miatta, akiről nem tud semmit, másrészt pedig élőhalott, nem fogja még csak gondolatban sem megcsalni Danielt. Inkább próbált arra koncentrálni, ami a szobában zajlott. Antony felvette a kanapéról a lányt és kivitte a szobából, Nicky segített Lexinek bekenni a hátát és a derekát, Sebastian Lexi kését dobálta fel s le, Benjamin pedig idegesen mászkált fel s alá.
− Érdekes… nem találtátok meg, pedig annak a lánynak elvileg hatalmas ereje van. Már messziről ki kellett volna szúrnotok – morogta Benjamin, talán inkább saját magának, mint a többieknek.
− Mégsem szúrtuk ki – vont vállat Sebastian. – De még csak egy napja vagyunk itt. Számítottam rá, hogy a szülei megtanították neki, hogyan rejtőzzön el.
− Szerintem viszont láttuk – szólt közbe Lexi. – Az a Patricia… tudod, aki belém kötött. Bármibe lefogadom, hogy köze van a Megmentőhöz. A fejemet teszem rá.
− Azt inkább ne – rázta a fejét Sebastian. – Annak a lánynak, csak a varázslókhoz van köze, de a Megmentőhöz biztos, hogy nincs.
− Már megint olyan okos vagy Sebastian – morogta Lexi és felpattant a kanapéról. – Rajtad kívül senkinek sem lehet igaza, és nem érdekel, hogy te vagy a főnök. Mégis miért hiszed azt, hogy felismered majd azt a lányt, ha látod?
− Mert ha az az anyja, akit én gondolok, akkor megismerem – mondta Sebastian, teljesen nyugodtan.
− Miért van annak a lánynak, olyan hatalmas ereje? – kérdezte Nicky. – Azt értem, hogy visszaadhatja azt, amitől talán újra embernek érezzük magunkat, de ezen kívül?
− Az a lány állítólag félig vámpír, félig varázsló. Az anyja vámpír volt, az apja varázsló – válaszolt Anthony, aki épp visszatért. – Úgy tartják, hogy ha ő összetöri a kristályt, amit még mindig nem látott senki, megjegyzem, én nem is hiszem, hogy létezik, akkor a minket sújtó átok semmivé lészen.
     − Mondjuk, én örülök annak az átoknak – vont vállat Lexi. – Ugyan kinek kell lelkiismeret-furdalás? Szerény véleményen szerint, jó így, ahogy van. Azzal, hogy mi itt vagyunk és keressük, a mi drága megmentőnket, csak még nagyobb harcot és feszültséget generálunk. Eddig nyugalom volt, minek ez az egész?
− Szerinted, ha a varázslók a kezük közé kapják, akkor majd nem fogják ellenünk felhasználni? Senki sem tudja, milyen ereje van annak a lánynak. Lehet egyetlen csettintéssel porrá hamvaszt minket. A vámpír király nem akar kockáztatni – felelte Sebastian.
− Mi a parancs? – kérdezte Benjamin, és mélyen a társa szemébe nézett. Sebastian azonban elfordította a fejét, és kinézett az ablakon, a sötét estébe. Zoé szíve a torkába ugrott, és nem csak a fiú arcán szétterülő szomorúságtól, hanem attól is, hogy pont felé nézett. Ne vegyél észre… könyörgöm, ne vegyél észre… megölnek… aszott hullává szívnak, ha most észrevesznek. Már éppen ugrott volna fel, hogy elrohanjon, mikor Sebastian válaszolt.
− A parancs úgy szól, hogy ha megtaláljuk a lányt, akkor vigyük a király elé, ha azonban ellenáll az erőszak is engedélyezett.
− Vagyis ha nem minket választ öljük meg? – háborodott fel Benjamin. – Már ne haragudjon meg a királyunk, megjegyzem, én nem rá szavaztam, de nem normális. Amióta csak megátkoztak bennünket, mindenki, aki nem őrült meg a vértől és nem lett szívtelen gyilkoló gép, az mind arra vár, hogy mikor szabadulunk meg. A királyunk meg kiadja a halálos ítéletet az egyetlen emberre, aki segíthet nekünk… hát ez… hát ez… − Mikor levegőhöz jutott és körbe nézett, döbbent arcokkal találkozott. – Bocsánat, kissé elragadtattam magam.
− Hozom a pezsgőt – csapta össze a kezét Anthony, mire Sebastian, mint egy jóságos atya megrázta a fejét.
− Amúgy szerintetek mégis miért alakult meg a Megmentő védelmezői nevű titkos szervezet? Ahol csak tudják, szabotálják a kivégző osztagokat, vagyis olyan csapatokat, amilyenek mi vagyunk. – Sebastianon látszott, hogy még mondana valamit, de Lexi elé állt, és Zoé már-már azt hitte elveszi a kesét és a fiúba szúrja. De a lány csak állt, és nézet rá.
− Te is szimpatizálsz a titkos szervezettel igaz? Nem akarod megölni azt a lányt így van? – Azt, hogy Sebastian mit válaszolt Zoé már nem hallotta. Dübörgő szívvel fordult meg és döntötte a hátát a falnak. Kezdett végre tisztán látni. Kezdett rájönni arra kicsoda is ő valójában. A feladatával ugyan nem volt tisztában. Nem értette mit várnak tőle a szobában tartózkodó élőholtak, és mit akarnak a varázslók, akik azt akarják, hogy igazi boszorkány legyen. Tenyerébe temette az arcát és próbált választ találni az egyre gyűlő kérdéseire. Most annyira szeretett volna az igazi anyjával beszélni, mint még soha életében. Nem szeretett rá gondolkodni, mert fájt, hogy nem emlékezett rá, szenvedett attól, hogy nem tudta úgy szeretni, ahogy kellett volna – De hiszen nem is ismered, hogy szeresed így? – szólalt meg mindig a hangocska a fejében. Mégis szeretni akarta, hisz az édesanyja volt, aki a világra hozta. Lassan kifújta a levegőt és azt kívánta bárcsak ne követte volna a fiút. Akkor most nem kellene feldolgozni milyen családba is született bele, hogy milyen erő lakozik a testében, és hogy talán van egy feladata. Élhette volna tovább a nyugodt, – többnyire – átlagos életét, megszerezhette volna a diplomáját, elmehetett volna dolgozni és együtt élte volna le az életét Danielel. De most… Ugyan! Mégis ki a fene mondta, hogy nekem választanom kell? Ki mondta, hogy nem lehetek normális ezentúl is? Az, hogy mindenki engem keres, nem jelenti azt, hogy meg is találnak. Egészen eddig titokban maradt a kilétem, ugyan miért fedném fel éppen most, és éppen én? Már megint idegeskedem a semmin. Inkább haza megyek. Elég volt mára a sok természetfeletti hülyeségből.
Ugyanúgy, ahogy jött, visszalopódzott a sövényhez és már majdnem felmászott rá, hogy kijusson az utcára, mikor a ház ajtaja kicsapódott és Antony jelent meg az ajtóban. Zoé megpördült és még olyan messziről is érezte azokban a kéken világító szemekben a dühöt és a hidegséget. Egy pillanatra úgy érezte minden megfagyott körülötte. Az élet megdermedt, és ő maga is belefagyott a mozdulatlanságba. De Zoé szíve dobogott, heves táncot járt, hangosan, életet követelve. A saját életét követelve. A lány hátrálni kezdett és azt kívánta bárcsak beleolvadhatna a falba. Egészen addig észre sem vette, hogy a kívánsága teljesült, amíg ki nem jutott az utcára. De nem volt ideje azon gondolkodni, hogyan csinálta. Lélekszakadva kezdett el rohanni. A lábai csak vitték előre, miközben próbált rájönni milyen messze lehet tőle az élőhalott. Nem akart a kezei közé kerülni. Látta mit csinált a lánnyal, látta a hidegséget és a gyilkolási vágyat a szemébe. De a fiú hangtalanul érte be és szorította az egyik ház falának.
− Ki vagy? És miért kémkedsz utánunk? – sziszegte a fiú az arcába és ez még jobban megijesztette mintha az arcába üvöltött volna. A hangja rekedt volt, mint amikor férfiak a szeretett nő testére vágynak. Ő azonban nem szexre, hanem vérre vágyott. Zoé nem szólt, nem mert, nem csak a félelem némította meg, de azt is tudta, hogy ha most megszólal, a fiú másnap felismerheti az egyetemen. Kezével még jobban az arcába húzta a csuklyát, és hallgatott. – Nem szólsz? Akkor had lássam ki vagy! – Ahol a fiú keze a kezéhez ért csontig hatoló hidegséget érzékelt. Szorosan lehunyta a szemét, és hirtelen beugrott neki egy mondóka, amit régen, nagyon régen tanítottak neki. Gondolkodás nélkül kezdte el suttogni.
− Védd meg őt, mindentől, adj erőt, mikor félted őt. Bontsd ki szirmod, halál virág, hagyja békén, a gonosz világ. Szórd csak erőd szerte szét, üvöltsön ki hozzád ér. – Ő maga nem is volt tisztában, hogy mit csinált vagy mi történt körülötte, csupán a melegséget érezte, ami az egész testében szétáradt. Még lehunyta szemhéján keresztül is látta azt az erős fényt, ami olyan meleg volt és nyugtató, mint egy anyai ölelés, mikor a gyermek keservesen sír. Aztán egy arc kezdett körvonalazódni a szeme előtt. Nem ismerte, de mégis ismerős volt a vékony, hosszú orr, a mély elő szemek, amelyekről nem tudta megmondani a színét, a vállára omló egyenes haját és az arcán elterülő szomorú mosoly. Már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de a fény eltűnt, a kép szertefoszlott, ő maga pedig a kertjükben állt. A szeme felpattant és megrökönyödve az átélt élményektől a fűre rogyott. Lihegve bámulta a kezeit, amin ezernyi apró fénypont táncolt, majd egyszer csak beleolvadva a testébe eltűntek. Hatalmasat nyelt és ökölbe szorította a kezeit. Ez sem változtat semmin… Ez sem… nem vagyok varázsló, és nem én vagyok a Megmentő… nem rajtam függ a vámpír a társadalom sorsa… Nem, mert ezzel nem büntethet engem Isten. Ha nem veszek róla tudomást, ahogy eddig se vettem, akkor nem igaz. Igen, a homokba dugom a fejem, de nem érdekel. Nem fogok mindent feladni, nem azért nem tudnám, hanem azért mert nem akarom. Az emberek gyűlölnek és megvetnek mindent, ami nem felel meg az elvárásaiknak. Mindenkit, aki csak egy kicsit is más mint ő, kiszekálják a világból. Nem egy fiatal ölte már meg magát azért mert a társaik kiközösítették, megjegyzéseket tettek rá, nem hagyták élni. Miért lépnék hát be önként egy embereken kívüli társadalomba, amihez még csak közöm sincs? Nem vagyok vámpír! Ember vagyok, a mai este pedig meg sem történt. Semmi sem történt.
- Semmi sem történt… - suttogta, de mindegy volt, hányszor mondta el, magát sem győzte meg. Sóhajtva felállt és besétált a házba. Miután köszönt és közölte, hogy nem kér vacsorát, a szobájába indult, de a sors megint közbe szólt.
- Zoé, jött egy levél neked – lépett ki a konyhából Carla, kezében egy borítékkal. – Nincs rajta feladó. – Zoé először a nevelőanyjára majd a feléje nyújtott téglalapra nézett, és nagyot nyelt. Jól ismerte ezt a világos lila, vörös viasszal lepecsételt borítékot.
- Ezt… anya nekem küldte? – suttogta, és nem is igazán várt választ. Remegő kézzel vette el, majd szó nélkül megfordult, és a szobájába rohant. Mikor becsapta az ajtót, Pocak ijedtében leesett az ágyról. Zoé lassan lecsúszott az ajtónak dőlve és nézte a kezében pihenő borítékot. Ujjaival végigsimított a már megszilárdult, hideg viaszon, és a benne kirajzolódó hattyúfejen és a hozzá tartozó nyakon. Újabb, ezernyi kérdés kavargott az agyában, majd mély levegőt vett és kifújta miközben feltépte a borítékot.

* * *

Sebastian döbbenten állt meg nem messze Anthonytól és még éppen látta, ahogy Zoé elhalványodik, majd eltűnik. Mi a fene? Ez… Ritkán esett meg vele, hogy meglepődik valamin, mindig minden eshetőségre felkészült az elmúlt jó pár év alatt, de ez még az ő meglepetés szintjét is megütötte.
− Atyám – hallotta meg Anthony nyögését. Tekintete a fiúra vándorolt, aki épp a szemközti házról a hajába szóródott vakolatdarabokat söpörte ki. Fájdalmasan sziszegve mozgatta meg a vállát, és a szemei még mindig kéken világítottak. Furcsa mód az utca mégis csendes volt. Mintha senki sem vette volna észre, mi folyik az utcán. Benjamin még mindig döbbenten bámulta a lány hűlt helyét.
− Hova tűnt? És úgy mégis ki volt ez? – kérdezte meg Lexi. Sebastian ránézett, de nem válaszolt. Szinte újra látta maga előtt, hogy ő és Lexi épp azon veszekszik, hogy melyik oldalon kell állniuk, mikor Anthony dühösen kijelentette, hogy valaki jár a kertben és kirohant. Mindenki értetlenül bámult utána, majd követték. Sebastian orrát már a kertben megcsapta egy furcsa, kellemes, valahonnan nagyon ismerős illat, ami itt a helyszínen még erősebb lett. De hiába szívta be mélyen, mégsem tudta meghatározni mire emlékezteti. Lassan, még mindig nem válaszolva odasétált a falhoz, ahol még egy pillanatra látta a lányt, és meglepődött, hogy mennyire meleg. A levegőt megtöltötte az utánuk kémkedő illata és a meleg, mintha nem is a télbe közelednének, hanem nyár közepén járnának, a falat pedig valami fénylő por lepte be.      
- Megismétlem, ki az öreganyám térde kalácsa volt ez a lány? – kiáltott Lexi idegesen.
- Lexi, drága egyetlen szőkeségem, gondolkozz! Kinek lehet olyan ereje, hogy engem a falhoz vág és kis híján megöl?
- Azért ne túlozzunk – szólt közbe Sebastian.
- Te voltál a közelében vagy én? – csattant fel Anthony. – Olyan hő áradt belőle, hogy azt hittem menten felgyújt. Azt hiszem, a Megmentővel kapcsolatos „vigyázzunk, mert felgyújt minket” mondatod találónak bizonyult.
- Te azt hiszed, ez a lány a Megmentő? – kérdezte döbbenten Nicky. – De hiszen ez egy ember volt.
- Azt hiszem, nagyon megütötted a fejedet – rázta a fejét Lexi.
- Gondolkodjatok már! Ez a lány követett minket, kihallgatott minket és mi nem vettük észre. Átment a falon a szemem láttára! Úgy rohant, hogy alig tudtam utolérni, aztán pedig elmondta azt a mondókát, majd felfénylett és a falhoz vágott. Ez csak nekem furcsa? – mondta hangosan Anthony. – Egy ember ilyenre nem képes.
- Boszorkány… - kezdett bele Benjamin.
- Nem boszorkány volt – jelentette ki Anthony. – A boszorkányok már a kertben elmondták volna a láthatatlanná tévő varázsigét, vagy rám szór valami átkot. Ő viszont elrohant és félt, ahogy egy ember.
- Azt mondtad varázsigét mormolt? – kérdezte Sebastian, még mindig a fal mellett állva.
- Nem varázsigét, hanem olyan mondókát, amit a gyerekeknek szoktak tanítani. Tudod, aminek fülbemászó ritmusa van, hogy könnyebb legyen tanulni – mondta Anthony és kiszedett a hajából még egy vakolatdarabot.
- Akkor sem hiszem, hogy ez a lány a Megmentő – fonta karba a kezét Lexi. – Nem létező álmot kergetsz.
- Ha a lány létezik, a kristály is létezik – mondta Benjamin. – Ami azt jelenti… hogy nekünk jelentenünk kell a parancsnoknak… - A csapat elhallgatott, és minden megdermedt. A levegőben feszültség szikrák pattogtak, az égen nehéz, sötét felhők tornyosultak, a távolban villámok cikáztak. Mindenki várakozóan Sebastianra, nézett, de ő csak a falról leszedett port dörzsölgette az ujjai között. – Khm… Sebastian…
- Nem jelentünk semmit, amíg nem biztos… 
− Nem biztos? – döbbent meg Anthony. – Akkor ez a lány mégis mi a jó anyám? Csak úgy gondolt egyet, és hirtelen gyilkos erővel ruházta fel magát? Ki a megmentő, ha nem ő?
− Senki sem mondta ki, hogy ő a Megmentő. Nem tudjuk biztosan, és nem fogok egy ártatlan lányt belekeverni, akinek esetleg semmi köze az egészhez – vágott vissza Sebastian.
− Inkább mondd azt, hogy nem akarod jelenteni a parancsnoknak – mondta Lexi és lebiggyesztette az ajkát. – Bár nem tudlak megérteni. Ő az, mindannyian tudjuk a lelkünk mélyén, te pedig hallgatni akarsz… őrültség… Ha a parancsnok megtudja…
− Nem tudja meg, ha te nem csipogod el neki – sziszegte dühösen Sebastian, és a lány elé sétált. – Nem mondtam még ilyet, de itt én vagyok a főnök. Ha azt mondtam nem jelentjük, akkor nem jelentjük. Ne kelljen bántanom téged, Lexi. Semmi kedvem nincs hozzá.
− Nem értelek – rázta a fejét a lány.
− Nem is kell, te csak csináld azt, amit kérek tőled. Jelenleg pedig azt kérem, hogy hallgass a lányról. Tudom, mit csinálok.
− Rendben, de nekem ne sírj, ha emiatt bajba kerülsz – vont vállat Lexi. – Jól van, induljunk haza! Anthonynak még el kell tüntetnie a lányt. Remélem nem ölted meg, nincs kedvem sírt ásni a hátsó kertben.
− Ezt légy szíves közöld hangosabban, az utca végén élő öreg néni még nem hallotta – morogta Anthony, majd követte a többieket. Sebastian is lassan elindult, de hirtelen megtorpant. A közelben lévő fák lombjai megrezzentek, bár a szél nem mozdult. A feszültség nőttön nőtt, az ég egyre hangosabban morajlott, a villámok olyakor kékes-szürkére festették a fákat és lehűlt a levegő. Sebastian megfordult és végignézett a kihalt utcán, de szinte hallotta, ahogy valaki kifújja a levegőt a közelében. De nem látott egy árnyat se a fal tövében surranni, nem hallott lépteket. Minden mozdulatlanságba dermedt. Hallotta, ahogy Nicky a nevét kiáltja, mire lassan visszafordult, és elindult. De az érzés, hogy figyelik és, hogy valami rossz készül nem tűnt el. Sőt. Ahogy távolodott a lány generálta melegségtől még erősebb lett. A világ kifordul a sarkaiból. Elkezdődött.

8. fejezet

Te szánalmas, szerencsétlen Sebastian! Hányszor mondtam már neked, hogy ne a nem létező szíved vezessen? De látom, nem figyelsz rám. A király is hülye volt, hogy egyedül küldött ide, ezekkel a kis senkikkel. Te még nem vagy kész arra, hogy elvezess egy csapatot, az pedig hogy vezető módjára gondolkodj, szintén lehetetlen. Még annyira gyerek vagy. Azt hiszed, majd megmentheted a Megmentőt? Azt hiszed, más vámpír nem veszi őt észre? Azt hiszed, hogy a varázslók, majd meghagyják neked? Álmokat kergetsz. Gyerekes álmokat arról, hogy majd minden helyre jön. Pont az ilyen gyenge vámpírok miatt fogunk kihalni. Nem hiszel a vér adta erőben, nem fogadod el a hatalmat, amit ad. Próbálsz emberként érezni és emberként létezni, pedig mi nem vagyunk azok. Többek, jobbak, és igen, kegyetlenebbek vagyunk, mint ők. De legalább nem érzünk. Pont ezért vagyunk erősebbek náluk, nem kötnek le minket olyan semmiségek, mint a bűntudat, lelkiismeret-furdalás, fájdalom. Mindez minek? Lexi már kezdi átérezni az átoknak titulált pozitív adományt. A lányból tökéletes vérszopó lesz idővel. De ez a Sebastian… Sóhajtva megrázta a fejét. Gyenge vagy a kevés vértől, ami a testedben kering körbe-körbe, ezért is nem vettél észre. Pedig én tanítottalak, most mégis szégyent hozol a fejemre. Ej ej ej... azt se tudod ki volt az a lány, aki eltűnt a szemed elől, mégis megbabonázott. Ezek a boszorkányok. Majd amikor a szemed láttára tépem ki a szívét, hogy kiihassam az utolsó csepp vért is… élvezni fogom az elgyötört arcodat. És tudom, hogy nem fog fájni neked se, hiszen nincs szíved, ami fájjon. Milyen jó is vámpírnak lenni, csak ezt te nem értékeled. Lelkedben megmaradtál embernek. Gyenge, önző, megváltásra méltatlan, érző testnek. Azt hiszed, most, hogy te lettél ennek a szedett-vedett csapatnak a vezetője erős vagy és nincs szükséged senkire. De fogsz te még könyörögni nekem, hogy segítsek kordában tartani a vérszomjat, nehogy a társaidat tépd szét. Ez már nem először történne meg…
Az árny a fejjel lefelé lógásból, felült az ágra, majd finoman lehuppant az utcára. Csizmája hangosan koppant az aszfalton. Először jobbra majd balra nézett, azon gondolkodva melyik irányba induljon. Végül úgy döntött, a belváros felé veszi az irányt. Hétköznap lévén az utcák csendesek és kihaltak voltak, arról nem is beszélve, hogy vihar közeledett és lehűlt a levegő. Morogva nézelődött. Barna szemei kék színben táncoltak, de próbálta visszafogni ragyogásukat, mert a feltűnés hiányzott neki, most a legkevésbé. Nagyon remélte, hogy talál valakit, akinek a vére megfelel neki. Előbb végigsétált az egyik főúton, de miután nem volt szerencséje, kisebb mellékutcákban folytatta útját. Sokáig bolyongott Cassino belvárosában, a takaros házak között, ahol égtek a villanyok, néhány házból gyerek zsivaj hallatszott ki, néhol csak a tévé kékes fénye világított, máshol még az sem. Kezeit a zsebébe rejtve, nagyot sóhajtva nyugtázta, hogy ma sem lesz vacsorája. Már most gyűlölte ezt a várost, pedig alig két napja volt itt. Hiányzott neki a nyüzsgés, amihez New Yorkban hozzászokott. Az égen hatalmas villám cikázott keresztül szürkés fénybe vonva a sötét sikátort és a lányt. Az eső teljes erőből kezdett zuhogni. A vámpírunk megállt, gonoszan elmosolyodott, hosszú fehér szemfogai elbújtak, és ahogy felsértették a száját, lenyalta a vérét, de rögvest ki is köpte. A benne lévő vér már savanyú volt. A teste nem tudta sokáig magában őrizni a vért, mert olyanná vált, mint a romlott tej. Miközben a száján begyógyult az apró seb, a lány után indult. A csizmája immár nem kopogott a betonon, halkan, mintha ő nem is létezne, az ismeretlen lány nyomába szegődött. Még mielőtt kiért volna a kivilágított utcára, mellé suhant és szemügyre vette a lányt. Nem volt se vékony, se kövér, barna haja összefogva pihent a tarkóján. Tökéletes. Teljesen tökéletes. Mikor a lány befordult a sarkon megcsörrent a telefonja, az árny pedig háttérbe húzódott.
− Szia, Márió – szólt bele a telefonba a lány. – Nem még nem értem haza, mert elhúzódott a megbeszélés. – Hosszú szünetet tartott, amíg a hívó beszélt és közben a szemeit forgatta, de a szája szerelmes mosolyra húzódott. – Tudom, hogy sötét van és esik az eső, de van esernyőm és mindjárt otthon vagyok. Csak pár utca, ne aggódj! – A vámpírunk keze hol ökölbe szorult, hol kiengedett, hevesen kapkodta a levegőt, kéken izzó szemei halvány fényt vontak köréje. A benne lévő vadállat üvöltött és neki is ehhez lett volna kedve. Vér… vér… vér… édes meleg vér, ami még ebben a lányban csörgedezel, az enyém leszel… enyém leszel… engem erősítesz… Közelebb lépett a lányhoz, mire az megállt és hátra fordult. Szemei ide-oda cikáztak a kihalt utcán, majd nagyot nyelt és elindult. Ám megszaporázta a lépteit. Hallotta, ahogy a lány szíve szaporábban kezd el verni, érezte a lány félelmének édeskés illatát, ami csak még jobban fokozta a vágyát és a nyáltermelését. Két apró nyálcsepp hullott le a szemfogáról. Ökölbe szorított kezeit felsebezte a saját körme, a vér lecsöppent és vörösre festette a pocsolyát.

A lány tovább sietett és a félelme még nagyobbra nőtt, mikor meghallotta a lépteket maga mögött. A feléje közeledő lassú, kopogó hang visszhangzott a fejében. A szája azon nyomba kiszáradt és legszívesebben elrohant volna, de próbálta meggyőzni magát, hogy nem ő az egyetlen, aki ebben a szörnyű időben hazafelé igyekszik. De nem hitte el magának sem. A rettegés keserű ízt lopott a szájába, fogai összekoccantak, és nem csak a hidegtől. Marió épp a nem rég született kishúgáról beszélt neki, de ő nem tudott rá figyelni. Érezte, hogy valaki figyeli, a léptek pedig egyre közelebbről hallatszottak. A szíve a torkában dobogott, óriási gombócot alkotva a torkában. Aztán megállt. Nem akarta megtenni mégis megtorpant. Kapkodta a levegőt, a tüdeje összeszorult, de a teste nem mozdult. A mögötte lépkedő alak cipője, hol az aszfaltra, hol tócsába lépett. Kopp. Placs. Kopp. Placcs. Idegesítően ismétlődött, az idegeit rángatva, a szíve az ütemre dobogott.
 − Paola? Paola minden rendben? Hahó! – hallatszott ki a telefonból, de az nem válaszolt.
A vámpír nem tudta tovább türtőztetni magát és megragadta a lányt. Paola még hátra tudott fordulni, belenézni a két hideg, kékes fényt árasztó szempárba, amibe nem látott semmi mást csak dühöt, majd a feje a ház falának ütközött. Sikoltani akart, de a következő pillanatban már csak a vér bugyogott elő a torkából. A vámpír eltépte a lány ruháit, amik recsegve engedtek, feltépte a lány nyakát és a vérre vetette magát. Paola torkából hörögve távozott a levegő. Minden tagja reszketett, ahogy a vámpír ideget, izmot átszakítva lakmározott belőle, a szeme fennakadt, szájából vér folyt. Az esernyő halkan surrogva pörgött a tetején, a telefon a pocsolyába esve villogott. A fiú egyre csak a lány nevét hajtogatta. A vámpír hevesen és a kapkodva nyelte az életet adó vért, ami melegséggel árasztotta el, erőt adott neki, ami csillapította a vágyait. Amikor az első korty leszaladt a torkán, szinte elélvezett. Nem törődött a feléje áramló fájdalommal, amit a lány érzett. Paola teste percről percre lett hidegebb és merevebb. A szíve pumpálta a vért a szájába, a fémes vér lecsúszott a torkán, ő pedig minden kortyot élvezett. Lehunyta a szemét, csak nyelt és nyelt, két kézzel szorította a lány karjait, átszakítva a kabátját. Csak nyelte, nyelte és azt kívánta sose fogyjon el, de ez sosem történt meg. A vér mindig elfogyott, de elég sosem volt. A benne lévő vadállat követelte, szüksége volt rá, nem akart lemondani erről a szenvedélyről. Mikor már a vénájából nem jött több vér, a vérszopó felemelte a fejét minden cseppet lenyalt a nyakáról és a mellkasáról, majd azt is, ami kicsurrant a szájából. Végigsimított a lány barna, copfból kiszabadult haján és elmosolyodott.
− Ne aggódj, picinyem! Te legalább nem a pokolra kerülsz, és vedd úgy, hogy jó dolgot tettél, engem éltet tovább a véred – hangosan felnevetett, amely visszahangzott a kihalt utcán. A benne lévő vadállat nem nyugodott le, és még több vért követelt. Elengedte a testet, ami tehetetlenül csúszott le a fal mellett, a feje előre bukott, keze véresen hullott a test mellé. A vámpír rátaposott a telefonra, megigazította magán a bőrkabátot, majd felvette a földre dobott esernyőt és a feje fölé tartotta. Lassan, mintha mi sem történt volna elsétált, hogy újabb áldozat után nézzen.

             Az ég vigasztalhatatlanul sírt. Hatalmas cseppekben hullott a hideg eső a városra. Villámok cikáztak megvilágítva a fal tövében hagyott halott, már kihűlőben lévő testet. A pocsolyák egymásba folytak, a lány körül lévőkbe vér keveredett, néhol bőrdarabok úszkáltak. Újabb gyors léptek zaja törte meg a feszült csendet. Majd a léptek lassultak, és egy éles, női sikoly verte fel a környező házak lakóit.

9. fejezet

Zoé elgondolkodva tologatta a tányérján a spagettit. Máskor ölni tudott volna érte, mert Signora Retto, a szakács tudta a legfinomabb spagettit főzni a világon, most mégis csak turkálta. Ahogy a többiek is. Daniel hozzá sem nyúlt, Mona csak egy falatot evett, majd eltolta maga elől a tányért, Mario előtt pedig semmi sem volt. Csak ült magába roskadva, vörös, feldagadt szemmel, és senkihez sem szólt. Senki sem csodálkozott azon, hogy nincs kedve beszélgetni, azon annál inkább, hogy egyáltalán eljött. Paola halála futótűzként rohant végig az egyetemen, és ebédidőre mindenki tudta. Mariót elözönlötték a részvétnyilvánító üzenetek, a folyosón mindenki szomorúan nézett és a tanárok is békén hagyták a mai napon. Daniel se nagyon tudta mit mondjon azon kívül, hogy sajnálom, pedig a fiú a legjobb barátja volt. Monanak egészen addig nagyon jó napja volt a tegnapi Benitoval eltöltött este után, de amint meghallotta Paola, brutális halálhírét, a jókedvét mintha elfújták volna. Rosat annyira megviselték a történtek és a hírek, hogy nem volt képes ma bejönni. Zoé pedig szomorúan, még mindig a hajnali álom hatása alatt ment egyik óráról a másikra. Neki nem kellett a pletykákra figyelnie, ő pontosan tudta, hogy nézett ki Paola holtteste, bár sem a híradó, ami kiemelt hírként kezelte a gyilkosságot, sem az újságok nem közöltek képet. Látta álmában a lány feltépett torkát, az elszaggatott ruháit, a fennakadt barna szemeit, halálsikolyba fagyott arcát, begörbült ujjait. Kívülről, könnyekkel a szemében figyelte a gyilkosát, aki aztán nevetve elsétált. Zokogva, üvöltve ébredt fel, és azóta is az arca előtt lebeg a lány arca. Nagyon jól tudta, hogy élőhalott ölte meg, de az arcát nem látta. Így ültek csendben és nézték egymást egy szó nélkül. Daniel Zoé derekát simogatta és sokszor próbált mosolyogni rá, de nem sikerült még egy halvány mosolyfélét sem kicsikarnia a lányból. Hogy ez milyen lehangoló… Zoé felsóhajtott, majd félre tolta a tányért. Amikor felpillantott, Patriciaval találta szembe magát. Barna haja két copfban lógott le a mellére.
− Zoé, beszélhetnénk? – kérdezte, mire Mona felkapta a fejét.
− Te meg mi a fenét akarsz? Még ilyenkor se tudsz érző ember módjára viselkedni? – fakadt ki Mona. Patricia mély levegőt vett, majd kifújta és nyugalmat erőltetett magára.
− Megbocsáss Mona, de nem hozzád beszéltem. Zoéval szeretnék beszélni, négyszemközt és nagyon fontos – mondta Patricia.
− Zoé, nem ér rá, mivel épp Mariót vigasztaljuk – vágott vissza Mona. – Nagyon jól tudod, mi történt, legyél egy kicsit tekintettel rá.  
− Tudom mi történt és sajnálom Paolat, mert rendes lány volt és megérdemelte volna, hogy jó élete legyen, de nagyon fontos, hogy beszélhessek vele – felelte Patricia, de végig Zoé szemébe nézett. A lány csak nézett rá szótlanul, majd hátra lökte a széket és felállt.
− Te képes vagy itt hagyni Mariót? – kérdezte döbbenten Daniel.
− Csak tíz perc – mondta Zoé, majd hátra sem pillantott, miközben Patriciával elhagyta az ebédlőt. Mivel Patricia nem volt hajlandó kimenni a kertbe, csupán félre húzódtak, hogy a többiek ne hallják őket. Zoé kibontotta és újra összekötötte a haját.
− Mit akarsz Patricia?
− Szerintem tudod, hogy miről akarok beszélni veled – mondta a lány a haját csavargatva.
− Nem, nem tudom. Most vagy elmondod, vagy visszamegyek a barátaimhoz és ahhoz a fiúhoz, akinek hajnalban brutálisan megölték a barátnőjét – mondta Zoé, majd amikor Patricia nem szólt semmit megfordult. − Akkor szia. −  Már majdnem elsétált a lány mellett mikor az megragadta a kezét.
− Te elhiszed, hogy ember ölte meg Paolat? − kérdezte halkan, mire Zoé megdermedt és felé fordult. − Túl sok élőhalott lepte el a várost. Nem tetszik ez nekem, és ennek semmi köze ahhoz, hogy gyűlölöm őket. Mivel apám dolgozik az ügyön, láttam a képeket... vámpír ölte meg.
− Mintha én nem tudnám – fakadt ki Zoé. Patricia még közelebb lépett hozzá. Zoét megcsapta a lány erős parfümillata.
− És nem akarsz tenni semmit? A vámpírok embereket gyilkolnak, te pedig boszorkány létedre hagyod ezt? A szüleid nem tanították meg, hogy élőholtakat akkor kell eltaposni, amikor először látod őket.
− Nem vagyok boszorkány – jelentette ki dühösen Zoé. - És te mióta lettél a helyi boszorkány gyülekezet kiemelkedő tagja?
− Nem vagyok a gyülekezeti tag – morogta Patricia. − Sajnos nem vagyok beavatott tag, de a nagymamám elég sokat mesélt a vámpírokról és tudom, hogy veszélyesek, főleg hogy gyilkolni kezdenek. És csak megjegyzem, hogy tegnap éjjel két holttestre bukkantak... és ha ők egyszer gyilkolni kezdenek...
− És ha ez engem nem érdekel, mert nem érint? Egyrészt, tudtom szerint ők vérrel táplálkoznak. Másrészt egyedül mégis mi a fenét tudok velük csinálni? − kérdezte Zoé, próbálva palástolni a dühét, ami onnan eredt, hogy nem tudta megakadályozni a gyilkosságot, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Szerette volna ezt az egészet meg nem történté tenni, de visszaforgatni nem tudja az időt. Ahogy tisztában volt azzal is, hogy egyedül vajmi keveset ér öt gyilkos vámpír ellen. Annyira még ő sem őrült, hogy egy szál magában áll ki ellenük.
− Most ölték meg a barátnődet és nem érint? − döbbent meg Patricia. − Talán félreismertelek és fekete boszorkány vagy?
− Semmilyen boszorkány nem vagyok – kiáltotta Zoé, mire a mellettük elsétáló két lány megtorpant. − Van valami gond? − Mordult rájuk, mire elsiettek. Zoé pedig immár megnyugodva, hogy ezt kimondhatta, visszafordult Patriciahoz. − Ide figyelj, nem tudom ki vagy te és milyen családból származol, és az sem érdekel, mit hallottál rólam, de én nem tudok neked segíteni. Nincs hatalmam, nem tanítottak semmilyen varázsigét, nem tudok bájitalt főzni és nem harcolok a vámpírokkal. Ha téged ennyire zavarnak, mondd meg nekik, rebegj el néhány hókuszpókuszt és gond megoldva, de engem hagyj ki belőle!
− Mondd csak, ezt te elhiszed? − érdeklődött a lány. − Tudom, hogy nehéz szembenézni a benned lakozó erővel, de előbb vagy utóbb muszáj lesz. Én segíthetek neked. Együtt szembeszállhatunk velük.
− Te és én egy csapatban? − nevetett fel Zoé. − Már ne haragudj, de ez még akkor is furcsán hangzana, ha csupán közösen tanulnánk, ez azonban nem tanulás. Felfogtad mibe akarsz belekeveredni? Ez egy háború, amibe jobb nem belelépni meggondolatlanul. − Patricia félre hajtott fejjel nézte az előtte álló lányt. Zoé felvonta a szemöldökét és szinte érezte, ahogy valami vagy valaki kutakodik az agyában. Na jól van, Patricia. Nem szoktam ilyet csinálni, de ha már ennyire tudni akarod mi van az agyamba, akkor tessék. Nézd csak Paola halotti maszkba fagyott arcát. Égjen bele ugyanúgy az agyadba, ahogy az enyémbe. Legyenek rémálmaid ugyanúgy, ahogy nekem! Komoly arckifejezéssel bámulták egymást, egészen addig, amíg Patricia arca el nem sápadt és lehunyt szemmel elfordult. − Rendben, Patricia. Nekem semmi gondom veled, de nagyon nagy hülyeségre készülsz. Ez a háború nem a mi dolgunk.
− Úgy látom, te többet tudsz, mint én – jegyezte meg Patricia.
− Tévedsz, fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, csak tudom, hogy ha nem tanítottak minket, őrültség belekeveredni... higgy nekem!
− Gyáva vagy – vágta oda Patricia. − Ha mi nem állítjuk meg az élőholtakat, akkor ki fogja? Inkább megvárod, amíg tele lesz az utca holtakkal?
− Nem vagyok gyáva, csak szeretnék élni – mondta Zoé. − A saját, átlagos, hétköznapi életemet akarom. Lehet, hogy neked túl sivár az életed, de nekem van épp elég gondom.
− Gyáva vagy Zoé Bianchi, pedig az aurád úgy világít, mint a neon a koromsötét éjszakában. Csak bátorság kellene ahhoz, hogy lerázd magadról a láncokat és elfogadd magad. Légy büszke a szüleidre!
− Nem tudsz a szüleimről semmit, Patricia és ne is akarj! Túl sötét az a múlt, amibe bele akarsz nyúlni. Ha pedig a múlt vissza akar térni, menekülj! Bújj el a jelenbe és ne törődj a múlttal, mert megfojt, megöl, láncra ver és magába szippant, hogy minden sebet felszaggatva, darabokra tépje a szíved – mondta Zoé, észre sem vette, hogy a szemszíne megint váltakozik, és hogy a vörös haja végén zöld szikrák pattognak. − Ne rohanj önként a karmaiba! Jól vigyázz! A jelenben élj, és ne zargasd a múltat!
− Tapasztalatból mondod? – érdeklődött gúnyosan Patricia.
− Igen, tudom, hogy ha a múltban kutatsz, akkor felszakítasz régi sebeket, nem csak magadnak, de másoknak is fájdalmat okozol. Hagyd ezt az egészet, foglalkozz inkább Mattel!
− Nem tehetem. Az álmaim azt mondják, hogy tennem kell valamit. Nem hagyhatom, hogy embereket öljenek – mondta komolyan a lány. – És neked se kellene hagynod.
− Ahogy érzed Patricia – vont vállat Zoé. − De ne mondd, hogy nem szóltam előre. – Ezzel megfordult, és a kert fele indult. Miközben megkereste a cigarettát, azt hajtogatta magában, hogy nem érdekli mit mondd vagy mit tesz Patricia, ez nem az ő dolga. Nincs semmi dolga a vámpírokkal. Nem az én ügyem és nem is lesz. Megvannak nekem a magam problémái. Lassan itt a vizsgaidőszak, én meg még sehol sem vagyok. Daniel is állandóan kiakaszt ezzel a fojtó ragaszkodásával. Szükségem van egy kis magányra. Csak egy kicsire, amíg feldolgozom az információkat, Paola halálát és az anyám üzenete. Sok ez így ömlesztve, és Daniel lesz az utolsó személy, akivel ezt megbeszélem. Egyrészt mert nem akar az igazi anyámról még csak hallani sem, másrészt, ha mindezt elmondom neki, kezdve azzal, hogy az új egyetemisták vámpírok, folytatva a boszorkány lánnyal és befejezve azzal, hogy én sem vagyok ember, kiröhög, és nem hiszi el, harmadrészt, pedig nem keverhetem bele. A saját életemről sem tudok dönteni, nem hogy máséról.

* * *

Sebastian az egyetem havas kertjében állt és a fehér hóval borított leveleket nézte. Hosszan kifújta a levegőt, lehelete fehér pamacsként hagyta el a száját. Megdörzsölte az arcát, majd felnézett az égre, mintha onnan várt volna segítséget. Mit kellene tennem? Mit csináljak azzal a lánnyal? Lexi azt hiszi nekem, olyan könnyű eldönteni melyik oldalon álljak. Azok, akik meg akarják védeni a Megmentőt, azt szeretnék, hogy addig titkoljam a kilétét, amíg ők beszélnek vele, míg a király, minden áron meg akarja szerezni. Ha pedig Demetrius kezére kerül, kényszeríti, hogy törje össze a követ, majd megöli, mert nincs rá szüksége. A jó szívem fog egyszer tényleg megölni. Tudom, belém kellett volna nevelni, hogy szívtelen, gonosz és önző legyek, hiszen egy vámpír csak így élhet évszázadokon át. De aztán jött ő és megmutatta, hogy attól, hogy az éj gyermeke vagyok és vért iszom, még érezhetem jól magam. Ez így volt… egészen addig a napig, amíg meg nem kaptuk az átkot, és onnantól már nem kellett azon gondolkodni szívtelen legyek-e. Nem volt más választás. Ha most ő itt lenne, tudná mit tegyünk. De ő is eltűnt, búcsú nélkül, és azóta se került elő. Hány éve is? Tizenöt? Tizenhat? Mit számítanak nekünk már az évek? Napok folynak egybe, hetek vesznek el, emberek tűnnek el. De mi maradunk. Egyedül. Mikor meghallotta a hó ropogását, lassan megfordult és meglátta a lányt. Vörös haját összevissza fújta a szél, kabátja zsebében keresett valamit, egészen addig, amíg észre nem vette. Két színű szeme elkerekedett, a teste megdermedt. Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, elrohan, de végül mégis tovább sétált felé. Zsebéből cigarettás dobozt vett elő, és a szájába dugta. A szemei végig Sebastiant pásztázták, bizalmatlanul. A lányból áradó feszültség kesernyés illata betöltötte az orrát. Remegő kézzel próbálta meggyújtani a cigarettát, de az öngyújtó nem működött.
− Hogy miért nem tudsz meggyulladni… a rohadt életbe… Pont most, amikor kellene az a rohadt nikotin. – Sebastian a szemét forgatta, de továbbra is a lányt nézte. Szemügyre vette a lány vörös haját, szív alakú arcát, vörös szempillákkal övezett szemét, és nem tudta hova rakja a lányt. A kék és zöld szempár dühösen rávillant. – Te meg mi a fenét bámulsz? – rivallt rá.
− Bocsánat, hogy nem tudok csukott szemmel tájékozódni. De a te kedvedért megtanulom, mert látom zavar – vágott vissza Sebastian, nyugodtan. A lány zavartan lesütötte a szemét.
− Bocsi, az ember lánya sosem lehet elég óvatos az ismeretlen fiúkkal. Ki tudja milyen hátsó szándékuk van – mondta halkan.
− Nekem semmiféle hátsó szándékom nincs, csupán néztem a szenvedésed és azon gondolkodtam, mi a jó a cigarettában – felelte Sebastian, mire a lány kivette a szájából és a cigire nézett.
− Mert… enyhíti a feszültséget…
− Közben pedig tompítja az érzékszerveid, tönkreteszi a tüdőd, lelassít, és ki tudja, még milyen kárt tesz benned – rázta a fejét a fiú. – Hidd el, tudom miről beszélek évekig cigiztem.
− Ha már ilyen okos vagy, tudsz valami jó trükköt az idegesség levezetésére? – érdeklődött Zoé.
− Próbáltad már, hogy eret vágsz magadon? Azt mondják, jót tesz, csökkenti a vérnyomást ez által nyugodtabb leszel – mosolygott Sebastian. Zoé elmosolyodott:
− Nagyon poénos. Te megölni vagy megnyugtatni akarsz, csak mert a kettő nem ugyanaz. – A fiú vállat vont.
− De annál nem lehetsz nyugodtabb, mintha meghalsz. – A lány erre szélesen elmosolyodott. – Sebastian Wag vagyok – nyújtotta felé a kezét, amit a lány végül elfogadott.
− Zoé Bianchi. – Sebastian belenézett a lány szemébe, érezte a lány meleg bőrét az ő hideg kezében, hallotta az egyenletesen dobogó szívét és megcsapta a lány bőrének illata. Mintha egy orgona-kertbe lépett volna be, erős volt, intenzív és ismerős. – Szóval, te vagy az új fiú. – húzta el a kezét Zoé, és zavartan zsebre vágta. Fehér arca kipirosodott a hidegtől, két színű szeme mindenhova nézett csak az ő szemébe nem.
− Te meg Daniel Caracciolo barátnője – mondta Sebastian. – Sokat mesélt rólad. Egy szakra járunk.
− Tényleg? Remélem semmi rosszat nem mondott rólam. Még a végén kiderül, hogy rossz híremet kelti az egyetemen – A lány gondolkodás nélkül nyúlt a nyakához és a szájához emelte a nyakláncát. Rágcsálni kezdte az ezüstláncot, közben pedig végre a szemébe nézett. Sebastian azonban nem a szemét nézte, hanem a kabát alól előbukkanó medált. A denevérekkel körülvett, vörös kő napfény nélkül is csillogni látszott. A szíve megugrott a mellkasában és egyetlen nevet varázsolt elő a múltból: Nana. Tehát ez a jel… erről ismerem fel a Megmentőt. A tekintete újra végigfutott a lányon, és minden reménye, még a leghalványabb is szertefoszlott. Nem ilyennek képzelte azt a valakit, aki megmenti a lelküket. Erősnek, határozottnak gondolta, de előtte csak egy kislány állt, nagyhírű anyával, aki talán semmit sem mondott el neki. A lány továbbra is nagy szemekkel nézett rá, a válaszra várva, de nem tudott válaszolni. Nem volt rá képes. Nem csak az összetört reménydarabkák miatt, amik felsebezték a torkát, de azért is, mert a pihék felálltak a nyakán. Nem érzett és nem hallott semmit, mégis tudta, hogy figyelik őket. Közelebb lépett a lányhoz és azt suttogta:
− Jobb lesz, ha bemész az épületbe, Megmentő. – Zoé szeme elkerekedett, majd körbe nézett, hogy hallotta-e valaki, rajtuk kívül.
− Nem én vagyok a Megmentő – sziszegte dühösen a fiú arcába. – Akármennyire is szeretnétek, nem tudlak megmenteni, mert nem vagyok rá képes. Nem tudom mit vártok tőlem, de… − Sebastian figyelte, hogy hullik le a keze, hogy homályosodik el a tekintete, majd a lány lassan, darabosan, mintha dróton rángatnák, elindult a fák felé. A fiú teste rögtön védekező helyzetbe ugrott, az érzékszervei kiélesedtek az adrenalintól, orrát megcsapta az égett gumi szaga. A lány után lépett és megragadta a vállait.
− Hagyd őt békén, Val! Nem vagyok jó kedvemben, úgyhogy ne szórakozz velem. Engedd el az elméjét – kiáltotta Sebastian, és figyelte, ahogy a férfi kilép a bokrok mögül. Hosszú, fekete haja szétterült a hátán, fekete szeme gonoszan csillogott, nyakában ott lógott a varázslók elhagyhatatlan medálja, arca jobb oldalát és a felső ajkát egy hosszú forradás csúfította el.
− Sajnálom, feladatom van. Lucan megbízott vele, hogy vigyem hozzá a lányt, vele pedig jobb nem ujjat húzni – vigyorgott Val.
− Már megint Lucan az, aki keresztbe tesz nekem. Azt hiszem, ideje lenne elbeszélgetni vele, de most a lányról beszélgessünk. Engedd el!
− Had gondolkozzam! – tette a szájára a mutatóujját Val. – Nem. Ez a kis tündérke, most velem jön.
− Nem, nem megy – jelentette ki Sebastian. – Nincs kedvem harcolni veled Val, de ha kell, megteszem. Őt nem viszed magaddal!
− De viszem, miután megöltelek – morogta dühösen a férfi. Jobb kezével egy fekete, füstszerű tőrt dobott Sebastian felé, aki ellépett előle, bal, ökölbe szorított kezét kiengedte, Zoé pedig hátra zuhant. Sebastian fél szemmel a lányt figyelte, de közben kivédte a közelébe ért varázsló támadását. Ismerte már Valt eléggé ahhoz, hogy tudja, van olyan forró fejű, hogy közel merészkedik hozzá. A varázslók általában messziről, kitapasztalt, jól működő varázsigékkel, hideg fejjel támadnak. Kivéve azokat, akiknek személyes ügyeik voltak a vámpírokkal, és tiszta szívvel gyűlölték őket. Valnak pedig elrendezetlen ügye volt Sebastiannal, a felesége halálát illetően.
− Nina után akarsz menni Val? – kérdezte Sebastian, kivédve egy újabb szúrást a füsttőrrel, amiről nagyon jól tudta, hogy mérgező. Az egyetlen varázslat, ami megsebzi a vámpírokat, és hetekig tart mire begyógyul, de a heg akkor is megmarad. – Nem vagy méltó ellenfél.
− Hagyd békén a feleségemet! – sziszegte dühösen Val. – Nina addig nem nyugodhat békében, amíg te lélegzel.
− Nina a bajt kereste, Val. Egyedül akarta elintézni a csapatot, akit oda küldtek, őrültség volt és ezt ő is tudta – mondta Sebastian, miközben megragadta a férfi kezét és a háta mögé csavarta. – Ha törődtél volna vele, egy kicsit is, akkor láttad volna, hogy a feleséged beteg. Nem bírta tovább elviselni a fájdalmat és a vesztébe rohant.
− Ez nem igaz – kiáltotta Val. – Hazudsz, mocskos vámpír. Nektek semmi sem szent. Csak magatokra gondoltok, és ész nélkül öltök. Hadd öntözze vér a földet, nektek ez a jó. – Sebastian nem válaszolt, csak letépte a nyakából a medált. A férfi körül gomolygó sötétzöld aura eltűnt. Sebastian ellökte magától.
− Te is a vesztedbe akarsz rohanni? Nincs már erőd – lendítette meg a medált. – Nem vagy vérbeli varázsló, így e nélkül semmi hatalmad. Hagyd ezt az egészet. A lányt nem tudod magaddal vinni, mert önként nem fog veled repülni.
− Akkor meg olyan mindegy ki öl meg. Ha nélküle megyek vissza Lucan öl meg, ha itt maradok te. De inkább haljak meg attól a kéztől, amitől a feleségem. – Sebastian sóhajtva megrázta a fejét, mikor előkerült egy tőr a férfi zsebéből. Fél szemmel látta, hogy Zoé kábán felül, a torkát szorongatva, majd ijedt tekintete rá pillantott. Szeme elkerekedett a kés láttán, és halk sikoly hagyta el a száját, amikor Val Sebastianra vetette magát. Mind két férfi a földön kötött ki. Sebastian érezte, ahogy a tőr a húsába mélyed, de a fájdalom elmaradt. Ahogy mindig. Val még egy utolsót hördült, amikor a fiú körmei a testébe mélyedtek, majd végül az egész kézfeje elmerült benne. Hallotta Zoé lihegését és lépteit, ahogy hozzá rohant.
− Sebastian! Jézusom, jól vagy? – Sebastian lelökte magáról Val holttestét és a nadrágjába törölte a kezét. – Megsérültél. – A fiú először a lányra nézett, majd az oldalára, ahol felrepedt a ruha és vér folydogált a sebből. Vállat vont, majd felállt.
− Nem vészes, pár perc és begyógyul. – Ránézett a lányra, aki sápadtan, hatalmasakat nyelve bámulta az ismeretlen férfi mellkasán tátongó lyukat. – Önvédelem volt. – Zoé nem szólt semmit, csak a nyakára tette a kezét.
− Úgy éreztem megfojt… hogy a keze a nyakamat szorongatja, és valahogy irányít. Azt suttogta veszélyt jelentesz rám, és hogy… öljelek meg… − suttogta Zoé.
− Val szíve tele volt gyűlölettel. Bár… melyik varázsló nem akar megölni minket? − Nyújtotta a lány felé a kezét, Zoé elfogadta és engedte, hogy felhúzzák a földről.
− El akart rabolni. Na, jó. Most már tényleg elegem van. Először az az Amanda nevű lány, ledobat a lovamról, aztán jön azzal, hogy én hozzájuk tartozom. Az egyik vámpír, megjegyzem olyan élőlény, mint te, megöli az egyik barátnőmet – nézett mélyen Sebastian szemébe. − Most meg jön ez az őrült, aki majdnem megfojt és magával akar vinni. Ezek után csodálkoztok, hogy nem akarok Megmentő lenni? Nem vagyok sem varázsló, sem vámpír.
− Csisss… − tette Zoé szájára az ujját Sebastian. – Vagy azt akarod, hogy mindenki megtudja? Nem hiszem, hogy mindenkinek tudnia kell, hogy mik is vagyunk valójában.
− Oké, Zoé most lenyugszik – vett mély levegőt Zoé. – Mi legyen a holttesttel? Itt nem hagyhatjuk.
− Majd ezt én elintézem – legyintett Sebastian.
− És most köszönjem meg? – támadt neki Zoé. – Boruljak térdre előtted, mert megmentettél? Hát nem fogok és még csak meg se forduljon a fejedben, hogy a megmentőtök leszek. Nekem meg vannak a saját terveim az életemre nézve. Abban pedig nem szerepelnek sem vámpírok, sem boszorkányok.
− Ha még sokszor elmondod, biztos elhiszed. Majd rájössz, hogy a sors ellen nem küzdhetsz. Úgyis megírta már a jövőd, és ha ő azt mondja, hogy a Megmentőnk leszel, akkor az leszel – vont vállat Sebastian. – Ugyanolyan makacs, vagy mint az anyád, vagyis hiába mondanék neked bármit, nem hallgatnál rám. Majd rájössz magad.
− Ugyan mit tudsz te az anyámról?
− Többet, mint gondolod – felelte Sebastian. Szikrázó szemekkel álltak egymással szemben, mikor Lexi jelent meg mellettük.
− Öööö… sziasztok – értetlenül nézett egyikről a másikra, majd a férfi testére. – Jól éreztem, hogy ő ólálkodik a közelben. 
− Menj be, Zoé! – szólt rá a lányra Sebastian. – Ha pedig végre megbékéltél önmagaddal, keress meg! – Zoé dühösen fújt egyet, de nem szólt, csak megfordult és berohant.
− Valamiről lemaradtam – pislogott döbbenten Lexi.
− Sok mindenről – morogta Sebastian. – Na, gyere! Tűntessük el innen Valt mielőtt valaki kijön és hívja a rendőrséget. − Lexi ránézett a testre, majd elfintorodott.
− Nem tudtad volna kevésbé véresen megoldani? Amúgy mit akart ez a drága ember? Biztos nem baráti csevegésre jött hozzád.
− A lányért jött – felelte Sebastian, miközben lecsukta a férfi nyitva maradt szemeit. Lexi a varázsmedálért indult.
− Azért, aki az előbb berohant? Mi dolga volt vele? Meg akarta kérdezni, merre tartják a bájitalokat az egyetemen?
 −A Megmentőt kereste... − Lexi megdermedt és a fiúra nézett. Sebastian arca hideg volt, mint egy szoboré. Arca komoly, vonásai feszültek és mozdulatlanok.
− Ő? − Döbbent meg Lexi és a medál puffanva ért a hóba.
− Ő – bólintott Sebastian. − Ő Nana Sessh lánya.


10. fejezet

1993

− Anyu, ugye ha megnövök, én is olyan, erős leszek, mint te?
Én miért lennék erős, kicsim? − kérdezte Nana, miközben a kislány vörös haját fonta be.
− Mert te sosem sírsz, mindig nyugodt vagy, mindegy, hogy mennyire vagy dühös, és azt a bácsit is elintézted – sorolta a gyerek.
− Én nem erős vagyok, csupán szörnyű átkot cipelek – sóhajtotta Nana. − De te nem leszel ilyen. Érezni fogsz, szeretni, nevetni és néha gyengének fogod érezni magad, de legalább tudni fogod, hogy élsz. − A gumi nagyot csattant, amikor összefogta a lány haját. − Na, jól van, kicsim. Irány az ágy! − A lány rávillantotta kicsi fehér fogait, majd bemászott az ágyba, amin az anyjával osztozott. Nana mosolyogva betakarta a takaróval és halványabbra állította a lámpát.
-−Anyu, meséld el nekem a harcos hercegnő történetét! Lécci! − Nana felsóhajtott, de belekezdett, a bátor királylány meséjébe, aki megmentette a királyságát a gonosz sötétségtől. Sokáig ült a kislány ágya mellett még az után is, hogy elaludt. Csak nézte őt és a gondolatot is gyűlölte, hogy el kell hagynia, de tudta, ha vele marad, csak még nagyobb bajba keveri. Kifújta a levegőt, majd felállt és az ablakhoz sétált. Végignézett a kihalt utcán, de amikor meglátta az utca túl oldalán álldogáló alakot, dühösen behúzta a függönyt. Csendesen elhagyta a szobát, majd letelepedett a konyhaasztalnál. Sokáig játszott az asztalon pihenő diktafonnal, majd felállt, körbe járta a szobát, újra csak visszaült. Megdörzsölte a szemét, majd a hálószobába vezető ajtóra nézett és megragadta a kicsi, szürke szerkezetet. Benyomta a gombot, mély levegőt vett és végre megszólalt.
− Drága kislányom! Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy levelet írjak neked, vagy inkább ezen keresztül mondjam el neked, mi minden vár rád. Végül úgy döntöttem, ha más nem is, legalább a hangom maradjon meg az emlékezetedben. Most lehet, hogy gyűlölsz azért, mert nevelőszülőkhöz adtalak, de hidd el nekem, jó okom volt rá. Szerettem volna veled lenni a kritikus időszakban is, de rájöttem, hogy akkor nem élhetnél normális életet. Azt szerettem volna, ha átlagos tinédzserként járhatnál iskolába, és nem kellene minden évben új helyre költöznöd velem. Főleg most, hogy rám találtak. Nem tehetlek ki ennek a halálos veszélynek, nem lennék jó anya. Bár… lehet nem is tartasz az édesanyádnak, amit meg is értek. Nem is tudom, hol kezdjem. Amikor ezt hallgatod, bizonyára összezavarodtál. Selena nem adná oda neked, ha nem gondolná úgy, hogy szükséged van arra a tanácsra, amit én adhatok neked. Bizonyára kezdesz rájönni, hogy nem vagy egyszerű lány. A vérivás mellé csatlakozhatott a benned mozgó erő, de ne félj tőle. Neked nem kell tanulnod, varázsigéket magolnod. Az erőd minden kérésed teljesíteni fogja, mert neki az a fontos, hogy te biztonságban légy. Eddig is bizonyára azért lappangott, hogy ne vond magadra a varázslók és a vámpírok figyelmét. Van azonban egy pont, amikor már nincs tovább. Most pedig eljött az a pont. Ideje megtudnod, hogy mi vagy. Az apáddal való kapcsolatom egyrészt törvénytelen volt, legalábbis a fajok közti szabályok szerint, hiszen vámpír és varázsló nem keveredhet, másrészt nem szólt semmiről, csak a vágyról. De te… sosem bántam meg, hogy megszültelek téged, csak te egyik sem és mindkettő vagy. Született vámpír és varázsló vagy, az egyetlen ilyen lény a kerek világon. Tudom, most azt kérdezed, ennek ugyan miért kellene örülnöm? Nem, nem kell örülnöd, és a feladatodnak sem, de a jövőddel nem vitatkozhatsz. Sokféleképpen fognak hívni, Megmentő, Örökös, Tiszta szívű, Őrző, és a két faj két féle dolgot akar majd tőled. A vámpírok azt kérik majd, hogy ments meg minket, törd össze a kristályt, a varázslók azt akarják, hogy pusztítsd el az élőholtakat. Mivel az anyád vagyok és már évszázadok óta részt veszek ebben a háborúban, igen kicsim, több száz éves vagyok, ahogy a vámpírok általában, tanácsot vársz tőlem, hogy mit csinálj. De… nem tudom megmondani. Nem tudom, mit gondolsz önmagadról, a vámpírokról, a varázslókról. Nem tudom, melyik tábor talált meg téged és akar maga mellé állítani. Csak azt tudom, mondani, amit minden anya mondana: Hallgass a szívedre! Tudom közhely, de neked jót fog súgni, mert érez. Az enyém már nem… a mágusok megfosztottak minket mindentől, amitől embernek érezzük maguknak. De tudom mit jelent szeretni valakit. Ha pedig rád nézek, tudom, hogy te vagy a legnagyobb ajándék, amit valaha kaphattam, még akkor is, ha nincs bennem érzelem. Ezt adnád te vissza a vámpíroknak. A fényt jelented nekik a szürke mindennapokban. Évszázadok futnak évszázadok után teljesen siváran. Dönts úgy, ahogy jónak látod, de egyet jól jegyezz meg! Ne bízz Lucanban! Soha ne higgy neki, mert minden egyes szava hazugság és ő a fekete mágiától sem riad vissza. Vele ne szövetkezz, de akik kimondják neked a nevem… akik őszintén, tisztelettel vagy barátsággal beszélnek rólam, azok a barátaim. Bennük megbízhatsz. Selana mindig figyelni fog téged, ő juttatja el a nevelőszüleidnek és majd neked az üzeneteimet, benne igaz segítőre lelsz. Bár megszakad a szívem, tudom, hogy jó helyen leszel. Carla és Raul szeretni fog téged, mint a sajátjukat. Én pedig… hosszú évek után visszatérek a harcba. Remélem egyszer majd megérted és büszke leszel arra, hogy én vagyok az anyád. – Nana a kezébe temette arcát és nagyot nyelt. Tudta, hogy sírnia kellene, de a fojtogató, jéghideg könnyek bent rekedtek és megsebezték. – Annyira szeretném most kimutatni, hogy mennyire szeretlek, hogy mennyire szerettelek volna a legnehezebb pillanataidban én átölelni, vigasztalni és egy erős, nagylánynak nevelni. De nem tehetem meg, hogy téged megfosztalak az élettől, pedig még el sem kezdődött, és nem vehetem el a reményt a fajomtól. Soha egy percre sem bántam meg, hogy megszültelek. Ha meghalnék, mire ez az üzenet a kezedbe kerül, ne feledd, hogy mindig veled leszek. A lelkem egy része benned él tovább. Ha pedig még élek, édes, egyetlen Zoém, keress meg! Szeretlek – ejtette ki suttogva az utolsó szót Nana. A csengő kegyetlenül szúrta keresztül a csendet. A nő felkapta a fejét, majd felkapta a tőrét az asztalról és az ajtóhoz sétált. Feltépte az ajtót remélve, hogy meglepi a várakozót. Az ajtóban álló neonkék hajú lány a tőrre, majd a nőre nézett.
− Hát így köszöntesz egy barátot? – Nana felsóhajtott és leengedte a tőrt.
− Csak te vagy az Selena? Már azt hittem az utcán ácsorgó pasas merészkedett fel. – Beljebb lépett és intett a barátnőjének, hogy kövesse. A húsz év körüli lány utána sétált, de előbb gondosan becsukta maga után az ajtót.
− Kezdesz paranoiás lenni, drágám. – Belépett a konyhába, ahol Nana épp egy borítékba csúsztatta a diktafont és a kártyalapokat, majd lezárta. – Biztos, hogy ezt akarod?
− Nem akarom, de muszáj. El kell vinned Zoét, hogy ne öljék meg. Én már eleget éltem, ő még csak most kezdi – Nana felé fordult és a lány felé nyújtotta a borítékot. – Tedd a többi közé, és ha elérkezettnek látod az időt, add oda neki. – Selena felsóhajtott, elvette, majd zsebre rakta.
− Ahogy akarod…
− Vidd Zoét és menjetek! – Nana megfordult és az asztalra támaszkodott. Lehunyt szemmel hallgatta, ahogy a legjobb és egyetlen barátnője besétál a lánya szobájába, mikor visszaért hallotta a kisgyerek lélegzetét és minden egyes szívdobogása a szívébe fúrt fájdalmas, vérző lyukat. Nem nézett rá. Tudta, hogy ha megpillantja a kislány vörös haját, és hófehér arcát, nem engedi elvinni. – Menjetek! – Selena felsóhajtott, majd halk léptekkel elhagyta az apró lakást. Nana lerogyott a földre és úgy érezte minden melegség a kis testtel együtt elhagyta a szobát.

Zoé zokogva ült fel az ágyon. Forró könnyek égették az arcát, levegő alig jutott a tüdejébe, a szíve úgy hevert a mellkasában, mint egy gombolyag. Ezernyi érzés kuszálódott össze benne és fogalma sincs, mit fog elszakítani, ha ki akarná bogozni. Jó pár percbe telt, mire megnyugodott, de amikor letörölte a könnyeit úgy érezte, ezek nem csak az övéi. Sokáig ült újra és újra látva maga előtt az álmot, majd kikászálódott az ágyból és a táskájából előkereste a diktafont. Nem kapcsolta be, csak forgatta a kezében. Annyiszor hallgatta már meg a rajta szereplő üzenetet, hogy kívülről fújta. Minden egyes szó az agyába égett, az anyja hangja pedig a fülében visszhangzott. Nem tudta, de igazán nem is akarta kitörölni. Már nem akarta úgy folytatni az életét, ahogy eddig, mert rájött, hogy nem tudja. Az ereje mozgolódott, az utóbbi időben minden előzmény nélkül teljesíti a kívánságait. Az egyetemen, már nem mert semmire gondolni, mert tudta, hogy valóra válik. Sebastiant és a társait pedig messziről elkerülte, mert nem akart az élőholtakról hallani. Mégis vágyott egy újabb találkozásra és beszélgetésre a fiúval. Volt valami furcsa belső késztetés, ami azt súgta neki újra szemtől szembe kell állnia vele, ellenben a racionális oldala, az, amelyik szereti Danielt hevesen tiltakozott. Tudta jól, hogy ideje lenne befejezni ezt a gyerekes hisztit és szembenézni a szívében lévő tényekkel és az erejével. Azt akarta, hogy az anyja büszke legyen rá, de amit most csinál, azzal csak szomorúságot okozna neki. Vámpír vagyok, varázsló hatalommal. Se ez, se az, mégis mindegyik. Ideje lenne felnőnöm és úgy gondolkodnom. Talán anyámnak igaza van. A sors ellen nem küzdhetek. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára és kiszakította őt a merengésből. Daniel állt mögötte, kócosan, álmosan, de csibészesen mosolyogva.
− Nem tudtam, hova lettél – suttogta miközben ujjai a lány pólója alá kalandoztak. Hozzá hajolt, meleg lehelete cirógatta a fülét és a nyakát, rövid borostája bökte az arcát, keze a melle felé suhant. Zoé hosszan felsóhajtott, majd megragadta a fiú csuklóját.
− Most ne! Nincs kedvem hozzá – mondta Zoé majd felállt.
− Mégis mi a franc bajod van? – fakadt ki Daniel. – Az este is elutasítottál, most is, napok óta hideg vagy velem és furcsa.
− Magányra van szükségem, ennyi. Nem kell így felfújni a dolgot – vágott vissza Zoé. – Elég sok minden történt velem az utóbbi időben.
− Igen, amikről nem beszélsz nekem – fonta karba a kezét Daniel. – Nem bízol bennem? Vagy esetleg azzal a Sebastian gyerekkel jobb beszélgetni? – Zoé szembe fordult vele.
− Hogy a fenébe jön ide Sebastian? Semmi közöm nincsen hozzá.
− Azért beszélgettetek meghitt kettesben a kertben valamelyik nap. Mi mikor beszélgettünk normálisan utoljára? Mikor mondtad el utoljára, hogy mi bánt? Mikor feküdtünk le utoljára?
− Egyáltalán nem volt meghitt, amúgy meg nem lehetek egy fiúval kettesben, mert te mindjárt féltékeny vagy? – kérdezte Zoé dühösen. – Amúgy meg azért nem beszélgetünk, mert ha elmondanám mik történtek velem az utóbbi időben kiröhögnél, másrészt pedig, nem szeretsz az igazi anyámról beszélni. Szóval szerintem ezt a vitát most zárjuk le!
− Nem zárjuk le – jelentette ki Daniel és megragadta a lány karját. – Tudod jól, hogy csak úgy tudjuk megoldani a gondjainkat, ha megbeszéljük, de te az utóbbi időben homokba dugod a fejed. Magadba fordultál és ezt Mona is észrevette már. Semmi mást sem csinálsz, mint azt a diktafont hallgatod, a tarot kártyáidat nézed és bámulsz magad elé. Mi a jó ebben? Hol az élet élvezete?
− Biztos elvitte a cica – morogta Zoé.
− Ez nem vicces. Szeretsz még egyáltalán? – A lány elfordította a fejét és lassan kifújta a bent tartott levegőt.
− Őszinte legyek? Nem tudom. Összezavarodtam, és nem vagy már olyan, mint régen. Kicsit úgy érzem, hogy megszakadt a kapcsolatunk. Hiányzik a tűz – hunyta le a szemét Zoé.
− Akkor miért nem mondtad ki a szakítást? – kérdezte hidegen Daniel és elengedte a lány karját.
− Mert szeretném megoldani. Nem dobhatok ki az ablakon majdnem két évet úgy, mintha semmi sem lenne. Mert voltak jó pillanataink.
− Tény. De te is megváltoztál, mintha nem is az a Zoé lennél, akit megismertem. Az a lány aranyos volt, kedves és mindig azt éreztem, hogy én vigyázok rá, ő most hol van? – Zoé lassan felemelte a fejét és a fiú szemébe nézett. A szívdobogás pedig elmaradt. Valami eltűnt. Kiszakadt belőle, mint egy kés a szívből, vérző, fájó sebeket hagyva. Megnyalta a száját és rádöbbent, hogy eddig tényleg Daniel vigyázott rá, de most már nem érezte szükségét. Maga akarta megoldani a gondjait, egyedül.
− Felnőtt – mondta Zoé. Daniel megdörzsölte a szemét.
− Hagyjuk, gyere, menjünk aludni!
− Menj csak, én nem tudok – ült le az íróasztalhoz Zoé. – Túl sok rémálmom van. – Tudta, hogy Daniel sokáig állt mögötte és csak nézte. Mikor már csak a fiú egyenletes lélegzését hallotta, a kezébe vette a kártyákat. Végigsimított a megsárgult, megrepedezett lapokon. Elég volt a bujkálásból. Had legyek végre… önmagam…


11. fejezet

Hogy milyen unalmas városba keveredtem. Itt nincs egy normális sikátor sem. Emberek meg pláne nincsenek hétköznap éjjel az utcán. Könyörgöm, hogyan szerezek magamnak friss vért, ha nem találok alanyt magamnak? Ellenben, kellemes meglepetésként ért, hogy Sebastian tud gyilkolni. Annyira mégsem végeztem vele rossz munkát, kicsit még alakítani kell rajta, de egy két hét éheztetés és végre olyan lesz, mint egy normális élőhalott. Olyan szánalmas az, hogy emberként akarunk viselkedni, hogy nem öljük meg az áldozatunkat, hogy emberek között élünk. Miért? Miért nem mutatjuk meg magunkat a világnak és igázzuk le az embereket. Úgy sem mások csak hús és vér, nekem pedig csak táplálék. A boszorkányokat pedig el kellene taposni, már évtizedekkel ezelőtt el kellett volna, de az a gyenge király se képes semmire. Nekem kellene ott ülnöm. Na, de mindegy is. Nem hiszem el, hogy nincs egy teremtett lélek ebben a nyomorult városban. Dühösen belerúgott egy kólás dobozba, ami csörögve gurult arrébb. Aztán megállt. Egy hevesen dobogó szív ritmusa ütötte meg a fülét. Gyorsan, összevissza, félve dobogva egy mellkasban. Gonoszul elvigyorodott, szemei kéken felizzottak, majd elindult a dobogás felé. Pam…pam…pam… Az éhség elemei erővel tört rá, de küzdött ellene, mert ő szórakozni szeretett az áldozataival. Csizmája sarka hangosan kopogott a csendes utcán, ám ahogy közeledett az áldozata felé, úgy halkult el. Épp eleget gyakorolta már a láthatatlanná válást ahhoz, hogy tökéletesen menjen. Mikor megpillantotta az egyetem épületét, megtorpant. Félre fordított fejjel bámulta a helyet, ahol Sebastian és a csapata, valamint a Megmentő tanult. Majd megpillantotta az ajtó előtt egyedül várakozó barna hajú lányt és az összes eddigi gondolata semmivé lett. Semmi más nem maradt meg benne, csak a lüktető, követelőző éhség. A fenébe a játékkal. Éhes vagyok! Pillanatokkal később már a lány mögött állt, és már majdnem torkon ragadta, mikor égett avar szaga csapta meg az orrát, szemét elvakította a sárga aura és végül a boszorkány is megjelent. Villámgyorsan az egyik fa árnyékába bújt, de nem mondott le a vacsorájáról. A boszorkány nem érdekelte. Felfordult a gyomra a varázserejük szagától, a vérül pedig nyúlós volt és keserű. Őt csupán megölni akarta, végülis eggyel kevesebb, mit számít? Az ő szemében a mágusok nem voltak mások, csak férgek, még az embereknél is rosszabbak. Undorodva figyelte a vékony, beesett arcú varázslót, ahogy a másik lány mellé sétált.
− Na, végre! Már azt hittem, hogy nem is jössz – szólalt meg az ember lány. A boszorkány gúnyosan elmosolyodott.  
Csak nem félsz, Patricia? Egy igazi boszorkány nem fél az élőholtaktól, hanem elpusztítja őket.
− De igen, félek, Amanda – emelte fel a hangját a lány. – Nekem nincs akkora erőm, mint neked.
− Kishitű vagy – rázta a fejét Amanda. – Olyan felmenőkkel, amilyenek neked vannak, biztos, hogy van hatalmad, csak nem használtad. Gyere, menjünk be, ott mindent elmagyarázok! – A két lány együtt sétált az ajtóhoz, majd be az épületbe. Az árny gyorsan besuhant az ajtórésen és követte őket. A hatalmas folyosón sötétség uralkodott, csupán az Amanda által varázsolt fényes gömb világított. Halkan követte őket, miközben a vér utáni vágy és a kíváncsiság vitatkozott a lelkében. Érdekelte mit keres itt Amanda, de vágyott a reszkető ember lány vérére. Patricia idegesen tekintgetett körbe, hátán a félelem verítéke csordogált, kezeit hol ökölbe szorította, hol kiengedte, a vámpír vágya pedig a tetőfokára hágott, mikor megérezte félelme illatát. Szorosan lehunyta a szemét, hogy a kék fénnyel ne vonja magára a boszorkány figyelmét. Nem kellett látnia ahhoz, hogy kövesse őket. Sokáig nem is figyelt arra, miről beszélget a két lány, csak sétált utánuk a sötétbe húzódva, egészen addig, míg az ember lány meg nem toppant.
− Mi van? Még hogy Zoé Bianchi az Örökös! Ennél nagyobb baromságot még nem hallottam.
− Már pedig így van – mordult fel dühösen Amanda. – Ő Nana Sessh lánya. Az élőholtak között ez a nő nagy tiszteletnek örvend, nagy harcosnak tartják és esélyesnek tartották a trónra, amíg el nem tűnt. De azt fecsegik Lucan megölte, de arra senki sem gondolt, hogy ő szülte meg az Örököst. Ezért jöttünk rá csak most. És mivel te is itt vagy, Lucan pedig kész téged befogadni a gyülekezetbe, majd együtt rávesszük a csatlakozásra. Ez lenne a beugró feladat. – Az élőholt gondolatai közül hirtelen eltűnt az éhség. Nana Sessh összeszűrte a levet egy varázslóval? Micsoda titkok borultak homályba eddig előttem! Pont ő, aki teljes szívből gyűlölte a varázslókat, amiért a szeme láttára ölték meg a szüleit? Vajon ki lehetett az a varázsló, aki levette a lábáról, hiszen még Sebastiannak se sikerült. Pedig ha ő egyszer udvarolni kezd… forró, fülledt éjszakák emlékét idézi… De ez a Zoé gondokat fog okozni nekem, mindegy melyik oldalra áll. Azt hiszem, megvan ki vagyis kik a következő áldozataim.
 − Ismered Zoét? – kérdezte Patricia. – A legmakacsabb ember, akit valaha ismertem. Arra, hogy: Lécci, csatlakozz hozzánk! - nem fog. Vesztett ügy.
− Nem ismersz te engem eléggé – vigyorgott Amanda és sárgás aurájába fekete foltok olvadtak. Na, jó ez kezd unalmassá válni. Ideje játszani. Elsuhant a lányok mellett és szélesen mosolygott.

 Patricia dühösen meredt az előtte álló lányra. Azt hitte, hogy ha hallgat rá és találkozik vele, majd segít neki varázserőt szerezni, s végre rendes boszorkánnyá válhat. De Amanda semmi mást nem akart, csak rávenni, hogy segítsen rávenni Zoét a csatlakozásra. Nem csak azért látta veszett ügynek, mert a lány makacs, hanem azért is, mert rossz érzése volt. Már a találkozóra sem akart eljönni, mert valami azt súgta bajba fog kerülni, de a kíváncsisága nagyobb volt. Már azon gondolkodott, megfordult és itt hagyja a lányt a fenébe, és Zoéra hallgat. Mattel, amúgy is megromlott a kapcsolata az utóbbi, időben, ideje felhívni és helyre hozni a kapcsolatukat. Már nyitotta a száját, hogy közölje, ő most elmegy, mikor a falakra szerelt hangosbemondó recsegve életre kelt. Hátborzongató kacaj futott cikkcakkban a folyosón, neki-neki ütközve a sötétben sorakozó szekrényeknek. Patricia hátán végigfutott a hideg és nagyot nyelt.
− Azt mondtad, csak ketten leszünk – mondta ijedten.
− Úgy is volt… − fordult hátra Amanda. − Valaki van itt. Merre van az a szoba, ahol bekapcsolhatják a hangosbemondót?
− Arra – mutatott a sötétségbe Patricia. – Az igazgatói iroda mellett. – Amanda szó nélkül elindult, a lánynak pedig követnie kellett, ha nem akart sötétben maradni. Árnyékok bujkáltak a szekrények mellett, a kertben lévő fák csikorgatták az ablakokat, lépteik visszahangoztak az üres folyosón. – Nem kellene hívni a rendőrséget?
− És ugyan mit tudnának kezdeni egy vámpírral? – kérdezte hidegen Amanda. – Másrészt, mit mondasz miért vagy itt, az éj közepén? Nem kellenek ide emberek, ezt egyedül intézzük el.
− Egy… egy… vámpír? – nyelt egy nagyot Patricia, és állandóan maga mögé nézett.
− Igen, érzem a szagát. Vér, föld és hullaszag – mondta halkan Amanda, és ahogy közeledett ahhoz a bizonyos ajtóhoz, a léptei lelassultak. A fénygömböt messzire előre küldte, ujjai szorosan egy fekete, füstszerű tör markolatára fonódtak. Patricia teste megfeszült, a nyakán felálltak a pihék, és minden egyes porcikája azt üvöltötte, hogy fusson. Meneküljön. Tűnjön innen a fenébe és hagyja az egészet. Mégsem mozdult. Dermedten nézte, ahogy Amanda a kilincs felé nyúlt. Az ajtó hirtelen kicsapódott. A boszorkány a következő pillanatban a földre rogyott, feje jó pár lépéssel arrébb ért földet, döbbenetbe merevedett arccal. Patricia saját sikolyát hallotta táncot járni a gonosz nevetéssel. Észre sem vette, hogy vér spriccelt a ruhájára, a hajára, az arcára. A szobából kiszűrődő halvány fényben csupán egy pillanatra látta a hosszú szőke hajat, a nyakon megvillanó, a farkába harapó kígyót, mielőtt a vámpír rávetette volna magát. Az élőholt Amanda vérétől szennyezett keze a nyakába mart, felszakítva az izmokat, a húst, vér ömlött a ruhájára és érezte a hozzá simuló hideg testet. Aztán az agya kikapcsolt, a teste ösztönből cselekedett. Az önvédelmi órák és a belé programozott túlélési ösztön megtette a magáét. Ellökte magától a kezeket, elgáncsolta a döbbent vámpírt, majd megfordult és elrohant.
− Francba! – hallotta a háta mögött felhangzó kiáltást. – Most kereshetek másik vacsorát.
Patricia rohant, legalábbis ő így érzékelte, pedig csak botladozott. A látása kezdett elhomályosodni, lábai össze-összecsuklottak, fogyatkozott az ereje. Ahogy a vére elszivárgott, úgy gyengült egyre jobban és jobban. A térde megrogyott, hiába hajtotta a félelme, és arccal a padlóra zuhant. Kapkodta a levegőt, ájulással küzdött, de a keze rajzolt. A saját vérét használva festéknek jelet rajzolt. Csak értsd meg Zoé. Aztán érezte a hátára nehezedő súlyt, majd a fogak a nyakába mélyedtek. A fájdalom egy pillanatra még végigszáguldott a testén, majd minden megszűnt létezni. Ő maga is.

A vámpír mélyen a lány torkába mélyesztette a fogait és habzsolt. A vérszagtól teljesen elvesztette az eszét és olyan durván evett, mint még soha. A vérbe, ami lefolyta a torkán bőr és szövetdarabok keveredtek. De ez neki nem volt elég. Lihegve ült a lány hátán és még enni akart. A benne lakozó éhes vadállat, kitörni készült. Vért akart. Vért. Vért. Ki akarta valaki másból is szívni az életerőt, hogy ő végre nem legyen ilyen hideg. Mikor meghallotta a két fiú hangját megdermedt, majd megnyalta az ajkát.
− Biztos, hogy nem fognak ezen kibukni? – kérdezte egy vékony, magas hangú fiú, akinek még a hangján is érződött, hogy fél.
− Ugyan, csak egy kis Halloweeni poén – szólt a társa sokkal mélyebben. – Csak berakjuk a cd-t és holnap lejátsszuk, ennyi. Te… mi ez az izé, amiben járunk? Kapcsold már fel azt a kibaszott elemlámpát! – A lámpa halkan kattant egyet, majd egy pillanatra megállt a levegő is. – Ez… ez vér?
− Úgy tűnik! – nyikkantotta a fiú. – Arra vezet… lehet még él… − Aztán gyors léptek közeledtek felé, ő pedig nem gondolkodott azon, rávesse e magát a két fiúra, mikor azok közel értek hozzá. Két rövid üvöltés törte meg a csöndet, majd hangos nyelés és elégedett sóhajtás. Az elemlámpa sokáig pörgött a földön. Végül, mikor megállt megvilágította a kéken fénylő szemű vámpírt, akinek szőke hajába véres szálak keveredtek. Elégedett arccal kortyolt a karjában tartott fiú nyakából. Minden vércseppet megbecsült, egy sem veszett kárba. Miután végzett bement a női mosdóba, megigazította a haját, a tükörképére mosolygott, majd elhagyta az egyetem épületét.

12. fejezet

Zoé fáradtan dörzsölte meg az arcát, Daniel fürdőszobájában.  Belenézett a tükörbe és megijedt a sápadt arcától, a sötét karikáktól, az álomtól és fáradtságtól homályos szemétől. Megmosta az arcát, de ez sem űzte el a rossz érzést, ami a hatalmába kerítette. Nem álmodott semmit, hiszen nem is aludt a vita után. Tudta, hogy nem mehet sokáig így. Az állandó nem alvás eltompítja, figyelmetlenné válik és bármi megtörténhet, de félt az álmaitól. Fél a következő gyilkosság látványától. Hetek óta ettől zeng az egész város, és bár képeket nem közölnek, ő pontosan látta minden egyes áldozat testét és nyakát. Az élőholt pedig csak vigyorgott. Gonoszan, véres fogakkal, és kéken villogó szeme következő gyilkosságot ígért. Lelkileg megviselte, hogy nem tudott az áldozatoknak segíteni, az álmok és a szellemük pedig nem tágított. Bár tudta, Daniel és a többiek is észrevették, hogy valami gond van, mégsem beszélt senkinek sem róla. Hogy is beszélhetne, mikor senki sem hisz a túlvilági lényekben és a képességekben. Csak nézett szembe a tükörképével és nem hitte el, hogy önmagával néz szembe. Szinte hallotta, ahogy a benne lévő erő teret követel. Engedj el! Engedj szabadon! Zoé dühösen a tükörhöz vágta a törölközőt és elhagyta a fürdőszobát. Daniel már a kocsiban várta, mire felöltözött és összeszedte magát. A feszült csönd a kocsiban egészen az egyetemig pattanásig feszítette az idegeit. Csak bámult ki az ablakon, szemügyre véve a halloweenre kitett sütőtököket, a feldíszített házakat, az iskolába igyekvő gyerekeket. Még ha el nem is szakadt a szerelmük lánca, megrepedni biztos megrepedt. Mona is döbbenten nézte őket, mikor nem egymás kezét fogva sétáltak az egyetem bejáratához, de bölcsen nem kérdezett semmit. Mikor beléptek az épületbe meglepődtek, mennyire felbolydult méhkasra emlékeztet.
− Itt meg mi történt? – fordult Zoé a barátnője felé.
− Nem tudom – vont vállat Mona, majd elindult a folyosón gyülekező fiatalok felé. Zoé és Daniel követte, de a lány teste megfeszült. Ahogy közeledtek a csoportosulás felé, úgy szivárgott be az orrába a vér fémes szaga. Bekúszott a szájába, majd ketté vált, a fele végigszaladt a nyelőcsövén a gyomrába, a másik pedig fel az agyába. Hatalmasat nyelt és egyetlen egy szó pulzált a testében, a szíve dobogására: Vér. Soha életében nem érzett még ilyen szintű éhséget, mint most. Szája kiszáradt, az agya kikapcsolt, fülét ezernyi hang ostromolta, suttogások, szívdobbanások, a vér zúgása mások ereiben és a sajátjában. Ő maga észre sem vett, hogy lihegve átverekedte magát a tömegen, majd megtorpant a vér és a holttest előtt. Kezei remegtek. Le akart hajolni és megízlelni a padlóra kifolyt vért. Le akarta nyelni, hogy csillapítsa a benne tomboló, zsigerekig hatoló éhséget. Aztán meglátta Patricia halotti maszkba fagyott arcát, nyelőcsövéig felszakított nyakát, és ugyan megjelent a borzadás, mégsem múlt el a vér utáni vágy. Továbbra is ízlelni akarta, különben az éhség darabokra szaggatja a belsejét.
− Zoé! Ne engedd neki! – hallott meg egy ismerős hangot, de ez a fejében szólt. Mégis felkapta a fejét és tekintete találkozott Sebastianéval. A szürke szempár hidegen nézett vissza rá, mellette Lexi nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson, majd ő is ránézett. Az a sötétkék szempár döbbenten elkerekedett, az arca pedig elkomorult. Zoé újra a vérre pillantott, majd megfordult és elrohant. Lábai ütemesen csapódtak a folyosó padlójára, szemeit elfutotta a könny, és fogalma sem volt, hány embernek ment neki, amíg felért a tetőre. Az egyetem tetején, nem nagy részen, de körülbelül három méter szélesen, lapos tetőt alakítottak ki, néhány paddal és egy korláttal, hogy ne essen ki senki. Nem jártak fel ide sokan, vagy mert nem volt idejük, vagy mert nem vonzotta őket. Zoé azonban imádott itt üldögélni, amikor nem volt órája. A város nagy részét be lehetett látni, a vörös tetős házakat, a távoli erdőt. Sírva, lihegve esett térdre a korlátba kapaszkodva, és még mindig küzdött a benne tomboló vággyal. Fájt mindene, úgy érezte a teste elfolyik, még mindig hallotta a társai szívdobogását, és érezte a vér ízét a szájában. Nem tudta, hogy azért van e mindez, mert tegnap nem tudta meginni a napi véradagját, vagy egyszerűen a vámpír énje is felébredt a boszorkány mellett, de ilyet még nem érzett.
− Most már te is érzed, hogy miért nem olyan egyszerű nekünk – szólalt meg mögötte Lexi. Zoé hátra fordult. Könnyein keresztül elmosódva látta a lány szőke haját, fekete ruháját. – Te sírsz…
− Nem… csak valami belement a szemembe – felelte Zoé miközben felállt és letörölte a könnyeit. – Még mindig érzem…
− A vért – fejezte be a lány mondatát, majd mellé lépett. Egy félig megszáradt könnycseppet törölt le az arcáról.
− Még nem éreztem ilyen fajta éhséget, mint most. Attól féltem, rátámadok valakire, vagy felnyalom a földről – nyögte ki Zoé és összerezzent. Lexi elnézett a távolba.
− Meg kell tanulni nemet mondani neki. Tekints rá úgy, mint egy megvadult lóra, amit neked kell lenyugtatnod. Te légy a vezér! – mondta. – Gondolj bele, mi mindennap ezzel a vággyal küzdünk meg. Szívdobogások, vér zúgás, vérszag. És gondolom, te csak konzerv véren éltél eddig. – Zoé elvörösödött, majd bólintott.
− Honnan tudtad?
− Épp elég ideje figyellek már ahhoz, hogy tudjam, nem mész el vadászni. Ha csak nem a barátod vérét szívod titokban – Lexi a szeme sarkából a lányra nézett, aki dühösen villogó szemmel nézett rá. – Mindjárt gondoltam, életedben nem szívtál emberi testből vért. Ezért nem tudsz ellenállni neki.
− Köszönöm az információt, erre magamtól is rájöttem – morogta Zoé, majd lehuppant a padra. – És mondd meg nekem, most mit csináljak? Ha lemegyek megint így fogok viselkedni.
− Ne vegyél róla tudomást! – vont vállat Lexi. – Az emberek úgyis azt hiszik, hogy csak kiborultál.
− Bárcsak erősebb lennék.
− Ha erősebb lennél, talán nem is éreznél – fordult felé Lexi.
− És az olyan rossz? Nem fájna semmi, nem szenvednék, és nem érezném úgy, hogy mindenkit cserbenhagyok, többek közt az anyámat – nézett a lány szemébe Zoé. – Miért rossz érzelmek nélkül élni?
− Mert elveszel ember lenni – felelte Lexi. – Bátor nem úgy leszel, hogy elveszted az érzelmeid, hanem úgy, ha legyőzöd a félelmed. Ha átlépsz a saját árnyékodon, mindegy, hogy érzel vagy sem. Az a lényeg, hogy mennyire vagy erős.
− Jelenleg úgy érzem, hogy semennyire.
− Mert nem tudod, mit kellene tenned. Tekints erre a helyzetre úgy, mint egy vizsgára. Ha már kihúzod a tételt könnyebb, ha eldöntöd, hogy mit is akarsz. Tudni fogod.
− Miért vagy ilyen kedves velem? – érdeklődött Zoé, mire Lexi megint csak a távolba révedt. – Lexi? Sebastian küldött?
− Küldeni ő küldött, de talán az is benne van, hogy ismertem anyádat, és nincs az az isten, hogy én a boszorkányok kezére engedjelek. Ezen kívül pedig mégis csak te vagy a Megmentő. – Mikor Zoé nem szólt semmit, visszafordult. – Nem tiltakozol.
− Nem – jelentette ki Zoé. – Szeretnék a Megmentőtök lenni, csak nem tudom, hogy tudnék segíteni nektek.
− Gyere! – ragadta meg hirtelen Lexi, Zoé karját, és lefele húzta a lépcsőn. A lány meglepődött a vámpír érintése mennyire hideg, mintha jégcsapok fonódnának a karjára. Döbbenten követte, és még ellenkezni is elfelejtett. Lexi visszarángatta a már oszladozó tömeghez és a rendőrökhöz, akiket időközben kihívtak. Sebastian a falnak támaszkodva várt, és kérdő tekintettel nézett egyik lányról a másikra. – Hova lett Anthony?
− Haza küldtem. Jobb ha nem lebzsel most a környéken – válaszolta meg Lexi kérdését, majd Zoéra nézett. – Minden rendben?
− A Megmentőtök akarok lenni – bökte ki Zoé, sikeresen megdöbbentve ezzel a fiút. Sebastian Lexire nézett, aki komolyan bólintott.
− Rendben – fújta ki a levegőt a fiú. – Bár ez nem olyan egyszerű, mint hiszed. De ez itt és most nem a legjobb alkalom megbeszélni.
− Jogos. Akkor hol és mikor? – nyelt egy nagyot Zoé.
− Mondjuk holnap? Addigra talán lecsillapodnak a dolgok – ajánlotta Lexi. – Délután ráérsz?
− Rá – bólintott Zoé, de nem vette le a tekintetét Sebastianról. Az a szürke, hideg szempár valahogy megbabonázta és fogva tartotta. És megijedt. Megijedt attól, hogy azok a pillangók, amik a gyomrában repdesnek, a boldogság, ami elöntötte a szívét, hogy itt áll mellette, és a hátán végigfutó kellemes borzongás, mikor a kézfogásukra gondolt, a szerelem előjelei. Nem akarta. Be akarta csukni a szívét, a melegség elől, ami elöntötte, de félt, hogy nem fog sikerülni. Próbálta elő hívni a Daniellel töltött boldog perceket, de nem sikerült. A képek elkoptak, az emlékek megrepedtek, az érzések elhomályosodtak.
− Öhm… nem akarok beleszólni, de szerintem ide is figyelnünk kellene! – szakította félbe Zoé gondolatait Nicky hangja. – Szerintem nem véletlenül rajzolta azt a kört.
− Kört? Milyen kört? – kérdezte Sebastian, mire a lány Patricia holtestére mutatott, vagyis inkább a mellette lévő vérrel rajzolt körre. – Szerintetek mit jelent? – Zoé csak nézte és a szemei előtt lefutottak az éjszaka eseményei. Amanda holteste és a feje… a sikoly és a tetoválás.
− A saját farkába harapó kígyó – mondta magát is meglepve.
− Micsoda? – kérdezték egyszerre mind a hárman.
− Egy saját farkába harapó kígyó tetoválás volt a vámpír nyakán – felelte Zoé. Három döbbent szempár bámult rá. – Igen, biztos.
− Egy élőholt, aki imád gyilkolni és egy tetoválás van a nyakán?
− Lisbeth – sziszegte Sebastian dühösen.
− Az lehetetlen – rázta a fejét Lexi. – Azt mondták meghalt.
− Lisbeth nem halt meg… csupán visszavonult valami kisebb faluba, amit írthatott – morogta Sebastian. – Az, hogy itt van, egyet jelenthet, hogy tud Zoéról.
− Állj! Azt akarod ezzel mondani, hogy Paola, Patricia és az összes többi halott vére az én lelkemen szárad? Engem akar ezzel kikészíteni? – kérdezte Zoé, egyik élőhalottról a másikra nézve. Ugyan senki sem válaszolt a kérdésére, mégis kiolvasta Sebastian szeméből a választ. – Szóval igen. Kezdem úgy érezni rossz oldalt választottam.
− Nem minden vámpír ilyen… brutális gyilkos. Amióta csak vámpír vagyok egyetlen embert sem öltem meg – mondta Lexi. – Tény, hogy vannak ilyen elvakult őrültek, mint Lisbeth, de az ilyeneket elkapják vagy a saját társai, vagy a varázslók.
− Ne mondj véleményt úgy, hogy semmit sem tudsz rólunk – Zoé sokáig nézett szótlanul a fiú szürke szemébe, majd megfordult.
− Holnap délután találkozunk – érezte a hátába fúródó három szempárt, és tudta tényleg meg kellene ismernie őket, mielőtt dönt. Furcsa érzés volt, hogy velük kapcsolatban semmiféle rossz érzés nem kerítette hatalmába, ellenben, ha az Amandával való találkozásra gondolt, ahol minden vészcsengő csilingelt a fülében. A megérzésem eddig még sosem csalt és velük kapcsolatban nem jelez veszélyt. Ezt a Lisbeth-et meg kell állítani valahogy, és ha engem akar, előbb utóbb eljut hozzám, nekem pedig nincs semmi a kezemben, csak a néha-néha felbukkanó erőm. Sebastian és a többiek biztos meg tudnak tanítani arra, hogyan védjem meg magam. Amanda testét és fejét épp akkor rakták fekete zsákba, mikor elment mellette. A lány döbbent arca és elkerekedett, hideg, élettelen szemei rá néztek. Ha ő nem tudta megvédeni magát, én vajon meg tudom?

* * *

Lucan lassan leeresztette a kezében tartott papírlapot és végignézett az asztalnál ülőkön. Az arcukon megdöbbenés, elszörnyedés, undor látszott. Tekintete megállapodott, az asztal legvégén, mindenki mástól távol ülő férfi arcán. Barna, vékony szálú haj, keretezte vékony, beesett arcát, barna szemeivel egyre csak a papírt bámulta.
− Nos, uraim? Mit szólnak ehhez az új fejleményhez?
− Ez szörnyű uram – szólalt meg az egyik tanácstag. – Amanda Higs jó boszorkány volt, és hűséges tagja a gyülekezetnek. Igazán megérdemelte volta, hogy hosszabb életet éljen.
− Ez mind szép és jó, de most mit szándékozik a tanács csinálni? – könyökölt az asztalra Lucan. – Egy vámpír, aki valószínűleg kapcsolatban áll az Örökössel, megölte egy társunkat.
− Még nem bizonyított, hogy kapcsolatban áll vele – ellenkezett az egyetlen női tanácstag. – Amanda jelentéséből csak annyi derült ki, hogy Zoé beszélt a városban megjelent vámpírokkal.
− És ez önnek nem elég? – érdeklődött kedvesen Lucan, bár belül majd felrobbant. Bár lelkileg felkészült rá, hogy lesznek olyanok, akik ellent fognak mondani neki, mégis nehezen tűrte el.
− Nem, nem elég! – emelte fel a hangját Lindsay. – Semmi sem bizonyítja, hogy az Örökös kapcsolatot létesített a vámpírokkal. Nem kezdett el gyilkolni, nem ő ölte meg Amandat.
− Honnan tudja, talán ott volt a múlt éjszaka? – érdeklődött Lucan nyugodtan. A nő arca elsötétült, szemei szikrákat szórtak.
− Nem, nem voltam, de egészen eddig nem tett semmit ellenünk. Ugyan miért most kezdte volna el?
− Sebastian nagyon jó hipnotizőr. Bárkit képes a saját oldalára állítani, főleg ha igaz, amit Amanda gyanított, hogy Zoé kezdett beleszeretni. – mondta Lucan és elégedetten mosolygott a nő arckifejezése láttán. – Zoéban elég erős a vámpír vér is. Csak egy apró lökés kellett neki, hogy belezuhanjon a szakadékba. Most pedig nekiállt gyilkolni. Ami azt jelenti, hogy nekünk meg kell őt állítanunk. Már nincs esélyünk rá, hogy az oldalunkra állítsuk.
− És önnek mi a terve, uram? – kérdezte a jobbján ülő varázsló.
− Nos, mivel Val is elbukott, a holttestét nem rég találták meg a folyóban, úgy döntöttem személyesen veszem kezembe a dolgot. Odamegyek, és én, személyesen beszélek vele.
− Nem veszélyes ez? – érdeklődött Lindsay, de az arcáról nem az aggodalmat lehetett leolvasni. Lucan tisztában volt vele, hogy sokan gyűlölik a tanácsból, de a nőre nem számított. Ő volt az egyetlen, akit el tudott volna képzelni maga mellett, de Lindsay utálta őt. Látszott a szemén, hogy legszívesebben felpofozná, és egy könnycseppet sem ejtene, ha a férfi meghalna.
− De igen. Veszélyes, de mint a tanács elnökének kötelességemnek érzem, és nekem talán van esélyem ellene – felelte Lucan. – Ezen kívül pedig van egy titkos fegyverem. Valaki, aki közel áll hozzá. – Minden szempár az asztal végén ülő sápadt, vékony férfira szegeződött. A varázsló felemelte a fejét, lassan leeresztette a papírt és az Amanda holttestét ábrázoló fotót, majd mélyen Lucan szemébe nézett.
− Nem fogom megölni – mondta halkan, rekedt hangon.
− Nem kell megölnöd – mosolygott gonoszan Lucan. – Már megvan a tervem, neked csak segítened kell. – A férfi szó nélkül bólintott, majd felállt az asztalról és kinézett az ablakon. Nem is figyelt arra, hogy a tanács ezek után miről beszélget, csak nézte a havas tájat és nem mozdult. Lucan fél szemmel mindig őt nézte, és nem tudott rajta kiigazodni. Nem értem miért hagyta el magát ennyire. Nem lett volna szabad hagynia, hogy ennyire megcsappanjon az ereje. Miért volt jó neki, hogy tíz éve egyedül járja a világot és teljesen begubózott? Mi elől menekült el igazából? Előlem vagy inkább a saját lelkiismerete elől?

Miután mindenki elhagyta a szobát, összecsukta Amanda aktáját és felállt. Már vette a kabátját, és tervezte, hogy itt hagyja a férfit, mikor az megszólalt.
− Miért akarod annyira Zoét? – Lucan felé fordult.
− Mert hatalmas erők mozognak benne, amiket ha nem tud irányítani, gondok adódhatnak.
− Ne tény úgy, mintha érdekelne a világ! – fordult felé a férfi. – Te egyes egyedül csak saját magadra gondolsz, és annak is oka van, hogy varázslóként akarod látni Zoét. Mi az?
− Az érzelmek kövét fenyegeti… ha összetöri, minden, amit a nagyapám megtett, azért, hogy elpusztíthassuk az élőholtakat, sírba dől. Nem hagyhatom – jelentette ki Lucan.
− Mit akarsz igazából? Az erejét? – lépett közelebb a férfi, aki szinte eltörpült a széles vállú tanácsvezető mellett. – Azt a hatalmat, ami a két vér keveredése ígér? Azt akarod ugye?
− És ha igen? – mordult rá fenyegetőn Lucan. – Velem akarsz ujjat húzni Damien? Nem ajánlom.
− Tudod jól, hogy ha nem lennék ilyen gyenge, esélyed sem lenne. Nem véletlenül engem akartak a székbe rakni helyetted, csak apád is félt tőlem – vágott vissza Damien.
− Apám semmitől sem félt – kiáltott dühösen Lucan.
− Apád a fekete mágiába menekült, hogy leplezze a felmenői között lapuló embert. Nem volt tiszta vérű varázsló, és ezzel ő is tisztában volt – mondta Damien, és figyelte, hogy sötétül el az elnök arca. – Gyengének hitte magát, és ebbe teljesen beleőrült. Mondjak még neked titkos dolgokat az apádról? Kezdjük azzal, hogyan fogantál te meg… anyád nem éppen repesett az örömtől.
− Nem…
− Vagy inkább arra vagy kíváncsi, hány vámpír nőt erőszakolt meg a pincerendszerben, hogy megszülessen az örökös, aztán megölje az erejéért?
− Hazudsz! – kiáltott Lucan, és a széke az ajtónak csapódott. – Apám teljes jogú tagja volt a tanácsnak és mindenki félt tőle. Tőlem is fognak. Apám gyűlölte a vámpírokat, és sosem feküdt volna össze eggyel sem, nem úgy, mint egyesek.
− Most azt hiszed, ezzel nekem fájdalmat okozol? – mosolyodott el Damien. – Tudd meg, az az egy éjszaka ami Nanaval együtt töltöttünk, életem legjobb egy éjszakás kalandja volt.
− Még sem nevelted fel a gyereked – sziszegte az arcába Lucan.
− Nem… de ez talán had legyen az én magánügyem. Zoé az én lányom, és nem hagyom, hogy megöld az erejéért – jelentette ki Damien.
− Azt hiszed, érdekel, hogy hagyod-e? Ha nem tudnám, hogy érdekli őt, ki az apja, meg se kerestelek volna. Ott rohadtál volna meg Kína hegyein – kiabált Lucan, és az aurája feszülten remegett körülötte. Damien lehunyta a szemét és felszikrázott aranyszínű aurája. Az övé tiszta volt, nem fertőzte be a sötétség. Lucané ellenben már nem sötétkék, hanem fekete volt.
− Zoét… érdekli, hogy ki volt az apja?
− Igen. – morogta Lucan, de magában az örömszintje a plafont ütötte. Hogy te milyen hiszékeny és gyenge vagy Damien! Azt hiszed majd az apámról terjengő pletykák eltántorítanak a célomtól? Hát rosszul hiszed. Akarom Zoét! Az erejét és mindenét. Damien kinyitotta kék szemét és mélyen Lucan szemébe nézett, majd mintha csak képes lenne olvasni a gondolataiban.
− Nem is akarod megölni. Azért nem, mert Nanara emlékeztet, igaz? – Lucan összerezzent, és az arcán minden izom megfeszült. – Azt hitted nem tudom, hogy annak idején meg akartad szerezni magadnak Nanat? De ő inkább elutasított, és még akkor is nemet mondott neked, mielőtt megölted.
− Nem tudom miről beszélsz – jelentette ki Lucan.
− Ugyan Lucan! – mosolygott fölényesen Damien. – Annak idején, mindenki vámpír nőkre hajtott, mert erőt reméltek a gyerektől, még akkor is, ha törvénytelen volt. De ők nem voltak olyan hülyék, hogy keveredjenek velünk.
− Nana mégis megtette.
− Nana más volt mint a többiek – mondta halkan Damien. – Ő valahogy érezte, hogy az a sorsa, hogy megszülje az Örököst.
− És most kilyukadunk oda, hogy szeretted? A saját terved csapdájába estél. Te sem akartál mást, csak a gyerekből származó erőt.
− Bizonyára, mert te annyira ismersz – gúnyolódott Damien.
− Nem vagyok hajlandó tovább folytatni ezt az értelmetlen vitát. Jössz velem, vagy keressem meg a lányod egyedül? – kérdezte Lucan. Pár percig farkasszemet néztek végül Damien elfordult.
− Megyek veled – suttogta halkan.
− Helyes. Pakolj össze, két nap múlva indulunk. – Lucan ezzel megfordult és kirobogott az ajtón. Damiennek fogalma sincs semmiről! Nem akartam magamnak Nanat! Csupán… csak egy éjszakát akartam semmi mást… nem jelentett nekem semmit. Semmit. Csak egy nő volt… egy gyönyörű nőt… egy harcost… a vágyat… Nana nem jelentett nekem semmit! Ugyan kit akarok becsapni? Nana volt az, akit mindenáron meg akartam szerezni, ő volt az elérhetetlen nő. Magamnak akartam, de ő ellökött magától, majdnem megölt… És helyettem ezt a kis senkit választotta. Miért Damient és miért nem engem? De majd Zoé… Zoé nem olyan mint az anyja… Zoé ereje és ő maga is az enyém lesz… az enyém…





13. fejezet


 Kijelentem, megőrültem. De tényleg. A gyilkosságok miatt a dékán, tanítási szünetet rendelt el, én pedig ahelyett, hogy a barátommal és Monaval tölteném a napot, ide jövök a vámpírokhoz egy baráti csevejre. Nem. Tényleg elment a józan eszem. Miért jöttem ide? Azért hogy választ kapjak a kérdéseimre, hogy talán végre megértsem, mi ez az egész és mit várnak tőlem. Hogy találkozzam Sebastiannal. És hiába mondom magamnak, hogy neki semmi köze ahhoz, hogy itt vagyok, akkor hazudok magamnak. Akarok találkozni Sebastiannal. Pedig nem lenne szabad… nekem ott van Daniel, akivel le akartam élni az életemet, aki minden hülyeségem elviseli, aki szeret… nekem pedig viszont kellene szeretnem és szeretem is… Zoé felnézett a kovácsoltvas kapura és felsóhajtott.  Ugyan kit áltatok? Ha szeretném még Danielt, nem gondolkodnék azon, hogy milyen lehet csókolózni Sebastiannal, nem vágynám újra megérinteni, és nem róla álmodnék. Lehunyt pilláin át újra látta az éjszakai álmot. Zoé körülnézett az ismeretlen szobában, és a tekintete megállapodott a sötét íróasztal szélén üldögélő Sebastianon. A fiú tekintete meghatározhatatlan volt, hideg, de mégis megcsillant benne valami. Talán a vágy. Lassan közeledett felé. Óráknak tűnő másodpercekig bámulták egymást közvetlen közelről. Aztán végre hozzáért. Karjai átölelték a derekát, ajkai a szájára préselődtek. Zoé teste felforrósodott, szíve meglódult, és minden megszűnt körülötte. Mikor Sebastian hideg keze végigsimított a gerincén, megborzongott és még jobban a fiúhoz simult. A fiú hirtelen elhúzódott és neveket kezdett sorolni. Ismeretlen női nevek, mégis Zoéhoz tartoztak. Ahogy sorolta a neveket, úgy érzett hol gyűlöletet, hol szeretetet, hol felemésztő vágyat. Mikor Sebastian rávetette magát és fogai a torkába mélyedtek, nem tiltakozott. Nem akart, végül felriadt. Zoé megdörzsölte a szemét és próbált nem gondolni a csókra. Ez csak egy álom, egy őrült álom. Semmi közöm hozzá és nem is lesz. Meghallgatom mit akarnak, megpróbálok nekik segíteni, és az útjaink elválnak. Nem lesz egy a jövőnk. Megrázta a fejét és határozottan belökte az ajtót. Sietve tette meg az utat a házig, de hiába kopogott az ajtó nem nyílt ki. Végül lenyomta a kilincset és a bejárat nyikorogva kinyílt. Kíváncsian bedugta a fejét és döbbenten nézett körül a hatalmas hallban, majd elkiáltotta magát.
− Hahó! Van itt valaki? – A ház csöndes volt és hideg, ezernyi porszem csillogva kavargott a levegőben. Még mindig nem jött eléje senki, ezért becsukta maga mögött az ajtót és a táskája sarkát vakargatta. Tekintete végigsiklott a hatalmas lépcsőn, de nem mert felmenni. – Hahóó! Sebastian! Lexi! – Mikor meghallotta a lépteket felsóhajtott, de nem az érkezett, akire számított. A lépcsőfordulóban ugyanis Anthony jelent meg, akinek elkerekedett a szeme mikor meglátta a lányt. Zoé nagyot nyelt, mert még élénken élt az emlékezetében a fiúval való nézeteltérése, még mindig érezte a nyakára fonódó ujjakat. Már meg akart szólalni, mikor Anthony végre megtalálta a hangját.
− Te meg mit keresel itt? – De meg sem várta a lány válaszát, már le is rohant a lépcsőn és a lány után nyúlt. Zoé reflexből lépett arrébb. A táska puffanva ért le a földre. A lány maga is meglepődött a körülötte megjelenő vörös-arany csíkos aurán és a testén végigszáguldó erőn. Újra megszólalt a fejében a már jól ismert mondóka, ami mindig felzúgott, amikor megjelent az ereje. Már megszokta, egyáltalán nem zavarta már, főleg, hogy tudta, neki akar segíteni. Anthony morogva megállt tőle jó pár lépésre.
− Szerintem sem kellene közelebb jönnöd – mondta Zoé halkan, de később rájött, hogy ezzel csak olajat öntött a tűzre. Anthony dühösen felmordult és gondolkodás nélkül rárontott a lányra, akit sikeresen le is döntött a lábáról, mert nem volt felkészülve. Zoé látta egy pillanatra a fiú kéken világító szemeit és a hegyes szemfogait, érezte a meleg nyálat a nyakára cseppeni.


* * *


Sebastian szélsebesen rohant ki a szobájából, mikor meghallotta Anthony hangját. Lexi arcán ugyanazt látta, amit az ő arca is tükrözhetett, hogy itt baj lesz. Anthonynak senki sem szólt, hogy Zoé meg fogja őket látogatni, és arra nem gondoltak, hogy esetleg nem fogják hallani, ha megjön. Mind a hárman döbbenten álltak meg a lépcső tetején. Lexi leesett állal bámulta Anthonyt, aki épp maga alá szorította a lányt és meg akarta harapni.
− Anthony! – süvített végig Sebastian hangja az előszobán. – Ha jót akarsz magadnak leszállsz róla! – A fiú kéken villogó szemmel nézett rá, de mikor Sebastian elindult felé, felpattant a lányról. Zoé hatalmasat lélegezve ült fel.
− Majdnem megöltél – kiáltott Zoé, mikor megtalálta a hangját.
− Legalább kivettek vagyunk – vágott vissza Anthony. – Még mindig fáj a vállam a múltkori akciódtól.
− Megjegyzem, akkor is te támadtál rám – állt fel Zoé és leporolta a nadrágját. Anthony összefonta a karjait a mellkasán.
− Te meg kémkedtél utánunk. – Zoé nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de végül szó nélkül becsukta, mert nem tudott mit felhozni mentségére. Sebastian mosolyogva állt kettejük közé.
− Na, most hogy ezt megbeszéltétek, szent a béke? – Zoé letörölte a nyakáról Anthony nyálát.
− Ha többet nem támad nekem, engem nem zavar. – Anthony a szemét forgatta, de inkább nem szólt többet.
− Örülök, hogy eljöttél – fordult Sebastian a lány felé.
− Így beszéltük meg nem? – mosolyodott el Zoé, de Lexi nem hagyta, hogy elmerülhessen a fiú szemében, mert már rángatta is be a nappaliba. – Mi ez a nagy sietség?
− Gondoltam átveszem a háziasszony szerepét, mert ezek a fiúk ilyet nem ismernek – mondta Lexi, miközben lenyomta a kanapéra. – Teát?
− Elfogadom, köszi. Teljesen átfagytam, míg ideértem a lovardából.
− Akkor elmagyarázhatnád Sebastiannak merre van, mert szegényem már beleőrül, hogy nem lovagolhat – ült le Zoé, mellé Nicky, és a fiúra vigyorgott. Sebastian megállt a kandalló előtt és belebámult a tűzbe. Zoé figyelte a vörös fényben játszó fehér arcát és azt kívánta, bárcsak ne érezné a gyomrában a pillangókat. Tudta, hogy félnie kellene, hiszen öt vérszomjas vámpírral ül egy szobában, még sem tette, inkább azt érezte, hogy közéjük tartozik. Valahogy biztonságban érezte magát, mint egy farkas, aki meglelte falkáját.
− Nos, miről szeretnél tudni, picinyem? – nyomta Lexi Zoé kezébe a teát, majd leült melléje.
− Kezdjük talán azzal, mit jelent az, hogy én vagyok a Megmentő?
− Rendben – bólintott Sebastian és felé fordult. – Akkor kezdjük a legelején. A Nagy Háború előtt, ami közel tíz évig tartott, a vámpírok és a varázslók megéltek egymás mellett. Igaz, akkor is voltak köztünk súrlódások, de nem gyilkoltuk egymást ilyen dühvel. Aztán az olyan vérszomjtól megőrült vámpírok, mint Lisbeth, puszta szórakozásból megkínoztak és megöltek egy mágust. Ezek után persze kitört a háború. Nagyon sok harcost veszítettünk, vámpírt és varázslót egyaránt, emberekről nem is beszélve. Értelmetlen csatákat vívtunk. Aztán a mágusok, létre hozták a követ.
− A követ?
− Hogy minket megállítsanak, elmondtak egy tiltott varázslatot, - persze Lucan nagyapja nem arról volt híres, hogy betartotta a szabályokat, - amivel minden érzésünket, örömöt, bánatot, fájdalmat, kivéve a vérszomjat, egy kőbe zárták. A követ pedig elrejtették, hogy ne mi találjunk rá és ne kaphassuk vissza emberi mivoltunk.
− És most jön a legenda – vágott közbe Anthony.
− Igen, most jön a legenda, amiben sokan nem hisznek – jelentette ki Sebastian, és sokat mondóan a fiúra nézett. – Úgy tartják, egy másik varázsló, hogy úgy mondjam kiegészítette az eredeti varázslatot, azzal, hogy ha egy valaki összetöri a követ, az érzelmek kiszabadulnak, és a vámpírok megmenekülnek attól, hogy őrült gyilkossá váljanak. − Zoé szó nélkül nézett rá és nem kérdezett semmit. Sebastian belenézett azokba a két színű szemekbe, amik első pillanattól fogva tartották. – De az a valaki nem lehet egy egyszerű ember. Annak a valakinek az egyik szülője vámpír, a másik pedig varázsló kell legyen.
− Ezért vezették be, hogy varázsló és élőholt nem keveredhet – szólt közbe Lexi. – Féltek, hogy valaki véletlen megszüli a Megmentőt vagy Örököst, ahogy ők hívják.
− Mégis megszülettem – suttogta Zoé és a nyakláncával kezdett játszani. – Vagyis ha jól értem az a dolgom, hogy összetörjem a követ és visszaadjam nektek az érzelmeiteket.
− Pontosan – bólintott Nicky. – A vérszomjon és a vágyon kívül nem érzünk semmit. Sem bűntudatot, sem fájdalmat, sem örömöt.
− Mégis mosolyogtok – nézett egyikről a másikra.
− Ha nem tennénk úgy, ahogy éreznünk kellene, már régen megőrültünk volna, vagy magunkkal végeztünk volna – felelte Anthony. – Érzelmek nélkül sivár az élet. Hideg és élvezhetetlen.
− Anyád tanította meg nekünk, hogyan mutassuk ki azt, amit csak gondolatban érzünk – mondta Sebastian.
− Ismertétek anyámat? – csillant fel Zoé szeme és látszott rajta, hogy mennyire vágyik arra, hogy valaki meséljen neki róla.
− Lexi, Anthony és én, még ismertük anyádat. Felnéztünk rá, nagy harcos volt és jogosan választották volna meg királynőnknek. Ő jól kormányozta volna a társadalmunkat, és máshogy viszonyult az emberekhez, varázslókhoz, mint a mostani király.
− Szerettétek őt? – kérdezte halkan Zoé.
− Amennyire csak érzelem nélkül szeretni lehetett – felelte Sebastian. – Soha nem gondoltuk volna, hogy pont az ő gyereke lesz a Megmentőnk. – A lány a kezébe fogta a láncot.
− Azt kívánom, bárcsak olyan erős lennék, mint szeretnétek, de félek, ez csak álom marad számotokra. Szeretnék segíteni, de kevés vagyok ehhez – felelte Zoé.
− Ne légy kishitű – bokszolta vállon Lexi. – Egy kis önvédelmi oktatás, néhány nap gyakorlás és máris helyben vagyunk. Az erőd úgyis megvéd téged, és mi sem hagyjuk, hogy bárki hozzád nyúljon.
−Neked úgysem kell majd a csatákban részt venned – szólt közbe Sebastian. – Neked csak a követ kell összetörnöd, bár tény, hogy a hozzá vezető út nem lesz zökkenőmentes, de megoldható.
− És merre van a kő? Vagy kristály, vagy mi ez?
− Öööö… ez egy jó kérdés… senki sem tudja – felelte Nicky. – Mindenki keresi, de senki sem találja. Talán ez a feladat is rád vár.
− Kicsit sok feladatot kaptam a nyakamba – jegyezte meg Zoé.
− A megmentők élete már csak ilyen – villantotta rá a mosolyát Lexi. Zoé visszamosolygott és hátra dőlt.
− És szerintetek hogy fogunk a kő nyomára bukkanni? – szólalt meg most először Benjamin.
− Szerintem majd Zoé, tudni fogja, hol találjuk meg – mondta Sebastian. – Ha olyan, mint a dédanyja, akivel Nana találkozott, akkor a jövőbe is lát. Vannak álmai, amik mutatják az útját. – Zoé teste megfeszült, mert eszébe jutott a Sebastianos álma. Ha az is megtörténik… Bár az is igaz, hogy eddig minden álmom valóra vált. – Igaz? Vannak álmaid?
− Igen, vannak álmaim, és már nem egy valóra vált.
− Amint a kőnek is meg kell jelennie a történetben, Zoé tudni fogja. Ebben teljesen biztos vagyok.
− Ha te mondod Sebastian – vont vállat Benjamin. – Te vagy a főnök. Ha megbocsátotok, én felmegyek a szobámba. – Zoé döbbenten nézett a távozó fiú után.
− Ne törődj vele! – legyintett Nicky. – Ben sosem tud felengedni, esküszöm, rosszabb, mint egy jégcsap. 
Ő maga is meglepődött milyen hamar eltelt velük a délután, attól függetlenül, hogy nem éreznek, a humoruk semmit sem homályosult. Sokszor sírva nevetett a vicceiken, Anthonyval folyton szekálták egymást, de sosem léptek át azon a bizonyos határon, Lexi pedig úgy viselkedett, mint egy régi barátnő. Sebastian sokat mesélt a régi csatákról, az anyjáról és magáról. Sokszor észre sem vették mennyire másról beszélgetnek, mint a többiek. Ott üldögéltek a kandalló előtt és beszélgettek, nevettek, közös témákra bukkantak. Mikor meglátta a mobil kijelzőjén, hogy Daniel hívja, gondolkodás nélkül kinyomta. Nem, nem kellett neki a fiú, most minden érzékszervét Sebastian kötötte le. A hangja, a nevetése a hátát borzongatta, a tekintete szinte a veséjébe látott, a kósza érintések felforrósították mindenét. Ugyanúgy érezte magát vele, mint annak idején Danielel. A többieket pedig már most a barátainak tekintette. Bár tudta, hogy őrültség, a testének és az érzelmeinek nem tudott parancsolni. Érdekelte a fiú, el akart vele menni lovagolni, hozzá akart bújni, azt akarta hogy szeresse. Hogyan is tudna szeretni, hiszen nem érez semmit! Szólalt meg ilyenkor egy gonosz hangocska a fejében, de mindig elhessegette, hogy majd ha megmenti őket, akkor más lesz. Nem akart arra gondolni, hogy Sebastian több száz éves, és hogy nem öregszik, hogy vért iszik, hiszen ő is azt csinálja, csak kulturáltabb keretek között. Nem akart semmire és senkire sem gondolni, csak élvezni a fiúval töltött időt.  


* * *


Már sötétben indultak útnak, de csak Lexi és Sebastian kísérte el Zoét hazáig. Bár a lány messze lemaradt mögöttük, mert nem szeretett volna zavarni. Magában bezzeg mosolygott, és csak nézte a köztük felbukkanó szerelem szikráit. Ritkán látta Sebastiant ennyire nyugodtnak, pedig már vele járja a világot egy ideje. Zoé furcsán hatott rá, úgy, ahogy annak idején a szerelmei.
− Köszi, hogy haza kísértetek – mosolygott rájuk az ajtóból Zoé. – Azért mégiscsak egy őrült vámpír garázdálkodik a közelben.
− Nem kell aggódnod, Zoé! Mi mindig figyelünk rád, még éjszaka is van valaki itt, nehogy bajod essen – felelte Lexi. Sebastian és Zoé csak mosolygott egymásra és nem mozdultak. – Na, Seb drága, próbálj meg elszakadni szíved vágyától és menjünk.
− Nagyon vicces vagy Lexi – fordult felé a fiú.
− Tudom – vigyorodott el a lány. – Induljunk! – Integetett Zoénak, majd a fiúba karolva elindultak. – Vörös szívecskék repkednek a fejed fölött, drágaságom.
− Ugyan, Lexi! Semmit sem érzek Zoé iránt. – Lexi már nyitott volna a száját, hogy visszavágjon, mikor éles sikoly törte meg a csendet.  Sebastian gondolkodás nélkül rohant be Zoé után a házba. Az ajtó döngve csapódott a falnak, Lexi pedig már csak Sebastian elfúlt hangját hallotta
− Szentséges úristen! – Mikor Lexi a nappali ajtóhoz ért, ő is elhűlve torpant meg. A szobát belengte a vér, és a belső szervek kesernyés illata. Emberi maradványok terítették be a fehér kanapét, belek, és különböző szervek lepték be a szőnyeget. Ruhafoszlányok, hajcsomók, majd megpillantotta a két holttestet. Egy férfi és egy nő feküdt egymás mellett, a testük kulcscsonttól az ágyékukig felhasítva, az arcukat, mintha ezernyi kés vagdalta volna össze. Torkuk nyelőcsőig felszaggatva, üveges tekintetük a semmibe révedt. Köréjük a vérükkel festett valaki egy pentagrammát, a falra pedig szintén vérrel írták a következő feliratot: Megéri Zoé? Megéri őket választani? Lexi elfordította a tekintetét és a zokogó lányra pillantott. A földön, vértócsába térdelve zokogott, a lámpafényben csillogó könnyei a padlóra hullottak, és mint ezernyi kristály darabokra törtek. Lexi lehunyta a szemét és tudta, mit érezhet a lány, hasonló látvány fogadta a saját családja legyilkolásakor is. Tekintete találkozott Sebastian pillantásával és egy emberre gondoltak. Tudták ki képes is ilyen kegyetlenségre és mivel. A fiú felhúzta Zoét a földről és magához szorította.
− Lexi, hívd a rendőrséget! – A lány nem is kérdezett semmit, már tárcsázott is. Miközben bemondta a címet, tekintete Sebastian és a holttestek között ingázott. Régen nem találkozott ilyen szintű mészárlással, és el tudta képzelni az elkövető mennyire élvezte a vérontást. Pont olyan, mint az apja. Nem ismer sem istent, sem embert és még mi vámpírok vagyunk undorítóak.   
− Megölte őket… meghaltak… miattam – hallotta meg Zoé el-el csukló hangját. Sebastian a lány feje felett nézett rá.
− Ezzel most nagyon kihúzta a gyufát. Ezeknek az embereknek semmi közük nem volt a mi dolgunkhoz – mondta Lexi. – Teljesen megőrült. Elvesztette a józan eszét.
 − Lucan sosem volt teljesen normális, de ezzel a terve ellenkezőjét éri el – simogatta meg Sebastian a karjában tartott remegő lány hátát. – Másrészt nem vagyok biztos benne, hogy nincs benne Lisbeth keze is ebben a mészárlásban. Ezek után csodálkozol, hogy nem engedem Zoét a közelükbe? – Lexi szótlanul megrázta a fejét.
Nem kellett sokáig várniuk, míg megérkeztek a rendőrök. De ilyen látványra még ők sem számítottak. Kék egyenruhás, halálra sápadt férfiak biztosították a helyszínt, indultak kihallgatni a szomszédokat és nyomok után kutattak. Egy negyven év körüli, vörös hajú, szeplős nyomozó lépett oda hozzájuk, fűzöld szemei alatt hatalmas sötét karikák húzódtak. Úgy nézett ki, mint aki már napok óta nem aludt semmit. Miután bemutatkozott, Zoét próbálta rávenni, hogy válaszoljon a kérdéseire, de a lány még mindig annyira a sokk hatása alatt állt, hogy csak sírni tudott.
− Rendben – sóhajtotta a nyomozó, majd Sebastianhoz fordult. – Tudja esetleg hol volt a kisasszony ma délután?
− Az egész délutánt nálunk töltötte uram – felelte Sebastian. – Egy óra körül érkezett, és körülbelül fél órája kísértük haza.
− Miért? Miért? – suttogta Zoé, és a ha Lexi nem kapja el a vállát, odamegy a holttestekhez. – Miért nem engem? Miért őket? Miattam haltak meg. – A férfi tolla megállt jegyzetelés közben.
− Hogy mondta kisasszony? Maga miatt haltak meg?
− Uram, Zoé sokkot kapott, össze vissza beszél – nézett Sebastian mélyen a rendőr szemébe, aki lassan bólintott, majd megfordult és a társaihoz sétált.
− Sebastian, biztos, hogy jó ötlet volt egy rendőrt hipnotizálni? – szűrte Lexi a szavait a fogai között.
− Volt más választásom? – fordult felé a fiú. – Vigyük ki innen Zoét, hátha a hideg levegő segít neki megnyugodni. – Meg sem várta míg Lexi reagál, csak átölelte a lány vállát és az ajtó felé kísérte. Kint hatalmas pelyhekben kezdett el hullni a hó, és a ház köré gyűlt az összes szomszéd és járókelő.
− Mocskos szenzáció hajhászok. Még ilyenkor sem tudnak tekintettel lenni az embertársaikra – sziszegte dühösen Lexi. – Most legszívesebben odamennék és mindenkit elküldenék a picsába.
− Nyugodj meg Lexi! – mondta Sebastian, majd körbenézett, hogy ki van a tömegben. – Na, már csak ő hiányzott! – Lexi kérdőn ránézett, de a fiú már nem tudott válaszolni, mert Zoé a mellkasára vette magát.
− Ölj meg! Hadd halljak meg, hogy ne érezzem ezt az elviselhetetlen fájdalmat, ami a szívemben tombol. Ölj meg engem is! – kiabálta Zoé, el-elcsukló hangon. – Szabadíts meg!
− Mi értelme lenne? – ragadta meg a karját Sebastian és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Hagyd abba ezt, Zoé! Semmi értelme nincs azt kívánni, hogy meghalj. Éld meg a fájdalmat, hagyd, hogy átfolyjon rajtad, de nem akarj meghalni! Élni akarj, magadért, a jövődért és azért, hogy büszkék legyenek rád! Feladatod van. – A lány remegése alább hagyott, hatalmas levegőt vett, majd kifújta. – Mindjárt jobb. Lexi, visszamegyek a házba. Figyelj rá és ne hagyd, hogy ebben az állapotban bárkinek mondjon bármit! – Lexi a lányba karolt, majd letelepedtek a lépcsőre. Zoé sokáig szipogva ült mellette, a könnyeit törölgetve.
− Neked is ennyire fájt elveszteni azokat, akiket szerettél? – kérdezte a sírástól rekedten Zoé.
− Amíg éreztem, igen. Úgy érzed, darabokban hever a szíved és mindenedet apró fecnikre szaggatja – Lexi a lány álla alá nyúlt és maga felé fordította. Mosolyogva letörölt egy könnycseppet az arcáról, de nem törölte le, hanem a sajátjára simította, mintha az ő könnye lett volna. – De túl fogod élni. – Zoé könnyei elapadtak.
− Túl fogom élni – bólintott. – Miattuk.

* * *

Daniel döbbenten torpant meg mikor meglátta Zoé háza előtti csoportosulást. Miután nem vette fel a telefont se neki, se Monanak, megkereste a lányt és elindultak Zoéhoz.
− Itt meg mi a fene történt? – döntötte félre a fejét Mona. Daniel megszaporázta a lépteit és átfurakodott a tömegen. A szíve a torkában dobogott, ha arra gondolt, hogy a lányt nem tudta elérni és itt van a rendőrség, meg a mentők. Mikor Zoét megpillantotta a lépcsőn ülve, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Már megint ezzel a csajjal lóg? – Daniel Mona felé fordult, aki csak a két lány felé bólintott. Ekkor pillantotta meg Lexit, aki a barátnője vállát simogatta.
− Az utóbbi időben nagyon sokat vannak együtt, nem? Mikor lettek ilyen jóban? – érdeklődött a fiú, de Mona csak vállat vont.
− Én a helyedben inkább azzal foglalkoznék, Sebastian mit keres itt – felelte a lány, mire Daniel visszafordult a ház felé, ahonnan épp Sebastian lépett ki. Majd leguggolt Zoé mellé és valamit mondott neki, a lány csak bólintott, majd elfogadva a felé nyújtott kezet, felállt. Daniel nem bírta tovább nézni őket és nagy nehezen átverekedte magát a kordonon. Sebastian volt az első, aki megpillantotta, de rögtön el is fordult.
− Már csak ő hiányzott ide – mondta. Daniel dühösen nézett rá, de úgy döntött nem fog jelenetet csinálni. Zoéhoz sietett és szorosan magához ölelte.
− Úristen, kicsim annyira aggódtam, hogy nem vetted fel a telefont. Mi történt? – szinte hallani lehetett, ahogy Zoé nagyot nyel.
− Megölték a szüleim…
− Micsoda? – kiáltott fel Daniel és eltolta magától a lányt. – Úgy érted, hogy…
− Igen, úgy érti – szólt rá mérgesen Sebastian. – Nem hiszem, hogy pont neki kellene elmondania, hogy mit történt.
− Te meg mit szólsz bele? – fordult felé Daniel. – Zoé az én barátnőm és azt kérdezek tőle, amit akarok.
− Gyere, Sebastian! Segíts nekem, mielőtt itt verekedtek össze – karolt bele Lexi a fiúba és a ház felé terelte.
− De te jól vagy ugye, kicsim? – kérdezte gyengéden Daniel és megsimogatta a lány arcát.
− Nem. Nem vagyok jól – kiáltotta Zoé. – Az előbb néztem szembe a szüleim üveges tekintetével, szerinted jól vagyok?
− Testileg értettem, kicsim – csitította Daniel. A nyomozó éppen ekkor lépett ki a házból és hozzájuk sétált.
− Ha elég erősnek érzi magát kisasszony, akkor holnap felkeresném. Lenne pár kérdésem. – Zoé csak bólintott és küzdött az újabb sírógörcs ellen.
− Haza vihetem? – kérdezte Daniel, miközben a lány hátát simogatta. A férfi felsóhajtott és körülnézett.
− Igen, nem tud itt már semmit tenni. – A fiú kezet rázott vele, majd Mona felé terelte a barátnőjét, aki könnyezve várta őket. De mikor Zoé nevét kiáltották a lány megfordult és Lexihez sétált.
− Szedtünk össze neked pár ruhát – mondta a lány és Zoé felé nyújtotta a sporttáskát. Zoé elvette, majd hagyta a földre esni. Lexi felvont szemöldökkel nézett rá, majd még jobban megdöbbent mikor Zoé átölelte. Akármit is mondott neki Zoé, a lány arca ellágyult és megsimogatta a hátát. Aztán Zoé Sebastian szemébe nézett. Nem szólt semmit, nem tett semmit, csak nézték egymást. Ezután fogta a táskát és Danielhez sétált.

* * *
− Mit súgott neked? – kérdezte Sebastian, miközben figyelte, ahogy Zoé, Daniel és Mona távolodik.
 − Köszönöm.

14. fejezet

 Zoé dühösen bevágta maga mögött az üvegajtót. Fázósan összehúzta magán a kabátját, letörölte a könnyeit, majd pizsamában és papucsban elindult a garázs felé. Tiszta, lábnyom nélküli hó takarta be a kertet, lélegzete fehér pamacsként hagyta el az ajkát, papucsba bújtatott lába majd lefagyott. Nem hiszem el, hogy ennyire szexmániás! Komolyan ennyire félre ismertem volna ez alatt a közel két év alatt? Nem tudja felfogni, hogy nincs kedvem lefeküdni vele, mikor két napja megölték a szüleim. Épp elég gondom van és ő még rátesz egy lapáttal. Ennyire nem szeret engem? Ennyire nem érdekli mit érzek? Csak az a fontos, hogy ő jól érezze magát, neki jó legyen, engem pedig nagy ívben leszar. Na jó, azt talán nem, de ma rohadtul nem úgy viselkedett, mintha érdekelné a lelki világom. Nem hiszem el, hogy az a baja, hogy nem bújok vele ágyba! Milyen barát az ilyen? Én meg vele akartam leélni az életem. Most már nem vagyok ebben olyan biztos. Eddig nem volt oka arra, hogy féltékenykedjen Sebastianra, de hamarosan kap rá okot.
Még jobban összehúzta magán a kabátot és felnézett a garázs fölötti kis házra, ahol ugyan csak egy szoba volt, de neki tökéletesen megfelelt arra, hogy ne kelljen egy levegőt szívnia Daniellel. Emlékezett rá, hány nyári estét töltöttek itt kettesben, mikor aztán elnyomta őket az álom az ágyon. Dühösen letörölte kibuggyanó könnyeit, mert tudta, még Daniel sem érdemli meg, hogy sírjon miatta. Már majdnem elérte a garázst, mikor megtorpant.
− A francba, a kulcs – csapott a homlokára, majd sóhajtva megfordult és visszaindult a házba. Fázósan dörzsölgette a kezeit, és semmi másra nem vágyott, csak hogy végre felmelegíthesse a lábait. De a házba már nem jutott be, mert a következő másodpercben valaki megragadta a torkát és a falnak nyomta. Egy pillanatra minden tótágast állt, a szeme előtt, minden apró kockákra esett, majd mikor kitisztult, egy nőt pillantott meg. Hosszú fekete haja keretezte az arcát, szürke szemeit összehúzva vette szemügyre Zoét, hófehér bőre csillogott a holdfényben, vékony ujjai a nyakára fonódtak. Nem kellett sokáig gondolkodnia azon, kicsoda a fojtogató. – Lisbeth!
− Milyen megtisztelő. Tudod a nevem – vigyorodott el gonoszan a nő és tovább fojtogatta.
− Nem akarsz egy kis levegőt adni nekem? Tudod, így megfojtasz – nyögte Zoé.
− Tisztában vagyok vele – vigyorgott tovább a nő és nem engedte el. – De tudod, különösebben nem érdekel. Miért kellene téged életben hagynom?
− Mert én vagyok a Megmentő? – próbálkozott Zoé, miközben megragadta a nő csuklóját. Lisbeth felnevetett.
− Tudod, nem nagyon érdekel az, hogy te vagy a Megmentő. Én nem vágyom visszakapni az érzelmeim. Jó így, ahogy van.
− Jó lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolni, ugye? – kérdezte Zoé és a dühe most úgy személyt talált magának. Az előtte álló nőt, aki megölte Paolat, Patriciat és még sok mást csak azért, hogy szórakozzon. A harag, mint a kráterből kiömlő láva, elborította, és semmi más nem maradt, csak a düh. Meghallotta Lisbeth kiáltását és érezte, hogy a nő elkapja a kezét a torkáról.
− Te kis ribanc! Megégettél – kiáltott a nő dühösen. Zoé vetett egy pillantást Lisbeth felhólyagosodott csuklójára, de nem tudta sajnálni.
− Ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit az áldozataid éltek át. Téged nem érdekel semmi más, csak hogy te ehess és vadászhass. Belőled már kiveszett minden emberi vonás, meg sem érdemeled, hogy visszaadjam neked az érzelmeid – vágta oda Zoé.
− Ez a szörnyű valóság aranyom – vont vállat Lisbeth. – A vámpírok ilyenek, és lehet, hogy Sebastian el akarja hitetni veled, hogy ő milyen szent, de nem az. Ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam bizony ő is vadászik, ő is ölt már embert, és talán belőle is kezd kiveszi az érzelmek utáni vágy.
− Nem él bennem álomkép Sebastianról, megnyugtatlak – gúnyolódott Zoé. – De mégis te gyilkolsz ész nélkül, vér utáni vágytól részegen. Ideje lenne elhagynod a várost, nem gondolod?
− Mintha csak anyádat hallanám – forgatta a szemét Lisbeth.
− Ne merd a mocskos szádra venni az anyám nevét! – sziszegte dühösen Zoé, és az aurája vörösen felizzott. – Nincs jogod kiejteni a nevét.
− Haj, de véded, pedig tudtom szerint öt évesen magadra hagyott.
− Semmit sem tudsz az anyámról – sziszegte dühösen Zoé és közel hajolt a nőhöz. Megcsapta a vér, a halál, és a föld szaga.
− Annyit mindenki tud, hogy nagy kurva volt – vigyorgott Lisbeth. Zoé szemei megint a színüket kezdték változtatni végül azonban zölddé vált mindkettő. A gyűlölet elborította az agyát, mint ahogy a cunami végig söpör a parton és nem hagy maga után semmit, csak fájdalmat. Zoé gondolkodás nélkül, ösztönből tette a kezét a nő homlokára és azt kívánta Lisbeth érezze, milyen fájdalmat okozott másoknak. Az agya kikapcsolt és még a nő kiáltásait sem hallotta. Úgy érezte, mintha kívülről nézné a tetteit, hidegen csillogó zöld szemeit, a kiabáló, térdre rogyó Lisbeth-et. A nő szürke szemei barnává változtak, könnyek folytak végig az arcán, kezei a hóba hanyatlottak. Tudta, milyen képek futnak Lisbeth szemei előtt, és tudta, mit érez, ugyanis ő is ezt látta, érezte. Vágy. Vér. Holttestek. Könnyek. Fájdalom. Félelem. Halál. Hidegség.
− Szörnyeteg vagyok – suttogta hirtelen Lisbeth, visszarántva Zoét a testébe. – Kegyetlen gyilkos vagyok, akinek semmi és senki se szent. Hogy süllyedhettem idáig? Hogy győzedelmeskedhetett rajtam a vágy annyira, hogy idáig csússzam?
− Emlékezz erre, ha újra gyilkolni készülsz! – mondta hidegen Zoé, de még mindig nem vette le a nő homlokáról a kezét.
− Ezekkel az emlékekkel létezni nem lehet. Túl sok fájdalmat és szenvedést okoztam – nyögte ki Lisbeth, majd kirántotta a tőrt a derekán lévő övből. Sebastian úgy termett mellettük a semmiből, mint az első csillag az égen. De a nő nem Zoé ellen fordította a fegyverét, hanem a markolattal a lány felé nyújtotta. – Ölj meg! Szabadíts fel! – Zoé a tőrre nézett, ami szintén sok ember életét oltotta ki. Sosem gondolta magáról, hogy képes lesz ilyenre, mégis elvette a tőrt. A hold ezüstös fénye végigtáncolt rajta, mielőtt Lisbeth szívébe hatolt volna. A nő szemében még egy pillanatra felvillantak az érzelmek, amelyeket egész életében elzártak a szíve elől, majd a teste fehér porrá omlott és elkeveredett a hóval.

* * *

Sebastian az este nagy részét a gesztenyefa egyik ágán töltötte, Zoéra vigyázva. Bár a lány erről nem tudott, a csapatból mindenki egyetértett abban, hogy Zoénak védelemre van szüksége. Így hát, Sebastiannak jutott a feladat, hogy ma éjjel vigyázzon rá. Fogalma sem volt, hogy min veszett össze Zoé és a barátja, de amint a lány kilépett a házból az érzékszervei életre keltek. Mégis megdöbbent, mikor Lisbeth megtámadta a lányt. Valami mégis visszatartotta attól, hogy segítsen neki. Csak figyelt és hallgatta a két nő beszélgetését. Döbbenten hőkölt hátra, mikor Zoé Lisbeth homlokára tette a kezét és a nő térdre esett. Ismerte a nőt, túlságon is jól. Éveket töltött mellette, miután átváltoztatta. Ő képezte ki, ő akart belőle ugyanolyan gyilkoló gépet csinálni, mint ő maga is volt, ő volt belé titkon szerelmes és ő gyűlölte meg Sebastiant örökre, mikor nemet mondott neki. Sosem vált a fiú számára az a példakép, aki akart lenni. Miután elváltak kezdődött csak az igazi sorozatgyilkosság. A nő falvakat irtott ki, városokat tizedelt meg és élvezte. Mégsem ment oda Zoénak segíteni. Látta Zoé szemében felgyulladni a haragot. Lisbeth szájából ömlő, őszinte érzelmekről árulkodó szavak megdöbbentették. Mi a francot csinál ez a lány Lisbethel? Megbánta minden tettét? Hát én ezt nem értem. De mikor meglátta, hogy a nő a tőre után nyúl, gondolkodás nélkül mellettük termett. Az igazi sokkot mégis az okozta, hogy Lisbeth azt kérte ölje meg és Zoé megtette. Uramisten. A lány megtántorodott, szemei újra két színűvé váltak, a tőr halkan puffanva ért a hóba. Sebastian megragadta a lány vállát, aki remegve nézett Lisbeth vérétől összekent kezére.
− Mit csináltál vele? – találta meg a hangját Sebastian.
− Nem tudom – suttogta Zoé, még mindig a kezeit nézve. – Azt hiszem, visszaadtam neki az érzéseit és az elnyomott emlékeit egy pillanatra. – Sebastian hosszan kifújta a levegőt.
− Jól van, inkább menjünk be! Megfázol. – Zoé elindult ugyan, de pár lépés után megállt és lehajolt. Egy marék havat dörzsölt a kezére, hogy lemossa a vért. Sebastian nem szólt semmit, csak figyelte. Figyelte a küzdelmet a vér ellen, a gyilkosság gondolata ellen, a tett ellen. Előbb vagy utóbb le kell küzdenie az ellenszenvet a gyilkolás ellen. Hiszen vámpír, sajnos ez az életünk. Bár igyekszünk elkerülni ilyen helyzeteket, mégis megtörténik. Evés közben, harc közben.
Miután bejutottak a garázs fölötti szobába, Zoé maga köré tekerte az összes ott lévő plédet és takarót, de még így is reszketett. Két színű szeme a fiúra tévedt, majd megnyalta kicserepesedett ajkait.
− Bárcsak én se éreznék semmit! – szólalt meg halkan.
− És az ugyan miért lenne jó? – nézett rá Sebastian szürke szemeivel és az ajtónak dőlt.
 − Mert akkor most nem fáznék – villantott rá egy mosolyt Zoé, de a fiú csak karba tett kézzel várt. – Mert akkor nem fájna, hogy Daniel így viselkedik, nem szakadna bele a szívem a szüleim elvesztésében, nem lenne lelkiismeret furdalásom, hogy sosem leszek olyan lány, mint amilyet anyám szeretett volna faragni belőlem, és most nem érzeném azt, hogy gyilkos vagyok.
− Szabadító vagy – vetett ellen Sebastian. – Megszabadítottad Lisbeth-et saját magától, az embereket pedig megmentetted. Néha be kell mocskolnunk a kezünket egy jó dolog érdekében.
− De miért fáj?
− Hogy tudd, élsz! – mondta Sebastian. – Mi vámpírok nem érzünk, mint egy vegetáló szervezet élünk napról napra. Hétről hétre. Évszázadról évszázadra. Csupán egy szerepet játszunk, hogy meggyőzzük magukat igenis élünk. Nevetünk, de belül nem örülünk, sírunk, de belül nincs fájdalom, gyűlölünk, de belül csak ridegség van. Felveszünk egy álarcot, és mint egy színész, csak játszunk. Az emberekkel próbáljuk elhitetni, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint ők, de erre esélyünk sincs. Nem lehetünk érző lények, mint ti. Nem szerethetünk, nem szenvedhetünk.
− Ugyan ki akarna szenvedni? – vágott vissza Zoé.
− Azok, akik már nem is emlékeznek rá, mi az – mondta Sebastian és halványan mosolygott. – Élj meg minden érzelmet és próbáld meg átadni másnak! Szórd szét a szereteted és az érzelmeid, hogy mi is érezzünk végre valamit! Nekem ezt jelenti Megmentőnek lenni.
− Sebastian… te titkon talán érzel? – kérdezte Zoé mosolyogva.
− Nem. Csak tudom, hogy mit kellene éreznem. Még emlékszem, milyen volt szeretni, milyen volt, ha fáj valami, és visszavágyom.
− Ahogy Lexi is – suttogta Zoé. – Láttam a tekintetén, mikor letörölte a könnyeim, hogy ő is akar.
− Ez már csak rajtad múlik – Zoé a fiú szürke szemébe nézett.
− Hidd el, hogy rajtam nem fog múlni, ha oda jutunk. – Sebastian pedig végre látta megcsillanni azt a szemében, amire várt. Az elhatározást. Az akaratot, hogy mindent megtesz azért, hogy a vámpírok újra érezzenek. A lány aztán nagyot ásított és oldalra dőlt.
− Min vesztetek össze Danielel? – bukott ki Sebastianból a kérdés, bár nem akarta feltenni. Zoé kinyitotta az egyik szemét. A zöldet.
− Semmi fontoson – morogta félálomban. Sebastian már megfordult, hogy kimenjen, mikor a lány megszólalt. – Ne menj ki! – A fiú a válla fölött hátra lesett. – Feküdj mellém! Kérlek! – Sebastian sokáig nézett rá, végül mégsem tudott ellenállni neki. Elfeküdt a takaró felett és hagyta, hogy a lány hozzá bújjon. A lány illata, lélegzése, és a belőle áradó melegség felébreztette az érzékszervit. Meleg ujjai az övére fonódtak és a derekára húzták. Zoé hozzá simuló teste eldöntötte a belsejében tomboló vitát. A teste, a lelke, még a nem létező érzelmei is Zoé után kiáltottak. Nem lenne szabad beleszeretnem. Nem lenne szabad bármit is akarnom tőle. Nem lenne szabad mégis… akarom… De ugyan mit adhatok én neki? Szerelmet nem. Testi kapcsolatot? Annak ugyan mi értelme? Semmit sem adok neki, amit Daniel ne tudna neki megadni. Felesleges is gondolkodnom ezen. Zoé Danielt szereti. Mély levegőt vett, de mindjárt meg is bánta. A lány illata és a szeme előtt lüktető ütőere együtt felébresztette a vér utáni vágyát. Meg akarta ízlelni és lenyelni a lányban csörgedező meleg vért. Azt akarta, hogy ő tartsa életben. A szemfogai megnyúltak és már a lány nyaka felé mozdult, mikor Zoé megfordult. Kezeit finoman ökölbe szorította.
− Ne tedd! – suttogta, mire a vágy, meglepő módon visszahúzódott. Kifújta a levegőt és már nem is gondolkodott azon, milyen hatalma lehet még a lánynak. Miközben hallgatta a lány szuszogását, megpróbálta leküzdeni a testi vágyát is. A meleg test szinte vonzotta magához.

15. fejezet

      Zoé elgondolkodva kevergette a forró csokoládéját. Vele szemben Mona ugyanezt csinálta, néha-néha a barátnőjére pillantva. Körülöttük nyüzsgött a kávézó, mindenki beszélgetett, nevetett, csak ők ültek feszült csendben, várva, hogy valamelyikőjük megszólaljon. Zoé csak nézte az apró örvényt a bögrében, amit ő maga hozott létre. A gondolatok ugyanígy forogtak az agyában.
− Mona… − kezdett bele Zoé. – Ha lenne két fiú… és mind a kettőhöz vonzódnál… melyiket választanád? – Mona ránézett a bögréje pereme fölött.
− Várj, kitalálom, az egyik Daniel. – Zoé lassan bólintott. – A másik pedig Sebastian. – Mona hátradőlt és elégedetten figyelte Zoé döbbent arckifejezését, aztán a lány elvörösödött.
− Honnan tudtad, hogy róla van szó?
− Csak rátok kell nézni. Sebastian majd felfal a szemével, mindig lopva megsimogat valahol, te pedig hagyod. Oh, és képes téged megnevettetni, ami az utóbbi időben senkinek sem sikerült – felelte Mona. – Másrészt látszik, hogy Daniellel megromlott a kapcsolatotok. Nem fogjátok egymás kezét, igyekeztek elkerülni egymást… mármint, hogy ha nem muszáj, inkább külön vagytok.
− Ez így van – bólintott szomorúan Zoé. – Tényleg próbáltam megoldani a gondjainkat, de… az az este betette a kaput. Daniel elvágta magát nálam, és bár nem mondtuk ki a szakítást… ennek sajnos vége.
− Mit követett el Daniel, hogy ennyire kiakadtál rá? – kérdezte Mona és ivott egy kortyot.
− Bepróbálkozott pár nappal azután, hogy anyuék… meghaltak – nyögte ki elszorult torokkal. – Mármint úgy, és mikor nemet mondtam, még ő volt felháborodva, hogy mégis, miért nem akarom. – Mona felvont szemöldökkel bámult a lányra. – Aztán közölte, hogy én biztos megcsalom és mással élem ki a testi vágyaim, például Sebastiannal.
− És nem? – Zoé majdnem kiköpte a csokoládét és dühösen lecsapta a bögréjét. Szikrázó szemmel nézett a vele szemben ülő lányra és bántotta a lelkét, hogy ilyet gondol róla.
− Nem! Nem szokásom senkit sem megcsalni. Sebastiannal csak barátok vagyunk… − mondta Zoé, de a hangja a mondat végére elhalt.
− Mégsem csak barátok? – faggatózott tovább Mona.
− Egyszer… egyszer megcsókolt, mikor elvitt lovagolni.
− Lovagolni vitt – mosolyodott el Mona. – Ő legalább tudja, mivel lehet téged levenni a lábadról. Daniel sosem vitt el, igaz? – Zoé csak bólintott, és újra csak kavargatni kezdte a forró csokoládét. A szemei előtt újra látta, ahogy Sebastian ott áll Daniel lakásának ajtajában és szélesen vigyorog.

− Hát te? – mosolygott rá Zoé, és próbált nem gondolni arra, milyen jó volt éjjel a fiú mellett feküdni.
− Vedd a kabátod! – mondta Zoé legnagyobb megdöbbenésére.
− Mégis minek?
− El akarlak vinni valahova – mosolyogott Sebastian. – Szóval sapka, sál, kabát és indulás. – Zoét nem kellett sokáig győzködni, egyrészt, mert furdalta a kíváncsiság, hogy a fiú hova akarja vinni, másrészt nem sok kedve volt otthon ülni egyedül, harmadrészt pedig, nem szalasztott volna el egy alkalmat sem, amit Sebastiannal tölthet. Amikor pedig meglátta a lovardát, szóhoz sem jutott. Monan kívül senki sem tudott arról, hogy minden vágya kettesben, hóesésben lovagolni valakivel. Sebastian pedig kérés és megjegyzés nélkül kitalálta mit szeretne. Mosolyogva figyelte, hogyan szerszámozza fel a fekete csődörét, olyannyira, hogy Angel majdnem feldöntötte. A szintén fekete kanca izgatottan várta, hogy végre induljanak. Zoé felpattant Angel hátára és elhatározta, hogy nem érti félre Sebastian gesztusát. Egyszerűen csak két barát, aki szeret lovagolni, elmennek kettesben. Ennyi és nem több. Mégsem tudta megállni, hogy a gondolatai el ne kalandozzanak. Amikor lemaradtak Sebastianéktól nem tudta nem figyelni az előre mozgó csípőjét, az izmos combján az izmokat, amik dolgoztak ügetés közben, és a tekintete nem egyszer siklott a fenekére. Hatalmasat nyelt, és nem akarta látni az agyában meg-megjelenő fülledt, erotikus képeket, amin ők ketten szerepelnek és egy ágy. Ruha hol volt, hol nem, szenvedélyes csókok csattantak, izzadt testek tapadtak egymáshoz, elfúlt sikolyok, nyögések. Zoé teste felforrósodott már a képek láttán is. Megnyalta az ajkait és zavartan lehunyta a szemét, mikor a fiú hátrafordult a nyeregben. Remélte, hogy Sebastian nem tud olvasni a gondolataiban. Menten elsüllyedne szégyenében, ha a fiú megtudná, milyen mocskos gondolatai támadtak.
− Nem jössz? Mindjárt ott vagyunk – kiáltott a fiú, mire Zoé gyengéden Angel oldalához nyomta a sarkát, hogy beérjék a másik lovat. Mikor mellé ért, a fiú rámosolygott. – Azt hittem le akarsz lépni, így stikába.
− Eszem ágában sincs – felelte Zoé és újra elmerült a szürke szemeiben. Fogalma sem volt, hogy lehet rá a fiú ilyen intenzív hatással, hogy ha találkozik vele, mindenki másról elfeledkezik. Nem létezik Daniel, sem Mona, sem Lexi, se senki. De nem létezik sem a bűntudat, sem a fájdalom, sem a félelem a jövőtől, csak a jelen pillanat, vele.
− Végre mosolyogsz – jegyezte meg Sebastian, mire Zoé elkomorodott. – Jaj, nem azért mondtam.
− Nem lenne szabad mosolyognom. Zavar, hogy jól érzem magam veled, és nem úgy élem meg a gyászt, ahogy kellene. Nem lettem depressziós, nem törtem darabokra… legalábbis kívülről. Nem látszik, hogy szenvedek, olyannak tűnik, amilyen eddig voltam.
− Mit érzel, amikor a szüleidre gondolsz? – kérdezte Sebastian.
− Dühöt… gyűlöletet… azt akarom, hogy aki megölte őket szenvedjen…
− Azért ne érzed a gyászt, mert a dühöd és a bosszúvágyad elnyomja. Nem a fájdalommal foglalkozol, hanem azzal, hogy aki fájdalmat okozott szenvedjen.
− Másrészt pedig azt csinálod, amit szeretsz – folytatta Sebastian. – Tudom, hogy milyen jó érzés lovagolni és kiszakadni a város rohanásából. Ezek az állatok csak szeretetet sugároznak felénk, megnyugtatnak, kikapcsolnak, boldoggá tesznek. Őszintén szeretnek minket, hiszen csak mi vagyunk nekik. – Zoé figyelte, milyen szeretettel simogatja meg az állat meleg nyakát. Lepillantott Angelre, aki felé fordította a fejét és ránézett nagy barna szemeivel.
− Ezek szerint te is szívbeli lovas vagy – mondta Zoé és a fiúra nézett. – Szereted ezeket az állatokat.
− Szeretném, ha tudnám – sóhajtotta Sebastian. – De ne erről beszéljünk! Mindjárt ott vagyunk.
Már mélyen bent jártak az erdőben, lovaik lépteit elnyelte a hótakaró, szemük elé a csupasz fák ágai hajlottak. A nap fénye a fehérségen táncot járva, csillogva követte őket útjukon. Zoé érdeklődve nézett körbe, mert erre még sosem járt. Messze elhagyták már a lovas iskola területét és a téli erdő csodálatos világa terült el körülöttük. Csend volt. Nyugalom. Mintha egy másik világban járt volna, ahol nincs más csak ő, a lova, és az a valaki, aki sokat jelent neki. Ránézett a fiúra, aki nem tartozott az ő világához. Aki vámpír, vért iszik, harcol, küzd a fajtájáért, aki több száz éves, aki normális esetben nem lehetne az élete része. De mégis itt van vele. Itt van és felforgatta az életét, mégsem bánta.  Az ösvény hirtelen kiszélesedett és egy kis tisztásra jutottak. Ennek a közepén terült el a befagyott tó. A gyenge napfény kacagva táncolt a csillogó hótakarón és a jégen. A táj mozdulatlan volt, emberkéztől mentes. Ez a hely tényleg egy másik világ volt. Zoé lenyűgözve bámulta a háborítatlan természetet. Főleg akkor mikor egy szürkésbarna őzmama meg a kicsinye nyugodtan, semmitől sem félve elsétáltak a tó mellett.
− Mi ez a hely? − suttogta Zoé, attól félve, hogy a hangjával megtöri a varázst.
− Itt régen egy boszorkány kunyhója állt. Távol a várostól, senkivel sem beszélve, amíg ki nem tört a nagy háború. Azon az éjjelen találkozott édesanyáddal és...
− Odaadta neki a tarot kártyákat – fejezte be Zoé, Sebastian mondatát. Keze akaratlanul is a zsebe felé vándorolt, ahol a tárcája mélyén ott lapultak a kártyák. − Már hetek óta próbálom megérteni, hogy mit jósolnak, de annyi mindent jelentenek. Anya szerinted megtudta fejteni a mondanivalójukat?
− Ha meg is fejtette, megtartotta magának – felelte Sebastian és leugrott a ló hátáról. Zoé követte a példáját és csizmája csendesen toppant a hóban. Nem kötötték meg a lovakat, tudták, úgysem mennek el. Szó nélkül sétálgattak, elszakadva egymástól a tisztáson. Zoé odasétált a tóhoz és belenézett a megfagyott víztükörbe. Önmagával nézett farkasszemet, mégis úgy érezte, ez a lány más, mint akivel eddig találkozott a tükörben. Két színű szemében csillogott valami furcsa. Elhatározás? Akarat? Cselekvéskényszer? Felpillantott és meglátta Sebastiant, amint épp egy hatalmas hógömböt gyúrt. Zoé arcán ravasz mosoly jelent meg, majd lehajolt, gyúrt egy hógolyót és a fiút felé dobta. A gombóc pontosan oda ment, ahova a lány akarta. Sebastian behúzta a nyakát mikor a hideg hólé lecsorgott a nyakán. Mikor megfordult meglátta a rajta kacagó lányt, majd ő is lehajolt.
- Na, várj csak! Ha harc hát legyen harc! - Ezek után hógolyók röpködtek, és az erdőt a nevetésük töltötte be. Zoé nevetve keresett magának menedéket, de Sebastian hógolyói mindig eltalálták. Már a mindene csupa víz volt, de nem érdekelte, tekintete nem egyszer Sebastianra tévedt, akinek arcán széles mosolyt látott. Apró helyes szemfogait először látta, mégsem ijedt meg, arca kipirosodott a hidegtől és a futástól. A lány figyelte, hogyan közeledik hozzá a fiú, majd futásnak eredt és a tóra futott. Nevetve kergették egymást, meg-megcsúszva, végül kikötve egymáson. Zoé kacagva nézett fel Sebastianra, mikor a fiú rázuhant. Testük szorosan simult egymáshoz, bár ez messze nem volt olyan erotikus, mint amilyennek hangzott. A vastag nadrágok, kabátok miatt, nem érezték egymást annyira, de már a tudat is elég volt nekik. Mélyen egymás szemébe néztek, Zoé vérnyomása a duplájára ugrott. Vágyakozva nyalta meg kiszáradt ajkait, de nem kellett semmit sem mondania. Sebastian ajkai a következő pillanatban szorosan az övére simultak. Majd a nyelvével gyengéden végigsimított a lány ajkain. Zoé egy percig se gondolkodott azon, hogy visszacsókoljon-e. Minden érzékszervét betöltötte a fiú ajkának íze. Édes, mégis fémes, vadító íz. Mindent kizárt az agya, nem érezte a háta alatti hideg jeget, nem érezte, hogy esni kezdett a hó, egyedül a fiú maradt meg. A testén végigcikázott a vágy, amit még Daniellel kapcsolatban sem érzett. Talán az, hogy tilos, talán az ismeretlen, vagy csak az eltitkolt érzelmei. A következő pillanatban a teste bizseregni kezdett és mintha kirántották volna a lelkét a testéből. Képek villogtak a szeme előtt, amik mind róla és Sebastianról szóltak. Hol szenvedélyesen csókolóztak egy ágyon, hol egymás ellen harcoltak, hol együtt neveltek egy szőke kislányt, de mindegyik kép Zoé halálával ért véget. A lány tehetetlenül nézte végig előző életeit, melyekben mindig Sebastian játszotta a főszerepet. Az utolsó képet látva azonban ellökte magától a fiút.
− Mi a baj? - kérdezte döbbenten Sebastian.
− Meg... megöltél... − suttogta Zoé, és tompa fantomfájdalom lüktetett a nyakában, ahol a fiú legelső találkozásukkor megharapta. A fiú tekintete elsötétült, majd feltérdelt, hogy ne szorítsa a jéghez a lányt.
− Láttad az előző életeid? − kérdezte halkan.
− Azt hiszem... − suttogta Zoé és felült. − Száz féle arc, és helyszín, csak a te arcod volt mindig ugyanaz, mely hol gyűlölt, hol szeretett. Legalábbis ezt mutatta.
− Hiba volt megcsókolnom téged. − Zoé torkába gombóc gyűlt, mikor a fiú kimondta. Nem akarta megbántani azzal, amit mondott. Figyelte hogyan áll fel és sétál el tőle, minél messzebbre. Utána akarta kiáltani, hogy nem úgy gondolta, hogy élvezte a csókját, hogy őt akarja, mégsem tette.

− Zoé! − rántotta vissza Mona hangja a jelenbe. Felnézett a bögréjéből a lányra, aki csak mosolygott. − Teljesen elbambultál.
− Csak elgondolkodtam – sóhajtotta Zoé. − Fogalmam sincs, hogy mit csináljak.
− Ha Sebastiant akarod, ha úgy érzed, vele más lehet, mint Daniellel, akkor mond ki a szakítást! Ne gondolkozz, hanem érezz! Kivel jobb?
− Most úgy érzem Sebastiannal, de Danielhez fűznek az emlékek.
− Az emlékek már elmúltak – mondta Mona. − Az a fontos, amit most érzel. Nem szabad csak azért együtt maradnod valakivel, mert szép emlékeid vannak.
− Sebastianhoz húz a szívem, mert... úgy érzem, ő tényleg ismer – mondta Zoé. Bár Mona a barátnője volt, mégsem mondta el neki sosem, hogy micsoda. Nem azért, mert nem bízott benne, tudta, hogy sose mondaná el senkinek, de félt a reakciótól. Félt attól, hogy a lány megijed és az egyik legjobb barátnője megundorodik tőle, ellöki magáról és szörnyetegnek fogja hinni. Ez az egyetlen titka volt a lány előtt és tudta, hogy ezt a sírba is magával viszi.
- Ha te így érzed, biztos így van – mondta Mona, majd az órájára nézett. - Indulnunk kellene, mert nem fogod ott érni a dékánt. - Zoé csak bólintott, majd fizetett. 
Csendesen sétáltak az utcán. Az ég szürke volt és vastag hófelhők takarták el a napot, de a havazáshoz túl hideg volt. Zoé mélyen a kabátzsebébe süllyesztette fázós kezeit, Mona pedig mélyen a fejébe húzta a sapkáját.
− Amúgy képzeld, jött egy új tanár az egyetemre, francia történelmet tanít és nagyon jó képű – mondta vigyorogva Mona.
− Na, de Mona! Bizonyára az apád lehetne – rázta rosszallóan a fejét Zoé, mire a barátnője oldalba bökte.
− Olyan vagy, csak azt mondtam, hogy jó képű, nekem még mindig a Benito jön be – mosolygott Mona. – A holnapi randi után remélem, már együtt megyünk vizsgázni.
− Randizni megy, és nekem nem szól – tettetett felháborodást Zoé, de mosolygott.
− Mert te most Sebastiannal vagy elfoglalva – kacsintott rá Mona. – Hát van e jogom az én ügyeimmel zaklatni téged?
− Igen van – ölelte át Zoé a lány vállát. – Hát én vagyok a barátnőd, nem?
− De igen. – Az egyetemre vezető utat ezek után csendben tették meg. Zoé remélte, hogy a dékán majd segíteni fog neki, hogy passzíválhassa a félévét, mert tudta, hogy nem fog tudni felkészülni a vizsgáira, viszont az ösztöndíjra is szüksége volt. Az egyetem, szokás szerint, zsongott a fiataloktól, akik hol órára siettek, hol haza indultak, némelyek pedig tanultak két előadás között. – Nézd csak, ott az új tanár. – lökdöste meg Mona Zoét. A lány felnézett és döbbenetes látvány tárult a szeme elé. Lucan gonoszan vigyorogva beszélgetett egy fiatal tanárnővel, aki a művészeti szakon szokott órát tartani. A nő szemei dühös szikrákat hánytak, majd hirtelen megragadta Lucan ingét.
Zoé ugyan felfogta, amit látott, de újra visszatért arra a napra, mikor Sebastiannal lovagolni voltak. Amikor életében először Lucan szemébe nézett.

Zoé is lassan felállt és legszívesebben Sebastian után rohant volna, aki a lovak felé vette az útját, valami mégis visszatartotta. Lassan lesétált a tóról és felvette az elejtett kesztyűjét. A teste hirtelen megdermedt, az összes érzékszerve sötétséget jelzett, menekülni akart. Felkapta a fejét. Körülötte a hó dühösen kavargott, és amikor a hópelyhek hozzáértek, ezernyi apró sebeket okoztak neki. Vér csorgott le az arcán, a kézfejéről a szűzi hóba esve.  Az agyában újra megszólalt a már jól ismert mondóka: Védd meg őt, mindentől, adj erőt, mikor félted őt. Bontsd ki szirmod halál virág, hagyja békén a gonosz világ. Szórd csak erőd szerte szét, üvöltsön ki hozzád ér. A hópelyhek pedig elolvadtak. Zoé megpördült, de cselekedni már nem tudott. Két erős marok fonódott a nyakára, és érezte, ahogy a háta nekiütközik a fának. Orrát betöltötte az előtte álló férfi varázserejének szaga. Szürke szeme hidegen csillogott, homok szőke haja a homlokába lógott, a nyakában ott lógott a varázsló medál. Vékony arca, gonosz mosolytól ráncolódott össze.
− Végre szemtől szembe – szólalt meg a férfi rekedt hangon.
− Ki a fene maga? – szűrte dühösen a fogai között Zoé. Gondolatok és kérdések cikáztak az agyában. Miért fojtogat engem? Miért érzek fekete gyűlöletet iránta? Miért akarom, hogy a vére szennyezze a kezem? Miért érzek tehetetlen dühöt? Mit tett? Hol van Sebastian? Miért nem segít? Miért hagy engem egyedül?
− Lucan vagyok, a varázslótanács vezetője – felelte a férfi mosolyogva.
− Kezet fognék magával, ha éppen nem azon ügyködne, hogy megfojt – mondta Zoé hidegen és még ő maga is meglepődött, milyen hideg a hangja. Az agyában állandóan ismétlődött a mondóka, a teste tűzben égett és készen állt rá, hogy a férfit porrá hamvassza.
− Nem foglak megfojtani – vigyorodott el Lucan. – Túl fontos vagy ahhoz, hogy megtegyem.
− Ó, ez igazán megható, de nem akarsz elengedni? Vagy az már túl nagy kérés lenne? – gúnyolódott Zoé és az első pillanati félelme szertefoszlott. Vörös haja végén szikrák pattogtak, aurája felizzott.
− Szemtelen van, kicsikém.
− Nem vagyok a kicsikéd – sziszegte Zoé, majd meglökte férfit és maga is meglepődött, mikor Lucan a tisztás másik végén kötött ki. – Maga megölte az anyám – bukott ki belőle, bár fogalma sem volt, hogy honnan tudta. A férfi arca elsötétült és a dühe gyomron vágta a lányt. Döbbenten vette észre, hogy a férfi minden érzelmét érzékeli, a fájdalmat, az izgatottságot, a dühöt, és a vágyat.
− Mit tudsz te rólam, kicsi lány? Semmit – vágta oda dühösen Lucan és visszasétált a Zoéhoz. A lány azonban mégsem hátrált el. Kihúzott háttal állt és várt. – Fogalmad sincs, hogy ki vagyok, fogalmad sincs, hogy mire vagyok képes, nem ismersz.
− Nem is akarlak – vágta oda Zoé. Lucan dühösen vicsorgott, majd suttogott valamit és megjelent egy fekete tőr a kezében. Az éles fegyver suhanva szelte keresztül a levegőt, majd… a fába csapódott. Zoé észre sem vette Sebastian mikor rántotta el a tőr útjából, de azt igen, hogy a fiú alatt fekszik a hóban. Majd Sebastian felpattant.
− Hagyd őt békén Lucan!
− Semmi közöd az egészhez, mocskos vámpír – csattan fel Lucan. – Zoé, boszorkány. Szüksége van rám, hogy tudja irányítani az erejét.
− Zoé, vámpír – közölte Sebastian. – Is. Az erejét pedig, ha jól vettem észre, tudja irányítani. Végülis a tisztás másik végén kötöttél ki.
− Mit tudsz te rólunk, élőholt?
− Többet, mint gondolod, Lucan. – Zoé közben feltápászkodott a földről, megdörzsölve fájó vállát.  Döbbenten nézett az előtte álló fiúra, aki mindig úgy helyezkedett, hogy ő védve legyen.
− Nem veled van dolgom – csattan fel Lucan. – Zoéval kell beszélnem. Velem kell jönnie.
− Soha! – vágta oda Zoé és kilépett a fiú védelméből, bár Sebastian tiltakozni szeretett volna. – Nem szívok egy levegőt olyas valakivel, aki elvette tőlem az anyám, a védelmezőm és a nevelőszüleim. Az én szememben nem vagy más, mint gyilkos és rosszabb vagy, mint egy vámpír. Ők legalább ráfoghatják az átkukra. De te… mire fogod?
− Szükséges rossz – felelte hidegen Lucan.
− Persze, hogyne – gúnyolódott Zoé. – Menj innen és szállj le rólam! Végleg. Nem leszek boszorkány.
− Még találkozunk – suttogta Lucan, gonoszan. – Mikor kettesben leszünk. – A következő percben pedig köddé vált.

Most pedig itt áll pár lépésre tőle és a tanárnővel veszekszik. Nyugalmat erőltetett magára és Monat követve odasétált. A fiatal lány szinte füstölgött a dühtől, de aztán Zoéra nézett. Ahogy a tekintetük találkozott Zoé felismerte benne Nana régi barátnőjét, Selenat. Bár a nő haja már nem kék, hanem fekete és idősebbnek tűnt, mint álmában, mégis tudta, hogy ő az.
− Minden rendben van? – kérdezte megszeppenve Mona. Selena elmosolyodott.
− Persze, drágám. Zoé beszélhetnénk egy pillanatra? – Zoé szóhoz sem bírt jutni, mert a nő máris megragadta a kezét és elhúzta onnan. Bár nem nézett Lucanra, érezte a férfi hideg, gyilkos tekintetét a hátában. Majd meghallotta a hátborzongató hangot az agyában: Mindenkit elveszek tőled, akit szeretsz. Akkor majd rájössz, hogy az az élet, amit én kínálok, jobb, mint amiben élsz. Enyém leszel. Testestől, lelkestől. Ő maga is észrevette mikor megtorpant. Agyát elborították a szörnyűbbnél szörnyűbb képek Mona, Rose és Daniel haláláról. Cafatokban heverő holttestek, vér, belső szervek. Itt egy ujj, ott egy szem, amott egy fej, megint másutt egy még dobogó szív. Aztán látta Nickyt, Anthonyt és Lexit, amint kínozzák őket, de meg mégsem tudnak halni. És végül Sebastian elgyötört, de nem megtört tekintetét. Ekkor kinyitotta a szemét és megpördült.
− Mona, nem jössz velünk?
− A tanár úr azt mondta, segít nekem felkészülni a vizsgára – felelte a lány. Zoé lassan pislogott egyet és látta maga előtt Mona saját vérébe fagyott testét az egyik teremben.
− Pedig azt hittem, akarsz találkozni Benitoval. Hiszen a dékáni iroda fele van a szekrénye. – Mona szeme felcsillant, majd bocsánatot kért Lucantól és már rohant is Zoé felé. Selena szélesen elmosolyodott, majd átölelte Zoé vállát és elindultak. Ahogy távolodtak, úgy csökkent Zoéban a feszültség, úgy engedte el a tagjait a férfi hideg tekintete miatti görcs.
− Szép munka volt – suttogta a fülébe Selena.
− Hogy kerülsz ide? – suttogta vissza Zoé, miközben figyelte, Monat, ahogy Benitohoz rohan, és Roset, amint nem messze tőlük egy fiúval beszélget.
− Mindig is a közeledben voltam – mondta Selena. – Most azonban felpörögtek az események. Már mindenki rólad beszél a vámpír világban.
− Látom, gyorsan terjednek a hírek – morogta Zoé, és egyáltalán nem örült neki, hogy tudnak a létezéséről. Még ő sem volt tisztában a saját erejével, tetteinek következményeivel, máris mindenki tőle várja a csodát. Selena megfogta a kezét és megállította.
− Miért nem örülsz ennek?
− Te is jól tudod, hogy anya nem véletlenül titkolta a kilétem mindenki előtt – felelte Zoé. – Nem vagyok kész. Még nem. – Selena hirtelen maga fele fordította a lányt és a szemébe nézett.
− De, igen. Kész vagy arra, hogy szembe szállj Lucannal. Most is ezt tetted. Fél tőled… mert mersz neki nemet mondani, mert tapasztalta az erőd, és tudja, hogy még a sötétmágia sem ér fel hozzá. És azt is tudom miért. – Zoé belenézett a nő szürke szemébe és látott benne valamit. Reményt. – Azért mert a tiéd a szeretetből fakad és nem a gonoszságból. Lucan tehet bármit, amíg te szeretsz, addig mindig le fogod győzni.  
 − Ez szép… de nem vagyok harcos – rázta a fejét Zoé. – Ahhoz hogy győzzek, fejlődnöm kell. Ha most mindenki meg tudja, hogy létezem, akkor most akarnak változást. De még nem lehet. Nincs itt az ideje.
− Pedig azt rebesgetik, a király idetart – engedte el a kezét Selena.
− Tartson. Az időt ő sem tudja meggyorsítani – felelte Zoé és még ő is meglepődött mennyire komolyan gondolja mindezt. Nem fogok találkozni a vámpír királlyal. Van ezer más dolgom is. Kezdve a ma esti találkozónkkal, Sebastiannal. Nem tetszett a tekintete.

16. fejezet


Sebastian mélyen a zsebébe süllyesztett kézzel várta Zoét. Az éjszaka felhőtlen volt. A hold fényes korongja kékes fénybe vonta az utcát, a házakat és a csupasz faágakat. Ezernyi csillag, mint sok-sok szempár figyelte az egyedül várakozó fiút. Hideg szellők kergetőzöttek az utcán, még jobban lehűtve az amúgy is hideg éjszakát. Sebastian egyik lábáról a másikra állva várta a lány, aki már fél órája késett. Kezét hol ökölbe szorította, hol kiengedte. Rossz érzése volt. Csupa nagybetűvel. Semmi kedve nem volt a mai estéhez, de tudta előbb utóbb muszáj lesz szembesítenie Zoét a tényekkel. A lány végre befordult a sarkon, kapucniját mélyen a szemébe húzta, kezét a kabátzsebébe dugta. Figyelte a lány mozgását és nem tetszettek a róluk szóló képek, amik az agyában villództak. Tisztában volt vele, hogy semmi jó nem származik abból, ha ők ketten összekeverednek. Zoé végül megtorpant előtte. Semmit sem szólt és a csönd túl hosszúra nyúlt.

− Mi történt? − kérdezte Sebastian, mire Zoé megrázta a fejét.

− Nincsen semmi – felelte rekedten a lány, mire Sebastian felsóhajtott.

− Oké, ezt beszéld be valamelyik barátnődnek, ők biztos elhiszik, de én nem. Mi történt? − Zoé szipogva megtörölte az arcát.

− Daniellel kimondtuk a szakítást.

− Értem – mondta lassan Sebastian és nem akart belegondolni, neki így mennyivel könnyebben tudná megszerezni őt.

− Tudom, hogy már régen vége volt ennek a kapcsolatnak, de akkor majdnem két évig voltunk együtt. Fáj, hogy így kell elválnunk- sóhajtotta Zoé. Sebastian is sóhajtott.

− Nem fogsz örülni, mert most én is ráteszek a gondodra egy lapáttal. Ideje emberből innod.

− Mi van? - kiáltott fel Zoé, és a hátára lökte a csuklyát. Két színű szeme döbbenten elkerekedett. − Mit mondtál?

− Jól hallottad. Ideje emberből innod – felelte Sebastian. − Ha egész életedben konzervvéren fogsz élni, sosem leszel olyan, mint egy rendes vámpír.

− De... de én... én nem... − dadogott Zoé.

− Nem kell megölnöd senkit – mondta Sebastian. − Megmutatom neked, hogy csináljuk mi. Nem vagyunk gyilkosok és te sem fogsz belehalni. Ellenben ha nem iszol, nem lesz elég erőd, teljesíteni a feladatod. − Zoé újabb tiltakozásra nyitotta a száját, végül mégis becsukta. Szorosan összeszorította a száját, majd lassan bólintott. Sebastian beletúr a hajába, majd intett, hogy induljanak el. Lassan sétáltak a kihalt utcákon. Csak ők ketten, hallgatva, mivel nyomta a vállukat a ki nem mondott szavak súlya. Annyi kérdés és mondat kavargott mindkettejükben, mégsem mondták ki. Sebastian lopva Zoé feszült, komoly arcát bámulta és jelenleg bármit megadott volna, hogy olvashasson a gondolataiban. Bárcsak tudnám mire gondolsz most! Nem tudom ugyan mit mondhatnék a kérdéseidre, de legalább tudnám. Bár azt hiszem tudom mi játszódik most le benne. Én is hasonló kérdésekkel küzdöttem mikor először kellett emberből innom. Képes leszek megállni? És ha megölöm, akkor tudok- e újra inni vagy sosem leszek rendes vámpír? Nem leszek e ettől én is gyilkos? Nem válok e gyilkoló géppé, akinek semmi más nem fontos csak a vér? Vajon ugyanaz leszek utána, vagy minden megváltozik? Kérdések válaszok nélkül, amire én sem tudok válaszolni. De legalább megpróbálhatnám... miért nem szólalok meg? Miért nem tudom megnyugtatni őt, pont most, amikor szüksége lenne rá? Sebastian megnyalta az ajkait, majd megfogta a lány hideg kezét. Zoé szemei rávándoroltak.

− Minden rendben lesz. − Ez volt az egyetlen mondat, amit elhagyták a fiú ajkait, Zoé mégis elmosolyodott. Ezek után egymás kezét szorítva vetették bele magukat a péntek esti nyüzsgésbe. A város központjába lévő klubok csak nem rég nyitottak, de már ellepték őket a fiatalok. Sebastian egy percre sem engedte el a lány kezét. Ujjaik szorosan simultak egymásra és mindez olyan normálisnak, hétköznapinak, helyesnek tűnt. Bár ő maga észre sem vette, amint leültek az asztalhoz, áldozat után kezdett keresni. Figyelmesen pásztázta a fiatalokat a helyiségben, alaposan megnézve mennyire részeg, be van e drogozva, vagy, hogy beteg e. Egyrészt mert ő sem ivott akárkiből, másrészt nem akart semmi problémát Zoé-nak. Tudta, hogy amit eddig ivott, messze nem olyan, mint a vénából szívott emberi vér. A vérbankban általában egészséges emberektől vettek vért, itt viszont bárkinek lehet eltitkolt betegsége. Lutri volt minden egyes vérívás, hiszen ha az alanyuk beteg volt, őket is beteggé tette a vére. Ezért is nem tudta megérteni Anthonyt, aki nem szokott válogatni az áldozatok között, abból iszik, aki legelőször a keze ügyébe kerül. Na jó, ebbe most ne menjünk bele. Ránézett a mellette ülő lányra, aki idegesen nézelődött körbe a teremben. Lopva megszorította a kezét, majd ránézett a lányra, aki már az előbb kinézett maguknak. Látta, hogy előtte csak üdítő van és a kabátzsebéből kilógott a kocsi kulcs.

− Menj ki a parkolóba – suttogta Zoé fülébe, majd elindult a lány utána, aki a mosdóba igyekezett. Tudta, hogy Zoé hallgatni fog rá, így semmi sem vonta el a figyelmét. A fiatal, szőke hajú lány döbbenten nézett rá, amikor Sebastian megjelent a női mosdó ajtajában. Már nyitotta volna a száját, mikor a fiú odalépett hozzá és mélyen a szemébe nézett.

− Linda, gyere velem – nyújtotta felé a kezét, mire a lány megfogta. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, kisurrantak a hátsó ajtón. Zoé ott állt egyedül a havas parkolóban, vörös haja egy-egy tincse kikunkorodott a sapkája alól, arcán feszült kifejezés ült. Még így is milyen szép… Nem, Sebastian! Ilyen még csak meg sem fordul a fejedben. Mély levegőt véve odakísérte a lányt Zoéhoz. Mikor Zoé csak állt Lindaval szemben rájött, hogy ez nem fog olyan egyszerűen menni. Hirtelen megragadta Lindat és mélyen a nyakába mélyesztette a fogait. Zoé döbbenten bámult rá, majd mikor megcsapta az orrát a vér illata, összerezzent. Sebastian figyelte, hogy tágulnak ki a pupillái, és hogy változik a szeme kékké, ahogy most az övé is fénylett. Elszakadt a lány nyakától és hagyta, hogy Zoé vegye át a helyét. Zoé nem is tétovázott sokáig, apró fogait belevájta a lány nyakába és felnyögött. Hatalmasakat nyelve táplálkozott, kék szemeit lehunyta és szorosan magához szorította a lányt. Sebastian lehunyta a szemét és hátra lépett. Érezte, ahogy az ágyékánál egyre szorosabb lett a farmer. A hirtelen feltörő vágyának semmi köze nem volt ahhoz, hogy két lány ölelgeti egymást előtte. Vágy és az erotikus gondolatok tárgya csak és kizárólag Zoé volt. Szinte látta maga előtt, ahogy maga alá gyűri a lányt és Zoé a nyakába harap. Már a gondolatra is végigfutott a hátán a hideg. Fogalma sem volt mennyi ideig állt ott lehunyt szemmel, miközben próbálta megparancsolni a testének, hogy nyugodjon meg. Aztán hirtelen felpattant a szeme, odaugrott Zoéhoz és elrántotta Lindatól. Zoé dühösen felszisszent, körmeit belevájta Sebastian karjába.

− Elég volt. Nem akarod megölni, ugye? – csattant fel dühösen a fiú, mire Zoé elernyedt a karjaiban.

* * *

Zoé lihegve nézett az előtte álló lányra, aki sápadtan zuhant térdre. Fogalma sem volt, hogy mit csinált, ugyanis onnantól kezdve, hogy megérezte a vérszagot semmi másra nem tudott gondolni. A vér utáni éhség mindent kitörölt az agyából és semmi más nem maradt csak a nyers, kínzó vágy. Amikor pedig az első korty leszalad a torkán, valami felordított benne. Nem érdekelte a lány, nem érdekelte mit tesz, csak enni akart. Érzett már vágyat a vér után máskor is, de abban igazat kellett adnia Sebastiannak, hogy ez a vér és amit eddig ivott egészen más. Más íz, más szag, máshogy reagált a teste. Tisztában volt vele, hogy ha Sebastian nem rántja el onnan és nem rivall rá, akkor megöli a lányt. Minden egyes vércseppet ki akart csikarni belőle, azt akarta, követelte a benne lakozó könyörtelen állat, hogy ölje meg, mert minden csepp őt erősíti. Hatalmasat nyelt, mert még mindig érezte a lány vérének ízét a szájában. Megnyalta az ajkait és szeretett volna mondani valamit, de még a nevét sem tudta. Sebastian keze lassan engedte csak el a derekát és a lányhoz lépett. Nem tudta mit csinált vagy mit nem csinált a lánnyal, ő ugyanis elfordult és próbálta legyőzni az undort. Nehezen tudta elhinni, hogy ő csinált azt a hatalmas sebet a lány nyakán, nem tudta elhinni, hogy képes volt valakiből inni és nem tudta elfogadni, hogy meg akarta ölni. Eddig nem ismerte a lelkének ezt a részét, most viszont itt állt teljes valóságában. Itt állt az a Zoé, aki gyilkolni akar. Ő pedig nem akart egy lenni vele. Soha. Érezte, ahogy a fiú mögéje lép.

− Minden rendben?

− Nincs. Félek és undorodom a bennem suttogó másik énemtől – suttogta Zoé. – Azt akarta, hogy öljem meg ezt a lányt, de okom nem volt. Vér. Csak egy szó mégis felborított mindent.

− Azzal nem érsz el semmit, ha külön énnek fogod fel – mondta Sebastian, mire Zoé megpördült. – A vámpír ugyanúgy a részed, ahogy a boszorkány. Ahogy az ellen nem tudsz tenni semmit, úgy ez ellen sem. Egyek vagytok. Ti hárman egy lélek vagytok. Bár három oldal. Gondolj arra, hogy azért iszol vért, hogy erősebb legyél.

− Nem érzem magam erősebbnek – rázta a fejét Zoé.

− Mert még sokat kell tanulnod – felelte Sebastian. Zoé csak visszafordult a parkoló vége felé. Figyelte, ahogy egy veréb, aki ugyan élt náluk, de nem szerette az emberek közelségét, leszáll egy faágra. Ugrálva szökkent egyik ágról a másikra. Mikor Sebastian lehelete megcirógatta a fülét összerezzent. – Megmutatom mire vagyunk képesek, ha vért iszunk. – Zoé nyitotta a száját, de a fiú már nem volt mögötte. Egy másodperc elteltével már előtte állt, két kezét egymásra rakva. Zoé kérdőn ránézett, majd elnézett a fiú vállat felett, de a madár már nem volt ott. Majd meghallotta a csipogást és rápillantott a fiú kezére. Sebastian lassan szétnyitotta a kezét és a madár felszállt. Hangosan verdeső szárnyait még hallotta egy ideig. – Sokkal gyorsabb vagyunk, mint arra bárki gondol – mondta Sebastian. Szürke szemei, Zoé szemébe mélyedtek. – Erősebbek és veszélyesebbek. Egy olyan lánynak a gerincét, mint te, egy jól lakott vámpír puszta kézzel törne ketté. A mágusok és boszorkányok, nem tudják, mire vállalkoznak, mivel nem törik magukat, hogy megismerjenek minket. Valld be, hogy jobban érzed magad.

− Ez tény – morogta Zoé. – Úgy érzem magam, mintha két napig aludtam volna. Nem vagyok fáradt.

− Igen, ez a lényeg – bólintott Sebastian. Zoé a következő pillanatban átszelte a köztük lévő távolságot és átölelte. Fejét mélyen a mellkasába fúrta és belélegezte az illatát. Érezte, hogy a fiú közelebb húzza magához és megérezte a kidudorodó férfiasságát. Felkapta a fejét, de megszólalni nem tudott, mert Sebastian máris lecsapott az ajkára. Szenvedélyes csókba kezdtek, ami Zoé minden egyes porcikáját megremegtette. Mély volt, édes, forró és gerincet remegtető. Tűz robbant a testében, melyben középpontja a lába között robbant. Lihegve szakadtak el egymásról. Zoé várta, hogy Sebastian megszólaljon, de ő nem tette, csak megfogta a kezét és elindult. Csendben tették meg az utat hazáig, a sötét éjszakában. Zoé szíve még mindig zakatolt a mellkasában, teste a vágy tüzében égett, de a torkára forrt a szó. Az agya leblokkolt, semmire sem volt képes gondolni és észre sem vette, hogy nem Daniel lakásához, hanem a sajátjukhoz vezette őt a fiú. A hatalmas hát csöndes volt. Senki sem volt ott. Sebastian még mindig szó nélkül felvezette a lépcsőn, és a folyosó utolsó szobájához vezette. Amint belépett tudta, hogy ez a szoba Sebastiané. Mindent belengett az illata, amit még mindig nem tudott meghatározni. Valami fűszeres, valami sötét. Kimondhatatlan. Meghatározhatatlan. Miután az ajtó becsukódott mögötte, Sebastian az ajtónak szorította és újra megcsókolta. Nyelve becsúszott a szájába, finoman ízlelgette, felfedezte. Zoét az őrületbe kergette. Aztán elszakadt tőle. Sebastian az összes érzékszervét magának követelte. Az arca kitöltötte a látóterét, az illata az orrát, a fülét a szívének heves dobolása, a csókja a nyelvét, a teste, ami szorosan az övéhez préselődött pedig mindenét. De a lelke háborgott, hol félelmet, hol gyűlöletet és dühöt érzett, de egyetlen egy, minden mást elnyomott, a vágy. A fiú szürke szeme kéken izzott, jelezve a vágyat. Hangja rekedten tört fel a torkából.

− Szeretlek. – Ez az egyetlen szó sokkolta Zoét, de a vágyat nem tudta kiűzni a testéből.

− És ha nem hiszem – suttogta.

− Akkor csak tégy úgy – vágta rá Sebastian és újra lecsapott a szájára. A szája forró volt és követelőző. Mindent el akart venni, amit csak tudott és Zoé kész volt rá mindent oda is adni. Nem érdekelte most Daniel, sem a lelkiismerete. Csak Sebastian és a szája létezett. Alig jutott el a tudatáig, hogy a fiú előbb a kabátjától, majd a pulóverétől szabadította meg. Zoé érezte a torkában dobogó szívét, a tüdejéből gyorsan kiáramló levegőt. A fiú türelmetlenségében megragadta a blúzát és kettészakította. A gombok halkan koppanva érkeztek a padlóra, vagy halk surrogás kíséretében tova gurultak. De egyszerűen nem volt képes erre koncentrálni. Sebastian ajka ugyanis a nyakára vándorolt. Az ajka és a nyelve a nyakát izgatta, mintha csak érezte volna, hogy ez az egyik gyenge pontja. Ujjai a derekát simogatták és Zoé érezte, hogy melegedik fel a fiú keze a bőrétől. Sebastian fogai gyengéden végigkarcolták a bőrét, ám nem keltett benne egy cseppnyi félelmet sem. Csupán vágyat. Tűz égette a csontjait. A fiú keze végigsimított a gerincén, ő pedig beleremegett. Karjait a fiú nyaka köré fonta és szorosan magához húzta. Testét szorosan a fiúhoz simult, érezte az ölének nyomódó férfiasságát és a fiú kapkodó lélegzését. Mikor a fiú ráborult a meztelen mellére, körmeit belevájta a vállába. Meleg ajkai, a fogai és a nyelve körbejárta mindegyik mellét és az őrültbe kergették. A teste tombolt, azt akarta, hogy gyorsabban haladjanak, hogy a fiú rajta feküdjön, hogy kitöltse, hogy egyek legyenek. De Sebastian nem sietett. Kihasznált minden egyes másodpercet. Aztán az ujjai lejjebb kalandoztak, kigombolta a lány nadrágját, majd lerángatta róla. Zoé érezte, ahogy a fiú felemeli, lábait a derekára kulcsolta. Kapkodta a levegőt, de csak a forróság csúszott le a torkán, még jobban felforrósítva a testét. Hirtelen megérezte a hideg ágyneműt a háta alatt. A fiú szája újra megtalálta az övét. Vágyakozva felnyögött, felemelte a testét az ágyról és a fiúhoz préselte. Ekkor döbbent rá, hogy az zavarja, hogy nem érzi a fiú meztelen testé. Még számára megdöbbentően is hevesen rángatta Sebastianról a ruhát. A ruha recsegése szintén vágykeltően hatott rá. Aztán végre a fiú bőre hozzáért. Hideg volt. Végigfutott rajta a hideg, de mégis magához szorította. Mikor végigsimított a fiú gerincén, figyelte hogyan feszülnek meg az izmai. Lehunyta a szemét és a csak a fiú ajkaira figyelt. A meleg szája bejárta a nyakát, a mellkasát, a hasára kalandozott. Ujjai a csípőjét cirógatták, majd a combjait, majd végre rátaláltak arra a helyre. Hangosan felnyögött, mikor a fiú hosszú ujjai odalent simogatták, nyelve pedig a nyakhajlatát simogatta. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Ez a forró, követelőző, mindent felégető és elfelejtő vágy eddig ismeretlen volt számára. Daniel sosem vetette így rá magát, sosem volt ennyire odaadó, sosem érezte azt, hogy csak ő a fontos. De aztán még ezek a gondolat foszlányok is semmivé váltak. Nem maradt semmi csak Sebastian hideg keze. Zoé beletúrt a fiú dús hajába és felemelte a fejét. Sebastian szeme a szürke és a kék keverékének színében fürdött, vágyat sugározva felé. A lány magára húzta és megcsókolta. A fiú egyik kezét a lány nyakára simította, miközben a másikkal gyengéden szétnyitotta a lábait és elhelyezkedett közötte. Tűz robbant a testében és úgy érezte mindene cseppfolyóssá vált. A fiú karjai a testére fonódtak, alteste az övéhez simult. Eggyé váltak. Sebastian a nyakát harapta és szívta miközben a teste egy ősi hagyománynak engedelmeskedve magának követelte, ami az övé. Teste egyre erősebben csapódott a lányénak, Zoé élvezet sikolyai egyre közelebb lökte őt, ahhoz a ponthoz, ahol már olyan régen nem járt. Vékony izzadság réteg takarta be mindegyikük testét, sóssá téve a bőrük ízét. Mikor Zoé háta ívben megfeszült lecsapott a nyakára és megízlelte a vérét. Sűrű, vörös vére végigszáguldott a torkán. Ez az egyetlen mozdulat pedig fellökte mindkettejüket a csúcsra.


Zoé teste még akkor is remegett, amikor felkelt az ágyból, pedig addig a gyönyör hullámai már messze jártak. Sebastian lehunyt szemmel feküdt az ágyon, úgy tűnt mélyen alszik. Zoé maga köré tekerte a lepedőt és a fürdőbe sétált. Hideg vizet locsolt az arcára és ugyanezzel a mozdulattal végig simított a haján. Mikor belenézett a tükörbe a szeme nem volt elégedett. Most, hogy a vágy elcsitult, tudta, hogy nem kellett volna megtennie. Nem akarta, hogy ez legyen a vége. Úgy hitte, hogy megtalálja a követ, összetöri, visszaadja az érzelmeiket, és mindenki megy a saját útján. Így viszont már nem lesz ilyen egyszerű. Nem kellett volna ilyen közel engednem. Bár mindig is tetszett Sebastian, ezzel átléptem azt a határt, amit még nem akartam. Kihasználtam. Most szakítottam Daniellel és máris egy másik férfi karjaiban vigasztalódom. Milyen ember vagyok én? Tény, a kapcsolatunk már rég meghalt, de ez akkor sem volt helyes.

− Megbántad. – Zoé felkapta a fejét és megpillantotta Sebastiant az ajtóban. Karjait összefonta meztelen mellkasa előtt, csupán egy nadrágot kapott magára. Az arca leginkább egy szoboréhoz hasonlított. Hideg és mozdulatlan.

− Nem most kellett volna megtörténnie – felelte Zoé, miközben a tükörben a fiú szemébe nézett. – Nem ez volt a megfelelő időpont.

− Ócska kifogás – vágta oda Sebastian. – Te is akartad. Azt hiszed, nem tudom az emberek arcáról, szeméből kiolvasni mit éreznek. Elég ideje figyellek titeket. Kiismerhetők a vagytok. – Zoé arca grimaszba rándult.

− Most miért vagy ilyen? – suttogta.

− Mert el akarod titkolni, amit látok. Azt hogy akartad, azt hogy szeretsz, most pedig visszakozol.

− Nem ismersz Sebastian! – csattant fel Zoé. – És ne légy ennyire egoista. Nem tudhatod, hogy szeretlek-e.

− Az ember sok mindent mondhat, de a szem nem hazudik – mondta halkan Sebastian. – Ahogy az érintés sem. – Zoé dühösen megpördült. Nem azért volt dühös, ahogy a fiú beszélt vele, hanem azért mert tudta igaza van. Már nyitotta a száját, hogy valami durvát vágjon a fiú képébe, de ekkor megszólalt. – Szeretlek!

− Most te hazudsz. Nem szerethetsz, hiszen nincsenek érzéseid. – Zoé gyorsan becsukta a száját, de már kimondta. A szavak ott lebegtek köztük, mint ezernyi szilánk. Sebastian arcán megrándultak az izmok, tekintete hideggé vált, kezei lehullottak a teste mellé.

− Valóban hiba volt, hogy megtettük, ha még ezt sem érted – szavai jégcsapokként hatoltak Zoé szívébe. −  Fogalmad sincs, milyen nehéz nekünk. Szerencsés vagy mert érzel, de ez nem jelenti azt, hogy mi szeretünk ugyanúgy ahogy ti. Minden egyes alkalommal mikor újjászülettél, én szerettelek. Akár szerettél viszont akár nem. Egy vámpír nem felejt, mindegy hány év áll mögötte. Amikor először találkoztunk még éltem és szerettelek. Tudom milyen. De neked ez nem kell, neked ez nem elég. Menj el! – Ezzel a fiú megfordult és eltűnt a szobában. Zoé egy pillanatra lehunyta a szemét utána futott. A fiú neki háttal állt és épp egy tiszta pólót vett elő a szekrényből.

− Én… − kezdett bele Zoé. Nézte a fiú hátán az izmokat és a sebhelyeket. – Sajnálom. Csak… alig pár órája szakítottam Daniellel és már a te karjaidba kerültem. Úgy… úgy éreztem, hogy kihasznállak, én pedig csak egy ribanc vagyok, aki csak így tovább lép. De… te vagy az egyetlen, aki ilyen félelmetes hatással van rám. Amint megláttalak nem érdekelt Daniel, teljesen mindegy mennyire szerettem… vagyis azt hittem, hogy szeretem. Amikor veled vagyok minden egyszerűbb, színesebb, intenzívebb. Amit irántad érzek, felperzsel mindent. Én… igazad van… Szeretlek… − A fiú lassan megfordult, a vonásai ellágyultak, már nem feszült minden izma a dühtől. Átszelte a kettejük közti távolságot és szorosan magához ölelte. Zoé belefúrta a fejét a fiú mellkasába. Belélegezte az illatát, és a szíve tudta, hogy jó helyen van. Még ha most nem is érez semmit, majd fog. Gondoskodom róla, hogy érezhesse ő is és én is azt a szerelmet, amit adni tud. Igaza volt… az érintés sosem hazudik… Felemelte a fejét, belenézett a fiú szürke szemébe és tudta elveszett. Sebastian magához láncolta és nem fogja elengedni.


17. fejezet

  

Lucan dühösen mászkált fel s alá a nappaliban. Kezét ökölbe szorítva ütögette a combjának, hátha a fájdalom elnyomja a dühét. Nem sikerült. A gondolatai csak és kizárólag Zoé körül forogtak. Tudta, hogy a lánynak nagy ereje van, de ekkorára nem számított. Legyőzött. Mind fizikailag, mind szellemileg. Nem hagyja magát megfélemlíteni, pedig ezzel csak a saját életét nehezíti meg. A szüleit már elvettem tőle… gyenge, sebezhető emberek voltak, akik még csak meg se tudtak különböztetni a többi embertől. Nana vajon mit láthatott bennünk. Meg se tudták volna védeni, ha meg akarták volna ölni Zoét. Miért ilyenekre bízta a lányát? Miért nem olyanokra, akik meg tudták volna védeni? Nem értem! Lucan rápillantott a vérrel írt üzenetre a falon, amit ő maga rajzolt fel. Még ez sem ijesztette meg. Bár azt el kell ismernem, hogy nem mondták meg hol a lányuk. Mindegy mit csináltam velük nem beszéltek Zoéról. Talán nem is tudták kire vigyáznak. Nem… az lehetetlen, hogy ennyi idő alatt nem jöttek rá, mi is a lányuk. De miért is gondolkozom ezen? Nem a szülők a fontosan hanem a lány… Zoé… akihez olyan közel álltam. Éreztem az illatát, azt a sötétséggel keveredő édes illatot, ami mindent elnyom… a teste pedig… mintha csak Nana állt volna előttem. Nana, aki ellökött magától, pedig mindent megadtam volna neki. Helyettem azonban Damien-t választotta. Azt a senkit, aki még csak arra sem volt hajlandó, hogy felnevelje a gyerekét. Ha lett volna elég vér a pucájában most nem kellene Zoé után futni. Ha én lehettem volna az apja… ha Nana velem maradt volna… Elmentünk volna valahova messzire, ahol senki sem talál ránk. Boldog családunk lehetett volna. Csak mi hárman… én varázsolni tanítottam volna Zoét, Nana pedig vámpírként élni. Szép lett volna… Ha Nana nem lett volna annyira hülye és vak, hogy Damient választja. Miért őt? Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mit látott benne. Jó, én férfi vagyok, nem látok egy nő szemével, de hogy Damient. Dühében megragadta a hozzá legközelebb álló tárgyat és a falhoz vágta. A kristályváza ezernyi darabban szóródott szét a földön. Az orrát betöltötte Zoé illata, pedig messze elkerülte a szobáját. Dühítette a lány ereje, ami nem őt erősíti, dühítette, hogy nem ő az apja, dühítette, hogy nem tudja megfélemlíteni, hogy nem tudta maga mellé állítani. Nem szokott hozzá a vereséghez. Másrészt nem is vallhatott kudarcot, mert nem kulloghat vissza a lány nélkül a tanácshoz. Szégyen lenne rá és a családjára nézve is. El kell kapnom Zoét… ha nem jön önként, akkor muszáj lesz erőszakot alkalmaznom… Az ajtó hirtelen kinyílt és egy fiú sétált be az előtéren keresztül.

− Na? – vakkantotta oda neki Lucan.

− Elment – vont vállat a fiú. Lucan mélyen beszívta a levegőt.

− Mi nem volt világos abból, hogy azt mondtam tartsd magad mellett? – kérdezte Lucan. Próbálta visszafogni a hangját, nehogy valaki meghallja őket a szomszéd házban. Már csak az hiányzott, hogy a rendőrség idejöjjön kérdezősködni, hogy mit keres a Bianchi család házában.

- Sebastian magához édesgette, erről nem én tehetek.

- Hát ki az atyaúr isten? Talán én? Nem, édes kisfiam, az egész a te hibád. Ha úgy viselkedtél volna vele, ahogy illik, akkor talán nem hálózza be Sebastian – sziszegte dühösen Lucan. A fiú szeme dühösen megvillant és közelebb lépett.

- Majdnem két évig voltam Zoé mellett, hónapokig futottam után mint egy hülye gyerek, pedig minden ujjamra szerezhettem volna nőt. Szerettem Zoét... egy ideig. Aztán jött maga és közölte, hogy kivel jártam egészen eddig és megparancsolta, hogy tartsam magam mellett. Tudja, amikor már muszáj valakit szeretni nem olyan édes.

- Rohadtul nem érdekel a gondod Daniel – csattant fel Lucan, miközben a fiú auráját figyelte. Sötét zölden és tisztán vonta be Daniel testét, de a varázserejének az illatát nem érezte. A fiú elszakadt tőlük, az ereje csökkent, mert nem használta, így alig volt több mint egy ember. - Elintéztem a szüleit, mert láttam, hogy távolodtok, gondoltam lesz annyi eszed, hogy megvigasztalod és ezzel újra beléd szeret. De nem. Neked muszáj volt ezt is elszúrnod. Ha apád látna, szégyenkezne.

- Mit tud maga az apámról? - kérdezte Daniel és az izmai meg-megremegtek a visszafogott dühtől.

- Éppen eleget.

− Apám azért halt meg, mert maga harcba hívta. Egyik reggel elment és soha többet nem jött vissza. Tudja hány éves voltam? Öt. Sosem volt igazi apám, mert maga elvette tőlem.

− Apád katona volt. A varázslók katonája, nagyon jól tudta mire vállalkozik. Mind tudjuk, hogy meghalhatunk a csatamezőn. Ez nem egy baba zsúr, ez nem egy délutáni tea, ez háború – kiáltotta Lucan. – Apád és anyád tudta jól, mit jelent varázslónak lenni. Csak te feledted el. Én vagyok a tanács vezetője.

− Mit érdekel engem a tanács? – mordult fel Daniel. – Semmi közöm nincsen hozzá. Nem vagyok tag.

− Katona vagy, Daniel. Engedelmes katona, aki ha azt mondom, segít nekem, akkor azt teszi. Bár mit ne mondjak elég gyenge a varázserőd. Szánalmas, hogy ennyire emberi akarsz lenni.

− Nem kötelességem segíteni magának. – A fiú ezzel megfordult és kifelé indult. Az ajtó az orra előtt csapódott be, a lehelete fehér felhőkként hagyták el az ajkait, körülötte jégkristályok lebegtek. Az orrát betöltötte az égett fa szaga és megpillantotta Lucan kék auráját. – Mit akar?

− Azt hogy viselkedj felnőtten. Fogd fel, hogy ez nem egy játék. Ez véresen, halálosan komoly és te ugyanolyan katona vagy, mint bárki más. Azt teszed, amit én mondok és akkor amikor mondom.

− Vagy?

− Vagy megtapasztalod, milyen, amikor dühös vagyok – sziszegte Lucan. Intett egyet, mire az egyik jégszilánk végighasította a fiú pólóját és megsebezte az arcán. Daniel döbbenten gyúlt az arcán leszánkázó vérhez. Ujjait vörösre festette a saját vére. – Ez csak a kezdet. Szóval pofa be és tedd, amit mondok.

− Mit akar? – sóhajtotta Daniel.

− Próbáld meg Zoét visszaszerezni!

− Mégis hogyan? Még a kutyáját is Sebastianhoz költöztette – tárta szét a karjait a fiú. – A vámpíroknak van valami hipnotikus képessége? Mert minden ötödik lány beléjük van zúgva.

− Nem érdekelnek a vámpírok. Zoé érdekel! Jó… visszaszerezni nem tudod, akkor… − Lucan a halántékát kezdte masszírozni, hátha eszébe jut valami. Észre sem vette mikor kezdett el fel s alá mászkálni és magában motyogni. Daniel csendben figyelte.

− Na, van valami ötlete?

− Fogd be, Daniel – mordult rá Lucan. – Azt akarom, hogy Zoé a karjaimban… akarom mondani a kezeim között legyen. Hogyan tudnánk ezt elérni?

- Talán beszélhetnék vele – lépett a szobába Damien. Lucan és Daniel egyszerre fordult feléje. - Elég meggyőző érveim vannak.

- Nem tartom jó ötletnek... egyelőre – mondta Lucan. - Te vagy az ászom, nem foglak idő előtt kijátszani. Rád akkor lesz szükségem, mikor Zoé már a kezeim között van. - Daniel végig simított a haján.

- Szerintem viszont jó ötlet lenne bevetni Zoé apját – mondta halkan, mire mind a két férfi felé fordult.

- Honnan tudod, hogy ő Zoé apja? - mutatott Lucan Damienre.

- Jaj, ugyan már. Aki  csak jobban megnézni őt, és ismeri Zoét, azonnal rájön, hogy rokonok. Zoénak ugyanilyen arcberendezése van .

- Szerintem inkább az anyjára hasonlít- morogta Damien.

- Nem hiszem, hogy olyan sűrűn látta Zoét, velem ellentétben – gúnyolódott Daniel. - Másrészt, Zoé nagyon meg akarja ismerni az apját. Ha azzal hozakodik elő, hogy elviszi hozzá, biztos magával megy. 

- Egy, neked nem osztotta lapot – mondta Lucan. - Kettő, Damiennek meg van a helye a tervemben, nem fogom felborítani. Három, neked kellett volna mindezt megoldani, ha nem lett volna olyan hülye, hogy elcseszed. És négy, hogy beszéljek vele, ha Sebastian állandóan a nyakán lóg?

          Azt hittem maga nagy varázsló és el tud intézni egy egyszerű vámpírt. - Lucan a fiúra nézett, aki karba tett kézzel gúnyos mosollyal az arcán nézett rá. Ha így fojtatod nem sokáig mosolyogsz. Intett egyet, mire a fiú körül lebegő jégkristályok egyike végigkarcolta az alkarját.

- Látszik, hogy nem sokat tudsz vámpírokról. Sebastianról pedig főleg nem. Az a fiú már évszázadok óta vámpír, erős, ügyes, és gyilkos. A nő, aki tanította több varázslómat megölte, mint az össze többi együtt. Bár Sebastian kerüli az összetűzést velünk, nem lenne egyszerű elintézni. Nem kockáztatok.

- Sebastian Lisbeth gyermeke? - döbbent meg Damien. - Vele nem jó cicázni. Képes idejönni, hogy megvédje.

- Nem hiszem, hogy nagyon ugrálna, ugyanis Zoé megölte.

- Micsoda?? - Daniel a szemét forgatta, majd elmesélte mit látott az ablakából miután összevesztek Zoéval. Aztán csönd. Mind a hárman hallgattak. Lucan lehunyta a szemét. Ezt nem hiszem el. Senki sem gondolta, hogy ekkora ereje lehet. Megölte Lisbeth-tet, az egyik legveszélyesebb vámpírt. A nő könyörgött azért hogy megölje. Mit csinálhatott vele, ami miatt meg akart halni? Miért kérné egy vámpír a halált, ha egyszer nincs lelke? Nincsenek érzéseik, mégis... várjunk csak... Vissza adta neki az érzéseit... az emlékeit... Te jó ég....

- Ez pedig csak úgy lehetséges – morogta az orra alatt. - Ha nála van a kő... - Lassan felemelte a fejét először Danielre, majd Damienre nézett. - Zoénál van az érzelmek köve.

- Az lehetetlen – vágta rá Damien. - A kő lent van a pincében, senki nem nyúlt hozzá évtizedek óta.

- Máshogy hogyan adhatta volna vissza Lisbeth érzéseit? - kiáltotta Lucan, mire a körülötte lévő tárgyak remegni kezdtek. A dühe és az idegessége kihatott az erejére. Az egyik kristályváza megrepedt, majd darabokra tört, a példáját pedig követte a többi. A csillár millió darabra tört és mint esőcseppek zúdultak Lucan fejére.

- Lucan, higgadj le! Azt akarod, hogy kijöjjön a rendőrség? - kiáltotta túl a törő üveg hangját Damien. Lucan lehunyta a szemét és mély levegőt vett. A körülötte gomolygó aura lecsendesült, majd szinte már el is tűnt. - Mindjárt más. Amúgy meg nem tudhatjuk Zoénak milyen ereje van. Lehet, hogy semmi köze az érzelmek kövéhez, lehet, hogy a vérében van, hogy visszaadja az érzelmeket. 

- Lehet – suttogta Lucan. Lehunyt szemhéja alatt vörös foltok villogtak, jelezve, hogy elfáradt. - Daniel tartsd szemmel Zoét, ha lehet észrevétlenül és jelentsd, bármi történik.

- Mi lesz azzal a tervvel, hogy el kell kapnia Zoét?

- Majd értesítelek, ha kitaláltam – mondta Lucan és intett, hogy mehet. Daniel pár percig egyik lábáról a másikra állt, hol kinyitotta a száját, hol becsukta. Mondani akart valamit, végül mégis hallgatott és elhagyta a házat. - Damien megtennéd, hogy most magamra hagysz? - A férfi szája egy pillanatra tátva maradt a döbbenettől majd bólintott.

- Persze. - Lucan még hallotta, ahogy becsukódik utána a bejárati ajtó, majd nagyot sóhajtva a falnak dőlt. Összedörzsölte mindig hideg kezeit és tudta megint el kell mennie az orvoshoz, hogy felírja a következő adag gyógyszert. Gyűlölt a gondolatot, hogy muszáj az emberektől segítséget kérnie, de egyetlen varázslat sem tudott rajta segíteni. Bár még az emberek sem tudták mi baja van. Úgy tűnt a végtagjai kezdenek elfagyni, pedig mindig melegen tartotta őket. Viszont a tünetek hónapról hónapra rosszabbodtak. Sokszor már nem tudta mozgatni az ujjait, pedig szüksége lett volna rá a varázslatoknál. Ránézett a kezére és csak remélte, hogy, amint visszatér az ereje a kék ujjhegyek is eltűnnek. Ilyenkor gyűlölte legjobban hirtelen haragúságát. Nagyon sok varázserőt éget el, csupán azért mert dühös. Sosem tudta kordában tartani. Hosszan kifújta a levegőt. Szükségem van Zoéra. Jobban, mint eddig bármikor. Talán ő, talán az ő vére semlegesíti, amit az anyja vére okozott. Azóta van... tudom, hogy azóta van ez. Nana vére a kezemre folyt, másnap pedig kezdődtek a tünetek. Megfertőzött valahogy. Tönkre tette az életem. De Zoé... Zoé talán helyre hozhatja. Az ereje, a vére talán meggyógyít és elmúlik a fájdalom, mert ha ez így megy tovább... búcsút mondhatok a varázslásnak és a tanács vezetésének. Szükségem van Zoéra. Szükségem van rá.

* * *

Damien felhajtotta a gallérját, hogy a hideg szél ne fújjon át rajta. Kezeit fázósan a zsebébe süllyesztette és céltalanul járkált Casino belvárosában. Gondolatai ide-oda ugráltak, de egy valaki mindig ott motoszkált a fejében: Zoé. Amióta csak Lucan szembesítette vele, hogy tudja, hol van a lánya, sőt, amióta egy városban van vele csak rá tud gondolni. Össze sem tudta számolni, hányszor de hányszor gondolt arra, hogy kellett volna ennek így lennie. Együtt maradhatott volna Nanaval és felnevelhette volna a lányát. De nem maradtam. Inkább elmenekültem. Megijedtem… gyáva voltam… féltem… féltem mindattól, ami elkezdődött. Egy éjszaka volt… egyetlen egy, mégis felborította mindkettőnk életét. Akkor, abban a helyzetben nem volt szükségem még egy gyerekre is… főleg nem egy varázsló és egy vámpír gyerekére. Fiatal varázsló voltam, aki nem rég került be a tanácsba… nem volt rá szükségem… akkor nem… Most pedig… Most már bánom, hogy nem voltam mellettük. Próbáltam. Tényleg megpróbáltam megkeresni Zoét, mikor hallottam, hogy Nana meghalt, de mint mindig most is tökéletese eltűntette a nyomokat. Bár talán nem is kerestem olyan nagyon. Egy ilyen kislány, mint ő… nem lehetett egyszerű vele és ellöktem magamtól, de most nem akarom. Nem tudom, mit tervez vele Lucan, hogy miért kell neki ennyire, de nem hagyom bántani. Lehet, hogy nem én neveltem fel, de mégiscsak én vagyok az apja… Nem értem mit akar vele. Miért kell neki Zoé? Miért? Miért? Értem én, hogy Zoé fontos, és az is fontos, hogy ne törje össze a követ. De ehhez nem kell ennyire ragaszkodnia a lányhoz. Miért hajtogatja mindig, hogy szüksége van rá? Bárcsak belelátnék a fejébe, bárcsak tudnám, mire kell neki. Mire készül? Nem hagyom, hogy bántsa. Nem hagyom. Nem tehetem.

Maga sem tudta mióta és meddig ment, de egy játszótéren kötött ki. Lassan sétált el a kerítés mellett, majd megtorpant. Ismerős nevetést hozott felé a szél. Ezer közül is felismerte volna. Aztán megpillantotta. Kacagva ült a hintán és egyre magasabbra és magasabbra lökte magát. Sebastian a mellette lévő hintán ült és őt nézte. Tőlük nem messze két fiú és két lány ült. Nevettek, mosolyogtak, beszélgettek. Mintha nem is vámpírok lennélek, hanem hat fiatal, akik jól érzik magukat. Hát erre vagy te képes. A vámpírokat emberivé teszed.

− Régen nem láttad igaz? – Selena hangtalanul lépett melléje. Damien felé fordult, de csak pár perc után ismerte fel benne, Nana barátnőjét. Vele volt akkor este, amikor Nana és ő először találkoztak, bár a fekete haj idősebbé tette. Tudta, hogy más varázsló egy pillanatig sem habozott volna, hogy megtámadja-e vagy sem. Damien fejében azonban meg sem fordult az, hogy rátámad. – Hány éve is volt?

− Tizenhét éve – sóhajtotta Damien. – Mielőtt Nana meghalt. De az a pár perc… régen volt, és Nana el is rohant, amint meglátott.

− Csodálod? Otthagytad terhesen, egy olyan ajándékkal a testében, ami sorsokat változtat meg. Egyedül hagytad, amikor szüksége lett volna rád.

− Tudom.

− Tudod – bólintott Selena. – Zoé már felnőtt nélküled, nincs szüksége rád. Hagyd békén. Én vigyázok rá.

− Nem tudhatod, mit gondol – suttogta Damien.

− De tudom, hogy mit gondol, mert én veled ellentétben ismerem – vágott vissza Selena. – Ne zavard még jobban össze. Éppen elég gondja van, az utóbbi időben, nem kellesz még te is.

− Ezt nem te döntöd el − fordult felé Damien. – Zoé az én lányom még akkor is ha nem én neveltem. Meg akarom védeni Lucantól, még akkor is, ha neked ez nem tetszik.

− Megvédeni… persze. Inkább azt akarod, amit minden varázsló, hogy titeket segítsen helyettünk – mondta Selena. – De ez nem fog összejönni. Zoé vámpír, mindig is az volt és soha, de soha nem fog mellétek állni. Még akkor sem, ha az apja kéri.

− Ne csináljunk ebből a dologból faji kérdést jó? Zoé akkor is az én lányom, ha vámpír. Én Lucantól akarom megvédeni, akinek valamiért nagyon kell. Ennek semmi köze a kristályhoz vagy hozzátok, csakis a lányomhoz van köze.

− A lányodhoz… Jó kiejteni ugye? Kár, hogy ő nem gondol rád apjaként. Tedd túl magad rajta és azon is hogy hozzánk tartozik – Selena ezzel megfordult és elsétált. Damien sokáig nézett utána. Majd nagyot sóhajtott és visszafordult a hinták felé, de ott már nem volt senki. Csupán a szél lengette két hinta nyikorgott magányosan. Nem volt ki rájuk üljön, és az égig repítse őket. Damien ugyanígy érezte magát.  Üresnek és magányosnak. Nana után megpróbált tovább lépni, de nem sikerült. Valami mindig fogva tartotta.  Talán a tudat, hogy van egy gyereke, talán az, hogy tényleg szerette Nanat. Semmim sem maradt, csak Zoé. Őt nem hagyom bántani. Mindegy, hogy kivel kell szembeszállnom. Nem érdekel, hogy ki volt Lucan apja vagy, hogy ő milyen erős. Meg akarom tőle védeni és meg is fogom. Nem vagyok olyan gyenge, mint hiszik. Nekem is van titkos trükk a tarsolyomban.