2017. augusztus 7., hétfő

Fényárnyék-trilógia 2. - Ments meg engem!



Kedves olvasóim! :)

Tudom nagyon régen nem jelentkeztem, ennek több oka is van. Elsősorban az írói válság és az hogy a legújabb regényem pályázatra indult így nem publikálható :) Viszont amíg várunk az eredményre, addig hoztam nektek valamit :) 
Ez a Szeress engem! (bizonyára emlékeztem még rá) folytatása :) 
Ez most nagyon jó lehetőség lesz arra, hogy meglássam mennyire lesz érthető a második rész az első nélkül :) Szeretném, ha önállóan is megállná a helyét ez a regény is és az előző is :) 
Szóval szívesen várok véleményt :)


Ments meg engem!
Fényárnyék-trilógia 2. 


Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket s annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk, mint nekünk őreá.
                                                                                                                   Paul Géraldy



Első


Mit tettem?
A hideg úgy csapott le rá, mint ölyv az egérre. Ezernyi karmával a bőrét és a csontját karistolta. Úgy érezte megfagyott mindene. A belsőszervei zúzmarásak voltak a hidegtől, a szíve megfagyott és megállt dobogni. Fájó hideg marta a húsát. Meleget akart. Semmi mást.
A tűz hirtelen csapott fel a semmiből. Nem jött sehonnan mégis pár másodperc alatt ott volt mindenhol. Körbe ölelte őt. Meleg karjaiba fonta, megpróbálta elűzni a hideget. Suttogott, énekelt neki. Csitította, vigasztalta. Felejtést ajánlott neki. Eltakarta a szemei elől a lábai előtt heverő holttestet. Nem tudott másra figyelni csak a lángokra, amik ősi tudást suttogtak a fülébe, dörzsöltek a bőrébe. Megolvasztotta a benne tomboló jeget, meleget és biztonságot adott. Aztán olyanná vált, mint egy szenvedélyes szerető. Vaddá, forróvá, lángolóvá. Táncba hívta, ő pedig ment, mert nem tehetett mást. Félt a való világtól, félt attól az élettől, amit most a tűz jótékonyan eltakart előle. Szívta magába a lángokban rejtőző tudást, a meleget és a dühöt. Mindent akart. Mindent, amit a tűz csak adni és kínálni tudott. El akart felejteni minden szenvedést, fájdalmat, minden sebet és sebhelyet, ami a testét csúfítja, minden hangot, szót és mondatot, amit a fejéhez vágtak. El akarta felejteni azokat az embereket, akik nem láttak benne mást, csak egy tárgyat, amit úgy használhattak, ahogy akartak. Egy semmire sem való nyűgöt. Egy senkit. Egy semmit.
A lángok azt bizonygatták ő igenis valaki. Érző, lélegző ember, akinek van jelene és lehet jövője is. Hogy ő Isa, aki bár a semmiből jött, nagy dolgokra hivatott. Aki tenni fog valamit ezért a világért. Ő pedig hinni akart nekik. Táncra kelt hát velük, forgott, követte őket, nevetett és sírt egyszerre. Isa végre, hosszú évek óta először, azt érezte, hogy él.
A tűz viszont pusztított és ölt, házakat, ólakat tett a földdel egyenlővé. Bekúszott az emberek bőre alá, hogy semmisé olvassza a lelkük pillangóit. Fájdalmat, szenvedést, kínt okozott, miközben vad táncát járta a kis falu utcáin. A sikolyokat és üvöltéseket csodálatos énekké változtatta Isa fülében. A vad, kegyetlen halál keringőjét járta a lánnyal.
Végül a faluból nem maradt semmi, csupán hamu, por és csontok.
A tűz és a meleg, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnt el. A lány testébe újra az a csontig hatoló hideg mart, mint az elején. Őrjöngő, veszett kutya módjára tépte a bőrét, fogait túl mélyre vájta a testébe, és jégszilánkokkal töltötte meg a belsejét. Isa arra a melegre vágyott, ami az előbb még átölelte, de amikor körülnézett, úgy érezte, ezernyi apró jégszilánkká robbant a szíve és ott hever előtte a porban. Még mindig ugyanott térdelt, ahonnan a tűz táncba hívta. De már nem voltak körülötte falak, sem tető. Már nem feküdt a holttest, a hátában a késsel a lábai előtt, már nem volt deszka a térde alatt. Hamuban, koromban térdelt, meztelenül. Csak bámulta a körülötte elterülő tájat, ami már semmiben sem hasonlított a jól ismert, de gyűlölt kis falura. Minden porig égett. Minden ház, minden ól, minden lépcső és tető. Mindenki. Csupán néhány kósza lángnyelv járta táncát egy-egy romkupacon. Füst szállt a hideg levegőben eltakarva a holdat és a csillagokat. Úgy nézett ki, mintha kitört volna egy vulkán és a forró lávatenger mindent elpusztított volna.
A lány remegve állt talpra. Kapkodva próbált levegőt venni, de csak a füstöt lélegezte be, amitől hevesen köhögni kezdett. Szeméből ömlöttek a könnyek, végig folytak és fekete maszatot hagytak az arcán. Sokáig tartott mire a füst eloszlott és a könnyei elapadtak. Remegve fordult körbe. Meztelen teste libabőrzött, amikor a hideg szél végigsimított rajta. Bizonytalan léptei nyomán felkeveredett a hamu. Körülötte újra felcsaptak a lángok, reagálva az érzéseire. Lepillantott reszkető, vékony ujjaira, amiket belepett a korom. Alatta vörös hólyagok és sebek borították a kezét, mintha a tűzbe dugta volna őket. És vér. Az ő vére. Óvatosan megnyalta a forróságtól kicserepesedett ajkait.
– Mit tettem? – A hangok rekedten szakadtak ki belőle. Úgy érezte mintha üvegszilánkok lennének a torkában és minden egyes szónál sebeket szakítottak volna fel. – Istennőmre... porig égettem a falut... Mindent elpusztítottam… mindenkit megöltem… mindenkit…
Érezte, hogy reszket minden porcikája, hogy a csontjai összekoccannak és csikorgásuk az idegeit borzolja. Nem akarta nézni a pusztítást, amit ő művelt, mégsem tudta behunyni a szemét. Nézte a gyenge szélben porrá hulló tárgyakat, a falakat, az elszenesedett holttesteket, a még mindig pislákoló tüzeket. Tekintete ide-oda ugrált, mintha öntudatlanul is keresett volna valamit vagy valakit. Végül a földre rebbent a tekintete, nem sokkal a lábai előtt megállapodott. Hatalmasat nyelt. Sikoltani akart, de a hang a torkán akadt, megsebezte és fojtogatta. Keserű epe tört utat magának a torkához. Csak kapkodta a levegőt, miközben a könnyei forró utat hagytak az arcán. Tudta, hogy ő az. Tudta, pedig nem maradt belőle más, mint egy elszenesedett, néhol megolvadt és porrá omlott csontváz. Úgy tűnt a tűz minden forrósága és ereje rá irányult. A dühe és a fájdalma vezette a lángokat hozzá, hogy elpusztítsa. Hányingerrel küszködve esett térdre, de nem volt mit kihánynia. Meg sem tudta volna mondani, mikor evett utoljára. Az utóbbi napok összefolytak előtte, csupán néhány villanás, a félelem és a fájdalom maradt meg. Nem kellene sírnia, tudta, hogy senki, egyetlen halott sem érdemli meg, hogy elsirassa őt. Senki sem segített rajta, senki sem nyújtott neki segítő kezet. Hagyták, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Hosszú éveken keresztül. Mégis folytak a könnyei, végig gördültek az arcán, hogy aztán sötét foltokat hagyjanak a hamuban.
Fogalma sem volt, mennyi ideig ült ott, míg lecsillapodott. Míg minden benne kavargó érzelem, a fájdalom, a harag, a bizonytalanság és a félelem önmagától szerte foszlott. Nem maradt benne semmi, csupán a tompán verdeső szíve hangjai. Nem értette mi történt vele, nem tudta, mit csinált, csupán annyit suttogott neki a józan esze, hogy el kell tűnnie innen. Átvette az irányítást a teste felett. Bár még mindig nem tudta abbahagyni a remegést, felállt és lábnyomokat hagyva a hamuban elindult, hogy megkeresse, ami a szobájából maradt. Bár csak nagy kedvességgel lehetett azt szobának nevezni, inkább volt egy kis odú a pince egyik részén. Úgy tűnt a tűz ide nem jutott el, vagy nem is akart. A dolgai, a ruhái érintetlenül pihentek a kis helyiségben. Nem gondolkodott, nem is akart miközben felöltözött és összeszedte a ruháit és a legfontosabb tárgyait egy zsákba. Öntudatlanul cselekedett. Az agya mélyen elzárta a rossz emlékeket, a fájdalomban átsírt éjszakákat, a fantomfájdalmak tompa lüktetését és az érzések kuszaságát. Gondolatok és érzések nélkül cselekedett. Durva szövésű ruhája éles fájdalmat okozott neki. Kegyetlenül dörzsölte a hátán lévő sebeket, de nem törődött vele. Keze reszketett és fájdalom mart a talpába, amikor felhúzta a csizmadiától lopott cipőt. Fogalma sem volt, mikor simult utoljára bőr a lábára, egészen elszokott tőle. Végül felkapta a zsákját, övére tűzte a kést, amit még a konyhából emelt el hónapokkal ezelőtt, majd kezébe vette a kis erszényét. Aranyérmék csördültek össze benne. Ujjai szorosan markolták a durva erszényt. Az évek alatt összegyűjtött és jól eldugott pénze feküdt a tenyerében. Ezért dolgozott ennyit, ezért tűrt el mindent, még azt is hogy a megbeszéltnél sokkal kevesebbet adjanak neki, amikor valakinél dolgozott. Ezért tűrte szótlanul a veréseket. Hogy egy nap elmenekülhessen. Hogy soha többé ne nézzen vissza. Most pedig eljött az a nap. Tudta, hogy rejlik annyi a markában, hogy hajóra szállhasson utasként és elhajózzon a Azur tengeren egy új világba. Egy jobb világba.
Nem nézett semerre amikor elindult. Csupán a lába alatt elterülő hamura, amely megőrizte pár percig a lábainak a nyomát, hogy aztán a szél elsodorja, mintha sosem járt volna ott. Már nem világítottak a tüzek. Sötétség és hideg borult az elpusztult falura. Isa élete pedig véglegesen megváltozott.  
* * *
Gab összerándult, amikor felriadt. Felkapta a fejét, mire fájdalom nyilallt a nyakába és a vállába. Percekig kellett pislognia mire rájött hol is van. A könyvtár egyik asztalánál, a könyvre borulva nyomta el az álom. Fáradtan megdörzsölte a szemét, de nem lett sokkal éberebb tőle. Már azt sem tudta volna megmondani, miről is olvasott. Újra a lapokra nézett, de alig pár sor olvasása után máshova vándorolt a pillantása. Csak bámulta a betűző napfényben táncoló porszemeket. Figyelte a táncukat, ahogy kergették, pörgették egymást, majd azt, ahogy megpihennek a könyvek, az asztalok vagy a szekrények szélén. A napfény nem csak a porszemeket táncoltatta, de végigsimított a polcok szélén, megcirógatta a könyvek arany gerincét, akik mintha ettől életre keltek volna. Gab belélegezte a könyvtár jellegzetes illatát. A fának, a könyvek lapjainak, a tintának és magának a régiségnek a megfogalmazhatatlan, de szíveket megdobogtató illata kúszott az orrába. Megtöltötte a szívét melegséggel, nyugalommal és tudásvággyal. Ezért szeretett könyvtárba járni és könyveket olvasni. Valami olyan megfogalmazhatatlan érzéssel töltötték fel és ölelték át, amit nem lehetett semmi máshoz hasonlítani. Ezt csak érezni lehetett és mint egy függő újra és újra kereste.
Most azonban még a könyvtár sem tudta lecsillapítani nyugtalan lelkét és nem tudott válasszal sem szolgálni. Fáradtan dőlt hátra és csukta be a könyvet, mert tudta, hogy úgysem lesz a segítségére. Olyan mélyről jövő leküzdhetetlennek látszó fáradtság uralkodott rajta, amiről nem hitte, hogy valaha is le fogja tudni győzni. Hetek óta nem aludt, csupán néhány órát, ami meg is látszott rajta. Ideges volt, feszült, nyugtalan. Nem találta a helyét sem a kastélyban, sem a kertben, se a könyvtárban. Nem enyhítette a bizonytalanságát az ereje, ami mindig körüllengte, mégsem érezte az övének. Magányosnak érezte magát, mindegy ki, vagy hányan voltak mellette. Az agya csak egy dolog körül tudott forogni éjjel és nappal. Az ismeretlen lélek körül, aki már hetek óta a fülébe suttog a legváratlanabb pillanatokban. Főként abban a pár órában, amikor aludni tudott. Már-már szinte kézzel fogható volt a jelenléte, a hangja egyre hangosabbá és érthetőbbé vált. Mégsem tudta megragadni. Nem tudta kideríteni kicsoda ez a lélek és azt sem, hogy igazából mit akar tőle. Vagy nem szólt semmit, csak ismeretlen helyeket, városokat mutatott neki, vagy mindig ugyanazt mondta. Hogy feladata van és keresse meg. Ő pedig a megszállottjává vált. Nem tudott megszabadulni tőle, nem tudta figyelmen kívül hagyni. Csak kereste és kereste. Remélte, hogy valahol rábukkan, de hiába kutatta át a víz királynőjének, Rinának és most a nap királyának a könyvtárát nem talált semmit. Vakon tapogatózott egy feneketlen mélységben, ahol még egy gyenge kötél vagy fénysugár sem mutatott neki utat. Egyedül volt és magányosnak érezte magát. Mégsem tudta elmondani senkinek, mit is keres igazából, pedig tudta, hogy a többiek nagyon aggódnak érte és hogy már a feladatait sem látja el. Mégsem tudott szabadulni.
- Neked dolgod van, Gabriel. Keress tovább és meglelsz engem. Szükségem van rád – suttogta a már jól ismert hang a fülébe. Gab megborzongott, mikor úgy érezte valaki végigsimított a haján és a nyakán. Ám amikor hátrafordult nem állt mögötte senki. Csak a mondatok visszahangoztak a fülében és a friss, eső utáni levegő illatát érezte. Mint mindig.
- De nem talállak – suttogta Gab. – Segíts nekem! – De most is, mint már oly sokszor csak a csend volt a válasz. Nem tudta, hogy nem akar vagy nem tud neki válaszolni. „De hogy keressem meg, ha még ő maga sem tudja hol van?” Néha szeretett volna kiabálni, törni, zúzni tehetetlenségében, de ez nem vallott volna rá. Nem ő volt a vad és a hirtelen haragú, hanem Mac. Tudta, hogy ha hagyná, hogy elragadják az indulatok és olyanná válna, mint az ikertestvére, akkor csak még jobban megijesztené a többieket. Így is látta Rina és Sunny szemében az aggodalmat, látta, hogy Mac is furcsa pillantásokat vet rá. Mégsem magyarázta meg nekik. Nem tudta, hogyan tegye és érezte, hogy ezt egyedül kell megcsinálnia. Eddig mindig mindent a testvérével vagy a csapattal együtt csinált. Ezt most egyedül kell megoldania. Ez csak is az ő feladata. Remélte, hogy ez talán célt ad az életének és végre megleli nem csak önmagát, de szunnyadó erejét is.
Nyögve felállt, kinyújtóztatta a mozdulatlanságtól elzsibbadt tagjait és az ablakhoz sétált. Kipillantott a napfényben fürdő kertre. Alig, hogy odalépett, az ablakot recsegve ropogva elfutotta a jég. A homályossá vált üvegen túl megjelent egy apró női kéz.
- Találj rám! – kérte a hang. Gab remegő kézzel nyúlt oda, hogy a női tenyérhez illessze az övét. Kezébe belemart a hideg, bőrébe jégszilánkok fúródtak, pedig ez nem történhetett volna meg. Mégis érezte a fagyot és a jégbe zárt lelket.
- Megtalállak. Ígérem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése