2015. december 22., kedd

Boldog Karácsonyt :)

Kedves Olvasóim :)

Tudom, megint nagyon eltűntem, de családi problémák miatt nagyon lassan haladok a 4. fejezettel, nincs se kedvem, se energiám írni. Munka mellett még nehezebben haladok, mert munkaidőben nem nagyon van szabad percem, otthon meg már nincs kedvem géphez ülni 8 óra monitor előtt ülés után.
De talán a két ünnep között és talán jövőre több időm lesz :) Reménykedjünk, hogy sikerült :)

Addig is BOLDOG, BÉKÉS, SZERETETBEN GAZDAG KARÁCSONYT kívánok nektek :) Legyen sok minden a fa alatt, kapjatok meglepetések és örüljetek mindegyiknek :)


És ajándékként részlet a 4. fejezetből :)

"- Köszöntöm Önöket a Sötétség városában – szakította félbe az öreg hangja Rina gondolatait. A lány felpillantott, mivel egészen eddig a csizmáját bámulta és igyekezett lenyugodni. Most pedig egy szívbemarkolóan szomorú táj tárult a szeme elé. Egy sziklaszirt szélén álltak, pár méterre alattuk, pedig ott volt a Sötétség Városa. Különböző nagyságú, díszítésű házak épültek szorosan egymáshoz préselődve. Olyan volt, mintha az összes királyságból összegyűjtötték volna a házakat, hogy mindet egy helyre tegyék. Keskeny utcák futották a házak között, az ajtók és az ablakok szorosan bezárva. A város szélén elhagyatott házak sorakoztak, néhány vagy teljesen, vagy félig összedőlt, betört ablakain megcsillant a gyenge holdfény. Rina egy pillanatra összezavarodott, hogy a föld alatt hogyan süthet a hold, amikor észrevette a város körüli erdőt. Beszélt hozzá. Rájött, hogy már nem a föld alatt vannak, csak az erdő egy másik részén. Hideg szél futott végig a házak között, csupán az ő susogását lehetett hallani. Síri csönd terült el a völgyön.
- Itt nem is laknak emberek? – kérdezte Seth.
- De, laknak – felelte a férfi szűkszavúan.
Rina tekintete messzebbre tévedt, átsuhant a város felett, és megpillantotta a kastélyt. Bár jóval az erdő fölé magasodott, biztos volt benne, hogy nem látta égbe nyúló tornyait a falnál. Fekete köd gomolygott a vékony, tűhegyes, szédítően magas tornyok között. A legmagasabbnak a tetejét nem is látta, olyan magasra tört, legfelső ablakai a felhőkbe burkolóztak. Még olyan messziről is látszott, hogy csak fekete követ használtak az építésére, egyetlen más színt sem lehetett felfedezni rajta. A kastély komorsága az egész környékre rányomta a sötét hangulatot.
- Mi szükség a katonákra? Tudtom szerint vendégként jöttünk ide. – Seth hangjára Rina elszakadt a szomorú tájtól és ránézett. Nem messze tőlük, öt talpig feketébe öltözött, kardokkal és tőrökkel felfegyverkezett személy várakozott. Nem lehetett megmondani melyikük nő és melyikük férfi, ugyanis a fejüket és az arcukat fekete sálba burkolták, csupán a szemük látszott ki. De az sem segített a megkülönböztetésükben. Mindegyikük szürke szeme volt, ami közömbösen meredt rájuk, semmilyen érzelmet nem lehetett látni bennük.
- A katonák a folyosót őrzik, akik pedig elkísérnek minket, az Önök biztonságára ügyelnek – felelte a férfi. Rina tekintete végig siklott a katonákon, majd megállapodott a kísérőjükön.
- Szükség lehet rájuk? – nézett a férfi szürke szemébe, ami ugyanolyan közömbösön nézett rá, mint a többieké. Semmi féle érzelmet nem lehetett felfedezni benne.
- Sosem lehet tudni – felelte a férfi, és még mielőtt Rina újabb kérdést tehetett volna fel, elindult a keskeny ösvényen lefelé. – Kérem, jöjjenek.
Rina és Seth összenézett és mind a ketten ugyanarra gondoltak. Érdemes lenne-e megfordulni, visszamenni a folyosón, szembe szállni az őrökkel és imádkozni, hogy élve kijussanak? Seth végül felsóhajtott és megrázta a fejét. Ugyanarra jutottak. Nincs fegyverük, a varázserejük kevés, vagy használhatatlan és túl erőben vannak. A biztos halállal kelnének táncra, ha megfordulnak.
Végül a kísérőjük után indultak." 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése