2014. november 25., kedd

Suttogó Szél 1. - Lovászlány (részletek)

Sziasztok!

Szeretnék mutatni az Aranymosáson induló regényemből néhány részletet :)
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy várok hideget-meleget :)



"Justinnak igaza van, vele is törődnöm kellene, de... annyi rossz emléket idéz... annyi szörnyűséget. Bárcsak minden olyat el lehetne feledni, amire nem akarunk soha többé emlékezni. Azok az emlékek, amik fájnak, mindig sokkal élesebbek és tisztábbak, mint azok, amik szépek. A jók egy idő után megkopnak, de amik rosszak, mindig fényesen ragyognak bennünk." Stefan Ashwin

“− Nem tudom, mennyi időt tölthetek ezekkel a csodálatos állatokkal, amik mindig is az életem részei voltak, de tudtam, hogy mielőtt teljesen leépülök, jó kezekben akarom tudni őket. Ameddig csak képes leszek rá, kijövök ide, és segítek neked, de egy idő után egyedül maradsz. Meg tudod csinálni, igaz?
− Tudok felnőttként viselkedni, tudom, milyen döntéseket kell meghoznom és ezeknek milyen súlya van. Tudom, hogy képes vagyok megtanulni öntől mindazt, ami a versenyeztetéshez szükséges. Jó versenylovakat tudok nevelni. Képes vagyok elvezetni ezt a lovardát. – Annie mélyen a férfi szemébe nézett, aki komolyan nézett rá. – Igen, néha gyerekes vagyok, de tudom kezelni.
− Nem választottalak volna téged, ha nem látom a szemedben azt, amit látnom kellett. Fiatal vagy, tele energiával és szívvel. – A férfi vége elmosolyodott.
− Ahogy néztem a díjakat és a fényképeket, ön már régóta itt dolgozik – mondta Annie és elindult végig a bokszok között. – Mikor került ide?
− Hány éves is vagy? – kérdezett vissza Daniel, mellé lépve.
− Huszonhárom.
− Két évvel voltam nálad idősebb, mikor ide kerültem. Ez alatt a harmincöt év alatt sok lovat tettem bajnokká, sokat segítettem a világra és sokat eltemettem. Végignéztem a körforgást nem egyszer, jártam a fellegekben és megjártam a mélységet. Szenvedtem és küzdöttem. Erről szól az élet, kinek jobban sikerül, kinek rosszabbul, de én azt vallom, hogy ha azt csinálod, amit szeretsz és kitartasz mellette, akkor nem bukhatsz el. Szeretsz lovakkal foglalkozni?
− Minden másnál jobban – felelte komolyan Annie.
− Helyes.”

“Szörnyű vihar tombolt az Ashwin birtok felett. Az eső hangosan kopogott az ablakokon és a tetőn, hatalmas villámok cikáztak végig az égen, ezüstösre festve a környezetet, rögtön utána pedig megdördült az ég, mintha ezernyi hordót gördítettek volna az ég dombján. Erős szél rázta, tördelte az ágakat, csikorgatta velük az ablakokat. A három, majdnem egy idős Ashwin gyerek a takaró alá bújva várta a vihar végét. Csend volt. Most nem ült mellettük az édesanyjuk, hogy meséljen nekik, hogy énekeljen nekik, hogy játsszon velük, csupán azért, hogy elterelje a figyelmüket a viharról. Most csupán a vihar hangjait hallották. Az alig tíz éves Justin szorosan összeszorította a szemét mikor nagyot dördült az ég. Lépteket hallott. Apró csattanásokat, ahogy a meztelen talp csapódik a járólapnak. A léptek elhaladtak az ajtaja előtt, majd tovább mentek, végül hirtelen csönd lett. Túl hirtelen. A fiú lassan felült és hallgatózott, de csak a surrogó paplan hangját hallotta. Feszülten figyelt. Ajtónyikorgás. Az épületben csak egy nyikorgott, a mellette lévő szobáé. Beth szobájáé. Kipattant az ágyból, de még mielőtt elérte az ajtót, meghallotta a sikoltást. Éles, hangos, fájdalmas. Most már a saját meztelen talpának csapódásai töltötték be a fülét, majd a saját ajtaja döngő hangja, ahogy becsapódott mögötte. Majd csönd, amit csak a lélegzése tört meg. Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Tudta, az elé táruló látvány sosem fogja elfelejteni. A vérbefagyott Beth holtteste az ágyon és felette a véres kést szorongató…
Helena kacagása rántotta vissza a jelenbe.”

“Nyugodt éjszakaként indult. A tücskök ciripeltek, már a lovak is nyugovóra tértek, néhány kóbor kutya ugatott a távolban. A tizenhárom éves Annie összegömbölyödve aludt a már jól ismert álomban járva. Már nem is kereste az okokat, már nem kérdezgette a szüleit, hogy miért álmodja ezeket, mert amikor látta az anyukája szomorú arcát, néha könnyes tekintetét, inkább nem kérdezett többet. Így hát elfogadta, beletörődött, hogy ő minden éjjel izzadtan ébred. Azon éjjel azonban nem. Akkor arra ébredt, hogy két kéz megragadja a karját és erősen megrázza.
- Annie! Ébredj! – A lány morogva lesöpörte magáról a kezeket, majd az oldalára fordult. – Annie! Most! – Az agyába bekúszott anyja riadt, sürgető hangja. – Ég az istálló, Annie! – Annie szeme felpattant és felült. Döbbenten nézett az anyjára, aki a zöld fürdőköpenyében állt az ágya mellett, kócos, barna hajjal. Nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a nő felrántotta az ágyról. – Nincs idő kérdezni! Kifelé! – Kézen fogta a lányát és kihúzta a szobából. Leszaladtak a lépcsőn, majd ki a szabadba, ahol Annie-t megcsapta az égő fa jellegzetes szaga. Lihegve távolodott a háztól, árnyékát megnyújtotta a háta mögött tomboló tűz. Mikor már úgy érezte, elég messzire jutott, összeszorult torokkal megfordult. A lába előtt vörösre festették a földet a lángok, melyek éhesen falták fel előbb a lovak, majd az ő házát. A sötét, csillagtalan éjszakát pirosra festette a táncoló, kacagó tűz, ami élvezettel okozott neki fájdalmat. Érezte a hőt, hallotta az apja és az anyja kiabálását, ahogy próbálják kimenteni az ijedten nyihogó állatokat az istállóból. A lángok végigfutottak a tetőn, cserepek zuhantak a földre, hogy aztán apró darabokra törjenek, és Annie szívét megsebezzék. A levegőt kapkodta és segíteni akart, ő is be akart rohanni a lovakhoz, hogy segítsen a szüleinek, mégsem mozdult. Nem tudott. Félt. Félt, hogy az egyre jobban recsegő, ropogó tető beszakad. Lovak futottak el mellette, hogy biztonságosabb helyre juthassanak, közben megjelentek a szomszédok. Kiabálás töltötte meg a levegőt, de még ez sem nyomta el az anyja sikolyát, mikor összeomlott az istálló. Remegő lábakkal tett néhány lépést az épület felé. Könnyek szaladtak le az arcán, kormos csíkot hagyva. Megnyalta a hőtől kicserepesedett ajkait, száját betöltötte egy keserű, gyomorforgató íz. Orrába bekúszott a füst, az égett fa, az égett hús, szőr és haj orrfacsaró szaga. Sikoltani akart. Hangosan ordítani a fájdalomtól, a veszteség miatt, de a torkán akadt, csupán tátogni tudott, miközben a könnyek égették az arcát, a szíve darabokban hevert. Szinte fel sem fogta mikor a nagynénje átölelte és elhúzta onnan, hogy a tűzoltóknak ne legyen útban. Nem hallotta, mit mondott neki a nő, miközben a könnyei benedvesítették a haját. Az ő fülében egyetlen mondat dübörgött: Segítenem kellett volna. Úgy érezte, cserbenhagyta a szüleit és az állatait. Segítenie kellett volna, ott lenni bent a szüleivel és elengedni az állatokat, hogy biztonságban lehessenek. Ám ő csak állt és nézte, hogy válik porrá és hamuvá mindaz, ami az életét jelentette. A házuk, az istálló, az állatok, a felszerelés, az emlékek. Mindegyik apró tüske volt, ami belülről égett. Hatalmas robajjal a ház teteje is összeomlott. Ezernyi szikra lebbent az ég felé és magával vitte Annie minden boldogságát.”

“A szerelem nem csak szavakból és hangokból áll. Olykor nem kellenek a szavak.
A szerelem egy mozdulat, egy tett, egy pillantás, egy ölelés.
A közelsége, a szeme, a szája, a haja, a teste, a szíve.
A belső tulajdonságai. Jók és rosszak egyaránt.
A rossz szokásai, amiket elviselsz, amik egy idő után nem számítanak.
A szerelem egy pillantás, amiből mindent kiolvasol.
A Szeretlek egy fontos szó, de néha hangtalan. ”

“"A lány felkapta a fejét és szembetalálta magát Lirrel.
− Ó – nyögte ki Annie döbbenten és belenézett a ló nagy barna szemeibe. – Eltévesztettem az ajtót, épp az öltözőbe indultam, hogy kitomboljam magam. – Lir továbbra is csak nézett rá. – Igen, tudom, még nem jutottunk el a mi vagyunk a legnagyobb barátok szintre, de… − Közelebb lépett a fekete lóhoz, aki tiltakozva kaparta a földet. – Annyira szeretnélek szeretni. A leggyönyörűbb ló vagy, akit valaha láttam, bár mindig is a gyengéim voltak a fekete lovak. Nem tudom, mi történt veled, talán nem kaptad meg azt a szeretetet, amit meg kellett volna kapnod, de én odaadnám az enyémet, ha hagynád. – Továbbra is lassan közelített az állat felé. Egy ideje naponta látogatta a lovat, és lassan, de annyit sikerült elérnie, hogy ő etethesse és kitakaríthasson nála még akkor is ha Lir odabent van. A ló lassan kezdte megszokni az új lányt, de még mindig bizalmatlan volt. Most is hangosan fújtatott, egyre csak hátrált, nagyokat horkantgatott, de aztán már nem volt hová mennie. – Cssss – susogta Annie szinte hangtalanul, mire Lir megdermedt. Lassan kinyújtott a kezét, és eszébe jutott, amit az interneten olvasott. Az indiánok - akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat - azt mondják, hogy nem "betörni" kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. Igyekezett úgy közeledni hozzá, ahogy ők tették annak idején. – Az, hogy szeretlek, nem azt jelenti, hogy behódolok, de neked sem kell az alattvalómnak, szolgámnak lenned. Barátot akarok. Egy társat. – Annie finoman a ló homlokára tette a kezét. Gyengéden végigsimított rajta egészen az orra hegyéig, ahol várt egy kicsit, hogy a ló megismerhesse a szagát. – Nem kell félned, ahogy én sem félek tőled, mert szeretlek. – Lassan, éppen hogy csak hozzáérve végigsimított a ló bal oldalán, majd jobbon és megállt vele szemben. – A szeretet nem azt jelenti, hogy mindent megengedek, együtt döntünk. Társaknak kell lennünk, akik nem félnek a másiktól. – Annie újra csak felé nyújtotta a kezét és most a ló nem húzódott el. – Szeretlek, Lir. Én, nem bántalak, neked se szabad engem. – Újra simogatni kezdte az állatot és most a lábain is végighúzta a kezét. – Jól van, Lir. Legalább te szeretsz, vagyis próbálkozunk. Tudod, elég nehéz lesz holnap Daniellel szemtől szemben találkozni és megmondani, hogy vége. – Lir fújt egyet. – Igen, nehezebb lesz türtőztetni magamat, hogy ne képeljem fel, már többször viszketett a tenyerem, de ha holnap valami olyat szól… Amúgy holnap hozok neked valami meglepetést, mivel ilyen kedves vagy velem. – Megsimogatta az állat orrát, és legnagyobb örömére végre, nem hideg tekintetet kapott a lótól, hanem azt, amit minden állattól. Barátságot és szeretet. Mosolyogva megpaskolta a ló pofáját és tudta, jó úton halad. – Köszönöm – suttogta, majd hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte."

"- Vess véget ennek az egésznek. Új életet kezdhetsz, itt, Angliában, ne hagyd, hogy Daniel és az emlékek gúzsba kössenek. Szakítsd le ezeket a mocskos köteleket és légy szabad – ragadta meg a lány vállát. – Nézz körül, itt van életed lehetősége. Az álmod teljesülni látszik. Engedd el a múltad, mindent, ami fáj.
− Könnyű mondani. Ha kisöprök mindent, ami fáj, én magam is eltűnök.
− Nem tűnsz, mert itt vagyok és kirántalak a mocsárból, vagy ha kell, veled együtt süllyedek el. – Annie végre őszinte mosolyt villantott rá, majd hevesen átölelte.
− Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen barátnőm van – suttogta a fülébe. – Sokszor nem tudom, mit csinálnék, ha te nem lennél.
− Detto – vágta rá Stella. – Kivel beszélgetném át az éjszakát? Kivel beszélném ki a pasi ügyeim? Kivel röhögnék a semmin? Kivel sírnék, ha nem veled?
− Más barátnőddel – vigyorgott Annie, mire Stella legyintett.
− Tudod, rájöttem, nem az a fontos, hogy mennyit vagyunk együtt, mennyit megyünk el bulizni, vagy mennyit tudunk együtt nevetni. Az a fontos, hogy akkor is a másik mellett álljunk, amikor sír, amikor lelkileg, szívügyileg összetört, amikor dühös, amikor csapkod, amikor mi rajtunk tölti ki a fájdalmát. Együtt kell sírni vele, majd seggbe rúgni, amikor már elég volt a hisztiből. Egy barátnak mindig lesz hely a szívünkben még akkor is, amikor lesz valaki, akit mindennél jobban szeretünk. Mert bizony a barátság nagyobb kincs, mint a szerelem.
− Csak a szerelem rózsaszínűbb – nevetett Annie.
− Ezzel nem szállok vitába – vigyorgott Stella is, majd összeborzolta Annie haját."

"Annyira elmerült a gondolataiban, hogy azt sem vette észre, Sigfried időközben odasétált hozzá, csupán akkor, amikor a ló lökött rajta egyet. Annie meglódult, de szerencsére meg tudott állni, ezután az állathoz fordult. Szeretetteljesen végigsimított az orrán.
− Jól vagyok. Kicsit elgondolkodtam. Tudod, Sigfried nagyon szerettem őt, Danielt… de megsebzett. Túl mélyen ahhoz, hogy elfelejthessem. Vagy csak azt hiszem, hogy szeretem? – Arcát a ló nyakához simította és belélegezte az illatát. - A szerelem nem azt jelenti, hogy magadat el kell felejtened és szenvedned. Meg kell találni a boldogságot, de úgy, hogy te magad azért megmaradj. A mi kapcsolatunk nem volt ilyen. Elvesztem. Csak ő, csak az volt, amit ő akart, csak azt csináltuk, amit ő szeretett, csak neki lehetett igaza. Ráadásul másnak vallott szerelmet a szemem előtt. Hol voltam én ebben a kapcsolatban? Hol, Sigfried? Elvesztem a szemében, elhittem neki mindent, becsuktam a fülem, pedig bár ne tettem volna. Megetetett a hazugságaival, magához édesgetett, megszerettem, majd összetört. De ha ezeket tudom, miért szenvedek még mindig? Miért nem vagyok képes lezárni, ha egyszer fáj? Tényleg ilyen a szerelem? – Szorosan átölelte a ló nyakát, mintha belőle akarna erőt meríteni. Az illata megnyugtatta, az otthonára emlékeztette, ahol mind a szüleinek, mind neki ilyen illata volt; beléjük ivódott, egy volt velük. Arra is emlékezett, hogy Daniel mennyire utálta mind ezt, mind a lovakat. – Annyi a szerelem lényege, hogy fájjon, és ne tudjuk elengedni azt, aki tönkretett minket? Felejteni akarok… de azok a levelek. Néha tényleg elhiszem, hogy megbánta és újra akarja kezdeni. De mi értelme lenne? Már nem szeretem úgy, mint régen, a bizalom pedig elszállt. Minek is próbálkozzunk, ha úgysem sikerül? – Annie felemelte a fejét és belenézett a ló nagy barna szemeibe. – Szerinted mit csináljak? – A mén lassan elindult, a futószár surrogva csúszott ki Annie keze közül és puffanva a homokos talajra ért. A lány elgondolkodva követte a szemével a porba húzott nyomot. Pont, mint a szívünk. Vannak emberek, dolgok, érzések, amik áthaladnak rajtunk, néhányuk elszáll messze, nyomtalanul, mások azonban mély nyomokat hagynak bennünk, amiket nem tudunk kitörölni. Benned maradnak, a szívedbe kapaszkodnak, és nem eresztenek. Teljesen mindegy, hányszor próbálod meg kisöpörni onnan őket, mindegy hányszor ásod fel a talajt, a nyom megmarad. A fájdalom, mint a gaz gyökeret ver a szívedben, minden más virágot kipusztít, míg a végén már nem marad semmi csupán a gyom, amit nem tudsz kiirtani. Megfertőz és megfojt. Talán ezért nem vagyok képes elengedni. Túlságosan is a részemmé vált. Gyökerestül kellene kitépnem és messzire hajítanom, hogy végre megszabaduljak, mégsem tudom megtenni. Mert… mert félek, hogy akkor nem marad belőlem semmi. Ez a semmi pedig ijesztő. Ha már csupán ez marad meg bennem, akkor senki lennék. Én magam is megfulladnék."

“Már-már majdnem kilépett, mikor meglátta a túl jól ismert e-mail címet. Újabb levél jött Tőle, alig egy hete. Nem nyitotta meg, nem olvasta el, de remegő kézzel bepötyögte a címet. Aztán csak ült, remegő kézzel és nem tudta mit írjon. Annyi mondani valója lett volna számára; fájdalmas, dühös, könyörgő, mégsem talált rá szavakat. Ült és bámulta az üres felületet, amit neki kellett volna megtöltenie szavakkal, gondolatokkal, fájdalmas kiáltásokkal. Mégsem tette. Remegő ujjakkal gépelte be azt a pár szót, amivel tudta, tönkreteszi az egyik napját. Egyre csak azt lüktette a szíve minden egyes dobbanásnál, hogy nem akarja, nem akar vele beszélni, találkozni, összeveszni. Az agya azonban tudta, hogy most nem a szívnek kell dönteni. Szia. Azt hiszem ideje beszélnünk. Mindössze ennyiből állt a levél, mégis megakasztotta Annie lélegzetét. Egy év... egy hosszú év telet el azóta, most pedig újra a szemébe kell néznie. Lezárnia. Megölnie a köztük lévő kapcsolatot, ami nem is volt kapcsolat.”

2 megjegyzés:

  1. Szia!

    Szerintem ígéretes, nekem tetszik, ahogy írsz, és nem igazán tudom megítélni, hogy megfelelő-e a nyelvi szint, hogy bekerüljön Aranymosásra. Mindenesetre én szurkolok neked :) Amit észrevettem: helyenként túlírsz, és feleslegesen magyarázol dolgokat, jobban nézne ki egyszerűbben. És jó, ha vannak gondolatok egy regényben, de soknak éreztem az "okoskodást", kicsit szájbarágósnak. De mondom, én nem vagyok szakértő. Szerintem mutasd meg lektornak :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Bocsánat, hogy eddig nem írtam, az egyetem elveszi minden szabadidőm :)
    Köszönöm, hogy írtál :) Reménykedem benne, hogy a bétáim segítségével legalább az előszűrőn túl jutok. Nagyon sokat dolgoztak ők is rajta.
    A túlírtsággal kapcsolatban lehet, hogy igazad van :) Én ha irok nem figyelek arra az mennyire túl írt, egyszerűen írom, ami jön belőlem :) Bétáim nem mondtak erről semmit, de remélem egyszer tényleg lektori kézre kerül és ő majd segít :)

    VálaszTörlés