2014. január 26., vasárnap

Négy Őselem 1. - Lángolás 8. fejezet



8. fejezet

Lent még a két ápoló sem tudta visszatartani attól, hogy törött keze ellenére a barátnője keresésére induljon. A nagy zűrzavarban egyedül indult el. Tűzoltók, orvosok, rendőrök beszélgettek, ordítoztak egymásnak. A szirénák hangja Lennyt még jobban idegesítette. Arról nem is beszélve, hogy az égő autó vörösre festette az aszfaltot. Lenny rettegett. Rettegett attól, hogy Eve az autóban lelte a halálát. Égő festék, szövet és gumi szaga szállt a levegőben. A fekete füst és a lángok az ég felé törtek. Nem messze az autótól végre megpillantotta a lányt. Egy férfi és egy nő térdelt mellette. A legrosszabb gondolatok száguldoztak a fejében szeretett volna haragudni valakire. Akart valakit, akire ráfoghatta volna ezt az egészet. Eve-re, amiért nem volt képes elmenni az orvoshoz. Yuri-ra, amiért alkoholt itatott vele és bunkózott Eve-vel, aki ezen kiakadt és haza akart menni. A kamion sofőrjére, amiért nem figyelt eléggé és nem állt meg mikor látta, hogy gondjaik vannak. De végül be kellett látnia, hogy senki másra nem haragudhat, csakis saját magára. Ő nem vitte el Eve-t orvoshoz, ő nem mondott nemet az italra, ő nem mondta azt Eve-nek, hogy de igenis ott alszanak Dijonban, és ő veszekedett vele, miközben a lány vezetett, és látta rajta, hogy rosszul van. Szembe kellett néznie azzal, hogy még ha nem is ő vezette a kocsit, ő jutatta magukat ilyen helyzetbe. A viselkedésével. Már másodszor követ el olyan hibákat, amik egy ember életét veszélyeztetik, méghozzá azét, akit szeret. Nem élem túl, ha Eve-et is elveszítem. Végre megint boldog voltam, de megint csak mindent elcsesztem. Bárcsak mindent máshogy tettem volna. Bárcsak ne feküdne most Eve úgy az aszfalton, mint aki meghalt… Nem… Eve nem halhatott meg! De sajnos a férfi kimondta azt, amire még csak gondolni sem akar.
– Ezt senki sem élheti túl! – sóhajtott az orvos. – Súlyosak a sérülései… – Amikor a nő keresni kezdte a lány pulzusát a nyakán, az orvos felállt, és legyintett. – Ne is keresd! Lehetetlen, hogy életben van. Már a fejsérülése is túl súlyos. – A társa azonban nem is figyelt rá. Tovább tapogatta a lány sérült, égett nyakát. Aztán hirtelen megdermedt.
– Ver a szíve… Georg ver a szíve! – kiáltott a nő. – Azonnal hívj ide egy helikoptert. Párizsba kell szállítani, még pedig minél előbb! – A férfi csak állt és döbbenten bámulta a fiatal lány testét, aki megégve, fejsérüléssel feküdt a földön és élt. – Georg csinálj már valamit, mert itt fog meghalni! Hahó! – Az orvos végre magához tért, és azonnal a mentőhöz rohant, hogy beszóljon a központba a helikopterért.
Len szíve, ami az előbb egy pillanatra megfagyott, most újra felolvadt a remény melegségétől. Él… Eve még él! Még ver a szíve… még velem van! Ahogy ez idáig, most sem érdekelte a lábában és a kezében tomboló fájdalom, a lány felé botladozott. A doktornő valószínűleg észrevette a látókörébe besétáló férfit, mert felkapta a fejét. Sötétzöld szeme Len szemébe mélyedt. Felvonta a szemöldökét, majd megkérte:
– Uram, kérem, fáradjon el a másik mentőhöz. Nem tudok az önsérüléseivel foglalkozni, ugyanis a hölgy élet és halál között lebeg.
– Ő… ő a barátnőm… – dadogott Len. – Együtt ültünk az autóban… meg… megfog halni? – A nő tekintet nyugodt volt és a barátságos, de egy percre sem hagyta magára a betegét.  
– A barátnője jó kezekben van, uram. De súlyos sérüléseket szenvedett és muszáj minél előbb kórházba juttatni. Mindent megteszünk, hogy életben maradjon. – Len szólásra nyitotta a száját, de a nő már tudta mit akar kérdezni. – Nem tudom, mennyire súlyosak a sérülései, itt nem állnak rendelkezésemre olyan eszközök, amivel meg tudom nézni - mondta, miközben bekötötte a lánynak az infúziót. -  A vizsgálatok sokkal többet tudnak majd mondani. Kérem, menjen vissza a másik mentőhöz, hogy önt is ellássák.
– Hova viszik? A családja… a szülei… – dörzsölte meg a homlokát Len, mint akinek csak most jutott el tudatáig, hogy Eve szüleinek is szólnia kellene. A gondolatai ide-oda száguldoztak. Hol feltűntek, hol eltűntek, egy sem állt szilárdan a helyén. Úgy érezte magát, mintha egy rémálomba csöppent volna. Minden annyira hihetetlen volt. A jövőt sötétnek és kilátástalannak látta. Minden felborult alig egy óra alatt. A nő megszorította a férfi vállát, hogy Len megint ráfigyeljen.
– Párizsba szállítjuk. Ott van az égési központ, a legjobbak fogják majd kezelésbe venni – mondta nyugodtan.  – Ön azonban sokkot kapott, jobb lesz, ha megnézi alaposan egy orvos. – Miután Georg visszatért egy másik mentős társaságában, megkérte a társát, hogy kísérje el innen az urat. Len botladozva indult el, az orra alatt ismételgetve, hogy fel kell hívnia Eve szüleit, és, hogy Eve nem fog meghalni. Az agya sötétségbe szeretett volna menekülni, szeretett volna pihenni és kizárni minden szörnyűséget. A nő azonban utána szólt. Hangja elűzte a sötétséget, egy időre legalábbis.
– Uram, hogy hívják a barátnőjét? – Len visszafordult felé.
– Eveline… Eveline Cruz! – felelte Lenny.

* * *

A tájra nehéz csönd telepedett.  A levegő szinte szikrázott a feszültségtől. A föld érezte, hogy eljött valami. Változni fog a világ. A változás már elkezdődött, és senki sem tudja megállítani. A bolygó forgott tovább, talán nem is érzékelve a változásokat, amik mindent befolyásolnak. A emberek életét, a poklot, a mennyet. Lapoztak egyet a Sors könyvében, új fejezet kezdődött.

* * *

Stella a ház teraszán állt és figyelte a felkelő napot. Kezében volt a fényképezőgépe, mégsem használta. Imádta fotózni a természet által teremtett gyönyörű képeket. Egy lépést sem tett a gépe nélkül, most mégis csak állt, és figyelt. Nem kattintotta le a gombot. A nap vörösre festette a horizontot. Sokkal, de sokkal vörösebbre, mint szokta. Az égitest mintha a tűzből bukkant volna fel, hogy elűzze az éjszaka démonait. Hirtelen ötlettől vezérelve Stella kibújt a cipőjéből, és a fűre lépett. A zöld fűszálak kedvesen csiklandozták a lábfejét és a talpát. Még mindig meglepődött azon, milyen kötelék van az ő teste és a föld között. Abban a pillanatban, hogy a meztelen teste érintkezett a földdel, az kinyúlt érte, és mint gyermek a rég nem látott édesanyját magához ölelte. Stella érezte az erőt, ami mint egy gyors bogár szaladt végig a lábain, majd az egész testén. Nem szokta ezt sűrűn csinálni, de ilyenkor úgy érezte, mintha bedugták volna a konnektorba és feltöltötték volna. Mindent érzett, ami a földben történt. A bolygó beszélt hozzá. Nem szokott gondolkodni azon, hogyan és miért, neki elég volt annyi, hogy a föld őt sosem csapja be. Most azt súgta, hogy valami történik. Csak állt, és nézett a napba. Attól függetlenül, hogy nem fújt a szél, a fák susogtak.
– Tudom. – mondta Stella. – Én is érzem, hogy valami változik. – Kifújta a levegőt. Biztos a Tűz lánnyal van összefüggésben. Emlékszem, minden csapattag érkezése előtt ilyen feszült volt a levegő. Nagyon remélem, hogy ez most is erre vonatkozik, és nem arra, hogy Nathaniel előbb rábukkant, mint mi. Ki tudja, milyen erőt rejt magában az a test. Ha a démonok fel akarják használni… bele se merek gondolni milyen pusztítást végezhetnének a földön. A tűz szinte mindent elpusztít. Egyedül talán Leo tudja majd felvenni vele a versenyt, de ő is csak, azért mert a tűz és a víz nagy ellenség. De ki tudja, milyen erős az a lány? Ki tudja, ki és mit tanított neki, míg nem volt velünk. Sok minden függ attól, hogyan nevelték fel. Ez nagyban befolyásolja az oldalválasztást is. Én soha, de soha nem gondoltam arra, hogy Nathaniel-hez csatlakozzam. De ha ő nincs tisztában azzal, hogy ki a jó és ki a rossz… még az is megeshet, hogy minden felborul. Bárcsak tehetnék valamit… bármit, hogy távol tartsam a negatív energiákat, de sajnos nem tudok. Mint mindig, most is tehetetlenül nézem, mi történik, és csak akkor avatkozhatok bele, amikor már az egész dolog kialakult. Megőrülök ettől a tehetetlenségtől. Nem tudom, hogy Leo és Andy hogy tudja ezt ilyen nyugodtan viselni. Megfulladok… megfullaszt a tehetetlenség! Minek is keveredtem bele ebben az egészbe? Minek mentem bele, hogy ideköltözzem két vadidegen fiúhoz?
– Mert olyan életet ígértek neked, amit más nem tudott volna megadni! – suttogta egy hang a fejében. Stella csak a szemét forgatta. Valóban, és valamilyen szinten be is tartották. De akkor is. A várakozás nem volt része az egyességnek. A harccal nincs is semmi bajom, legalább érzem és tudom, hogy teszek valamit az emberekért. De ez az unalmas álldogálás egyhelyben… Történjen már valami az Istenért. Hirtelen egy férfi kéz nehezedett a vállára, mire Stella ijedtében megragadta a kezet, és kicsavarta.
– Áú, Stella megbuggyantál? – kiáltott fel Andy. – Én vagyok az, te lökött.
– Jesszusom, bocsi! – engedte el Stella a fiú kezét. – Azt hittem, hogy…
– Hogy? Azt hitted, hogy Maci Laci akar megenni, és gondoltad nem hagyod, inkább kicsavarod a kezét? – kérdezte Andy a karját masszírozva.
– Egy: - csak hogy beléd kössek-, a medvének mancsa van, nem keze. Kettő: Maci Lacit szeretem, őt nem bántanám. Három: már bocsi, de nem szeretem, ha valaki a hátam mögé lopakodik. És négy: bárki bejuthat a kertbe, mivel nincs három méteres fal a házunk körül – vigyorgott Stella. A társa csak a szemét forgatta. – Na, ebbe már nem tudsz belekötni.
– Tudnék, csak nem akarok – emelte fel a fejét Andy. – Hadd legyen a tiéd az utolsó szó, legalább egyszer. – Stella karba fonta a kezét és olyan arcot vágott, mint aki mindjárt képen törli Andyt. De persze belül teljesen más érzések kavarogtak benne. Miért imádom én ennyire ezt a fiút? Miért nem tudok másba beleszeretni? Hányszor próbáltam meg mással, mégis mindig ő… őt kerestem mindegyik fiúban. A humorát, ezt a csillogó, meleg, barna szempárt, a hangját, a mosolyát… Teljesen mindegy, mennyit gúnyolódik és viccelődik rajtam, akkor is szeretem. Igen, a francba is, szeretem. Akármit is teszek, ő a szívemben marad. És ha ő nem érez úgy irántam, mint én ő iránta… nos, akkor az egész életemben egyedül leszek. Igen, és most szólalna meg anyám, hogy miért nem lépek én? Mert félek… félek attól, hogy ha elmondom neki, mit is érzek, nem csak a barátságunk, de még a csapat munkánk is oda lesz. Az meg már nem csak a mi életünk. Nem játszhatok az emberek életével, csak azért, mert én voltam olyan hülye, hogy beleszerettem a társamba. Andy arcán szétterült az a mosoly, ami mindig levette Stellat a lábáról. – Ugyan Stella, tudod jól, hogy szeretlek.
– Tudom, Andy. Én is téged! – mosolygott Stella. A levegő szikrázott körülöttük. Álltak egymással szemben, néztek a másik szemébe, és meglátták benne saját magukat. Mind a ketten egyetlen dologra vágytak a világon a legjobban… a másikra. Még ha ők maguk nem is tudták, a szívük egyszerre dobbant, és csakis a másikért. A föld és a levegő reagált az érzéseikre. A levegő meleg volt és vidám szellők kergetőztek, a föld virágokat bontott, a fák lombkoronái csendesen összebújtak. Andy megnyalta a száját, és már lépett volna a lány felé mikor Leo jelent meg a terasz ajtajában. Nagy sietve húzta fel az edzőcipőjét, a haja még kócos, mint aki éppen az előbb kelt ki az ágyból.
– Ti már fent vagytok? Mindegy… elmentem, mert már így is elkéstem – hadarta Leo, és amikor felpillantott, Andy mérges tekintetével találta szembe magát. – Megzavartam valamit? – döbbent meg és ilyenkor Stellat egy aranyos kisfiúra emlékeztette.
– Nem zavartál meg semmit – felelte Stella, és felé fordult. – De mielőtt elmész, szerintem vegyél fel nadrágot. Már nem azért valaki biztos szereti a lábaidat nézegetni, de én speciel nem! – A fiú kérdőn ránézett, majd le, és akkor vette észre, hogy nem vette fel a farmerját.
– Na, baszd meg! – szaladt ki a száján, de a többi káromkodást nem hallották, mert a fiú visszarohant a lakásba. Stella mosolyogva megrázta a fejét.
– Néha rosszabb, mint egy gyerek! Mellesleg nem tudod, hova rohan ennyire?
– Mi vagyok én, az anyja? – háborodott fel Andy. – Hát mit tudom én, hogy hova megy. Nem számol be minden egyes másodpercéről. – Stella végignézett rajta.
– Mindjárt gondoltam, hogy nem vagy az anyja. Ahhoz nem vagy elég nőies! – Andy pár másodpercig döbbenten bámult rá, majd felnevetett. Azzal a nevetéssel, ami mindig megremegtette Stella belsejét az utolsó porcikájáig. Stella érezte, hogy megint túlságosan is romantikus hangulat kezd kialakulni kettejük között, ezért inkább visszabújt a cipőjébe. – Azt hiszem, kimegyek fényképezni a parkba. Majd jövök.
– Tudom, hogy tudsz, de azért vigyázz magadra! – mondta Andy. Stella csak intett, majd egyedül hagyta a fiút a kertben.

* * *

Charles Cruz a feleségével és a lányaival együtt rohant végig a kórház folyosóján. A telefon körülbelül egy órával ezelőtt érkezett. A nő a telefon másik végén, közölte velük, hogy a lányuk, élet és halál között lebegve fekszik a Párizsi kórház égési osztályán. Természetesen Maria volt az első, aki elkezdte önmagát hibáztatni, amiért elengedte a lányát, Dijonba. Nem volt kérdés, hogy az egész család Bella és Peter kivételével a kórházba siet. Kathy talán még fel sem fogta, mit keresnek itt, Elena reszketett az aggodalomtól, Maria pedig magán kívül volt a gondolattól, hogy elveszítheti legkedvesebb gyermekét. Egyedül Charles volt képes normálisan gondolkodni. Persze a magára erőltetett nyugalom alatt, ő is rettegett. El sem tudta képzelni, hogy mi történt a lányával, hiszem a nő a telefonban erről nem adott felvilágosítást. Hol szerezhetett égési sérüléseket? És hol volt akkor Len? Miért nem segített a lányomnak kijutni a tűzből? Miért hagyta, hogy a lányom ide kerüljön? Hiszen szereti! Bár… fogalmam sincs, hogy mi van vele. Lehet ő is megsérült… vagy még rosszabb. Istenem, miért történik mindez velünk? Miért nem lehet, hogy egyszer valaki mással történnek rossz dolgok. Ha Maria tudná, mennyi gond volt Eve-vel kisebb korában. Miután kijött a kórházból, nagyon megváltozott… De nem, biztos vagyok benne, hogy ez nem Eve hibája volt. Mindegy mi történt. Eve azóta megtanulta kontrolálni a dolgokat. Reméltem, hogy minden rendben lesz vele most, hogy Len vigyáz és figyel rá. Hát, úgy tűnik, ez sem vált valóra.”
Az égési osztály nem sokban különbözött a kórház többi részétől. Fehér falak, ronda zöld járólap a padlón, és neonvilágítás a fejük felett. Ahogy átléptek a fehér üvegajtón, ami elválasztotta az épület többi részétől, megpillantották Lent. A fiú egy ajtóval szemben kuporgott a széken. Jobb kezén gipsz, jobb lábán sín, a haja kócos volt, a ruhája kormos és szakadozott. Mikor meghallotta a feléje közeledő lépteket, felpillantott. A szemében először ijedtség, majd bűntudat tükröződött és az arcán is látszott mennyire szenved. Nagy nehezen, a bal lábára helyezve az összes testsúlyát felállt a székről. Mikor Charles elé lépett, látta a szemében, hogy legszívesebben elmenekülne. Apai dühvel támadt rá, az egyetlen személyre, aki ott volt a lányával és nem mentette meg. Megragadta Len pólóját, és az arcába üvöltött:
– Mi történt Eve-vel? Miért fekszik itt, és te miért nem sérültél meg úgy, ahogy ő? Válaszolj Len! Nyisd ki a szád, és mondd el mi történt!
– Autóbaleset – nyögte ki Len. – Eve elájult a volánnál, és nekimentünk egy kamionnak. Aztán nem tudom, a következő kép, amit láttam és érzékeltem, hogy ellátnak az orvosok.  
– Miért Eve vezetett? – szólt közbe Elena, és az apjához lépett. Gyengéden lefejtette a férfi ujjait Len pólójáról, és megfogta. – Tudod jól, hogy utál vezetni.
– Ittam – suttogta megtörten Len – de Eve haza akart jönni és inkább vezetett. Veszekedtünk, mert idióta voltam, majd rosszul lett… próbáltam elkerülni az ütközést, de… nem sikerült.  Az én hibám! – zuhant le a székre, és a kezébe temette az arcát. – Bárcsak máshogy lenne minden! – Charles kapkodva szedte a levegőt és próbált megnyugodni. Ha meghal… ha Eve-em meghal, az az ő lelkén fog száradni. Ha elveszi tőlem a kislányom, csúnyán fogja végezni. Az én családomat senki sem bánthatja. Lent befogadtuk, és bíztunk benne, erre ide kerül a lányunk, ahogy bevallotta az ő hibájából.
– Apu, kérlek, nyugodj meg. Ez egy kórház – suttogta Elena és megszorította a kezét. – Eve túl fogja élni, mindegy milyen súlyos is a sérülése.
– Honnan tudod? – kérdezte Charles
– Mert ismerem Eve-et. Nem adja fel – mondta komolyan Elena és látszott a szemén, hogy így is gondolja. A férfi csak bólintott, és erősen szorongatta a lánya kezét. Maria elsétált mellettük, és leült Len mellé a másik székre. A szemben lévő ajtóra pillantott. Az ajtó fehér volt, és fekete betűkkel az állt rajta, hogy Fürdető. Összekulcsolta a kezét, és nem szólt. Vártak.
Senki sem tudta mennyi idő telt el, mire kinyílt az ajtó, és egy harminc év körül férfi lépett ki rajta.
– Önök, Eveline Cruz rokonai? – kérdezte. A hangja mély volt és bársonyos, a kinézete teljesen mindennapi. Barna haj, barna szem, alacsony volt, és teljesen átlagos arca komoran fordult feléjük.
– Igen, hogy van a kislányom? – szólalt meg Charles, mivel senki más nem tette.
– A nevem Dr. Otto Brandford, az égési osztály vezetője vagyok. Nos, a lányuk súlyos égési sérüléseket szenvedett. A teste körülbelül ötven százalékban megégett, főként harmad és másodfokú égéseket szerzett. A feje is megsérült egyelőre, csak agyrázkódásnak néz ki, remélem nem is lesz semmi súlyosabb. A jó hír viszont az, hogy nem lélegezte be a lángokat, így a tüdeje nem sérült. Lélegzik, a szíve ver, ami hatalmas csoda – mondta a férfi miközben lehúzta a kezéről a gumikesztyűt, és a zsebébe süllyesztette.
– Túléli? – kérdezett közbe Maria és az orvosra nézett könnyes szemeivel.
– Nehéz megmondani asszonyom. Nagy a fertőzésveszély, és vizet vesztett, de mindent megteszünk azért, hogy a lánya életben maradjon – felelte Otto.
– Láthatjuk? – kérdezte Elena.
– Sajnos nem. Eveline az intenzív osztályra kerül egy steril szobába, hogy minél kisebb legyen az esély a fertőzésre. Ezen kívül erős fájdalomcsillapítót kap, mert nagyon nagy fájdalmai lehetnek, jobb, ha alszik. Kevésbé szenved!
– Nem is mehetünk be, amíg fel nem épül? – kérdezte Kathy.
– De igen, de csakis steril ruhában. Most azonban még sok vizsgálat vár rá, és valószínű, hogy csak valamikor délután mehetnek be hozzá – felelte az orvos. – Ha visszajönnek, és szeretnének bemenni hozzá, keressenek engem. – Ezzel megfordult, és visszament oda, ahonnan kijött. Charles karba fonta a kezét, és mélyet lélegzett. A felesége halk hüppögése eljutott a füléig, de mégsem ment oda, hogy átölelje a nőt. Kathy fel-le sétálgatott, végül Elena törte meg a csendet.
– Jobb lesz, ha hazamegyünk. Itt már nem tudunk semmit sem tenni. – Maria felkapta a fejét.
– Képes lennél itt hagyni a húgodat?
– Tudok rajta segíteni anya? Nem. És ha lehet, ne temesd el már most. Eve túl fogja élni – fakadt ki Elena. – Én haza megyek. Kathy jössz? – A lány szó nélkül bólintott. – Apu?
– Nincs értelme itt szobrozni, menjünk – indult el a férfi. Tudta, a felesége nem fog elmozdulni innen. Lennel együtt fogja végigvárni amíg, meglátogathatja a lányát. Összekulcsolt kézzel, imádkozva fog ott ülni, és várni. A férje sosem volt ennyire hívő, mint a felesége. Hitt Istenben, de hogy órákig imádkozzon hozzá, az távol állt tőle. Eve túléli. Túl kell élnie, még nem jött el az ideje. Még nem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése