2013. március 9., szombat

Kristályba zárt érzelmek 17. fejezet


17. fejezet

Lucan dühösen mászkált fel s alá a nappaliban. Kezét ökölbe szorítva ütögette a combjának, hátha a fájdalom elnyomja a dühét. Nem sikerült. A gondolatai csak és kizárólag Zoé körül forogtak. Tudta, hogy a lánynak nagy ereje van, de ekkorára nem számított. Legyőzött. Mind fizikailag, mind szellemileg. Nem hagyja magát megfélemlíteni, pedig ezzel csak a saját életét nehezíti meg. A szüleit már elvettem tőle… gyenge, sebezhető emberek voltak, akik még csak meg se tudtak különböztetni a többi embertől. Nana vajon mit láthatott bennünk. Meg se tudták volna védeni, ha meg akarták volna ölni Zoét. Miért ilyenekre bízta a lányát? Miért nem olyanokra, akik meg tudták volna védeni? Nem értem! Lucan rápillantott a vérrel írt üzenetre a falon, amit ő maga rajzolt fel. Még ez sem ijesztette meg. Bár azt el kell ismernem, hogy nem mondták meg hol a lányuk. Mindegy mit csináltam velük nem beszéltek Zoéról. Talán nem is tudták kire vigyáznak. Nem… az lehetetlen, hogy ennyi idő alatt nem jöttek rá, mi is a lányuk. De miért is gondolkozom ezen? Nem a szülők a fontosan hanem a lány… Zoé… akihez olyan közel álltam. Éreztem az illatát, azt a sötétséggel keveredő édes illatot, ami mindent elnyom… a teste pedig… mintha csak Nana állt volna előttem. Nana, aki ellökött magától, pedig mindent megadtam volna neki. Helyettem azonban Damien-t választotta. Azt a senkit, aki még csak arra sem volt hajlandó, hogy felnevelje a gyerekét. Ha lett volna elég vér a pucájában most nem kellene Zoé után futni. Ha én lehettem volna az apja… ha Nana velem maradt volna… Elmentünk volna valahova messzire, ahol senki sem talál ránk. Boldog családunk lehetett volna. Csak mi hárman… én varázsolni tanítottam volna Zoét, Nana pedig vámpírként élni. Szép lett volna… Ha Nana nem lett volna annyira hülye és vak, hogy Damient választja. Miért őt? Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mit látott benne. Jó, én férfi vagyok, nem látok egy nő szemével, de hogy Damient. Dühében megragadta a hozzá legközelebb álló tárgyat és a falhoz vágta. A kristályváza ezernyi darabban szóródott szét a földön. Az orrát betöltötte Zoé illata, pedig messze elkerülte a szobáját. Dühítette a lány ereje, ami nem őt erősíti, dühítette, hogy nem ő az apja, dühítette, hogy nem tudja megfélemlíteni, hogy nem tudta maga mellé állítani. Nem szokott hozzá a vereséghez. Másrészt nem is vallhatott kudarcot, mert nem kulloghat vissza a lány nélkül a tanácshoz. Szégyen lenne rá és a családjára nézve is. El kell kapnom Zoét… ha nem jön önként, akkor muszáj lesz erőszakot alkalmaznom… Az ajtó hirtelen kinyílt és egy fiú sétált be az előtéren keresztül.
− Na? – vakkantotta oda neki Lucan.
− Elment – vont vállat a fiú. Lucan mélyen beszívta a levegőt.
− Mi nem volt világos abból, hogy azt mondtam tartsd magad mellett? – kérdezte Lucan. Próbálta visszafogni a hangját, nehogy valaki meghallja őket a szomszéd házban. Már csak az hiányzott, hogy a rendőrség idejöjjön kérdezősködni, hogy mit keres a Bianchi család házában.
- Sebastian magához édesgette, erről nem én tehetek.
- Hát ki az atyaúr isten? Talán én? Nem, édes kisfiam, az egész a te hibád. Ha úgy viselkedtél volna vele, ahogy illik, akkor talán nem hálózza be Sebastian – sziszegte dühösen Lucan. A fiú szeme dühösen megvillant és közelebb lépett.
- Majdnem két évig voltam Zoé mellett, hónapokig futottam után mint egy hülye gyerek, pedig minden ujjamra szerezhettem volna nőt. Szerettem Zoét... egy ideig. Aztán jött maga és közölte, hogy kivel jártam egészen eddig és megparancsolta, hogy tartsam magam mellett. Tudja, amikor már muszáj valakit szeretni nem olyan édes.
- Rohadtul nem érdekel a gondod Daniel – csattant fel Lucan, miközben a fiú auráját figyelte. Sötét zölden és tisztán vonta be Daniel testét, de a varázserejének az illatát nem érezte. A fiú elszakadt tőlük, az ereje csökkent, mert nem használta, így alig volt több mint egy ember. - Elintéztem a szüleit, mert láttam, hogy távolodtok, gondoltam lesz annyi eszed, hogy megvigasztalod és ezzel újra beléd szeret. De nem. Neked muszáj volt ezt is elszúrnod. Ha apád látna, szégyenkezne.
- Mit tud maga az apámról? - kérdezte Daniel és az izmai meg-megremegtek a visszafogott dühtől.
- Éppen eleget.
− Apám azért halt meg, mert maga harcba hívta. Egyik reggel elment és soha többet nem jött vissza. Tudja hány éves voltam? Öt. Sosem volt igazi apám, mert maga elvette tőlem.
− Apád katona volt. A varázslók katonája, nagyon jól tudta mire vállalkozik. Mind tudjuk, hogy meghalhatunk a csatamezőn. Ez nem egy baba zsúr, ez nem egy délutáni tea, ez háború – kiáltotta Lucan. – Apád és anyád tudta jól, mit jelent varázslónak lenni. Csak te feledted el. Én vagyok a tanács vezetője.
− Mit érdekel engem a tanács? – mordult fel Daniel. – Semmi közöm nincsen hozzá. Nem vagyok tag.
− Katona vagy, Daniel. Engedelmes katona, aki ha azt mondom, segít nekem, akkor azt teszi. Bár mit ne mondjak elég gyenge a varázserőd. Szánalmas, hogy ennyire emberi akarsz lenni.
− Nem kötelességem segíteni magának. – A fiú ezzel megfordult és kifelé indult. Az ajtó az orra előtt csapódott be, a lehelete fehér felhőkként hagyták el az ajkait, körülötte jégkristályok lebegtek. Az orrát betöltötte az égett fa szaga és megpillantotta Lucan kék auráját. – Mit akar?
− Azt hogy viselkedj felnőtten. Fogd fel, hogy ez nem egy játék. Ez véresen, halálosan komoly és te ugyanolyan katona vagy, mint bárki más. Azt teszed, amit én mondok és akkor amikor mondom.
− Vagy?
− Vagy megtapasztalod, milyen, amikor dühös vagyok – sziszegte Lucan. Intett egyet, mire az egyik jégszilánk végighasította a fiú pólóját és megsebezte az arcán. Daniel döbbenten gyúlt az arcán leszánkázó vérhez. Ujjait vörösre festette a saját vére. – Ez csak a kezdet. Szóval pofa be és tedd, amit mondok.
− Mit akar? – sóhajtotta Daniel.
− Próbáld meg Zoét visszaszerezni!
− Mégis hogyan? Még a kutyáját is Sebastianhoz költöztette – tárta szét a karjait a fiú. – A vámpíroknak van valami hipnotikus képessége? Mert minden ötödik lány beléjük van zúgva.
− Nem érdekelnek a vámpírok. Zoé érdekel! Jó… visszaszerezni nem tudod, akkor… − Lucan a halántékát kezdte masszírozni, hátha eszébe jut valami. Észre sem vette mikor kezdett el fel s alá mászkálni és magában motyogni. Daniel csendben figyelte.
− Na, van valami ötlete?
− Fogd be, Daniel – mordult rá Lucan. – Azt akarom, hogy Zoé a karjaimban… akarom mondani a kezeim között legyen. Hogyan tudnánk ezt elérni?
- Talán beszélhetnék vele – lépett a szobába Damien. Lucan és Daniel egyszerre fordult feléje. - Elég meggyőző érveim vannak.
- Nem tartom jó ötletnek... egyelőre – mondta Lucan. - Te vagy az ászom, nem foglak idő előtt kijátszani. Rád akkor lesz szükségem, mikor Zoé már a kezeim között van. - Daniel végig simított a haján.
- Szerintem viszont jó ötlet lenne bevetni Zoé apját – mondta halkan, mire mind a két férfi felé fordult.
- Honnan tudod, hogy ő Zoé apja? - mutatott Lucan Damienre.
- Jaj, ugyan már. Aki  csak jobban megnézni őt, és ismeri Zoét, azonnal rájön, hogy rokonok. Zoénak ugyanilyen arcberendezése van .
- Szerintem inkább az anyjára hasonlít- morogta Damien.
- Nem hiszem, hogy olyan sűrűn látta Zoét, velem ellentétben – gúnyolódott Daniel. - Másrészt, Zoé nagyon meg akarja ismerni az apját. Ha azzal hozakodik elő, hogy elviszi hozzá, biztos magával megy. 
- Egy, neked nem osztotta lapot – mondta Lucan. - Kettő, Damiennek meg van a helye a tervemben, nem fogom felborítani. Három, neked kellett volna mindezt megoldani, ha nem lett volna olyan hülye, hogy elcseszed. És négy, hogy beszéljek vele, ha Sebastian állandóan a nyakán lóg?
  Azt hittem maga nagy varázsló és el tud intézni egy egyszerű vámpírt. - Lucan a fiúra nézett, aki karba tett kézzel gúnyos mosollyal az arcán nézett rá. Ha így fojtatod nem sokáig mosolyogsz. Intett egyet, mire a fiú körül lebegő jégkristályok egyike végigkarcolta az alkarját.
- Látszik, hogy nem sokat tudsz vámpírokról. Sebastianról pedig főleg nem. Az a fiú már évszázadok óta vámpír, erős, ügyes, és gyilkos. A nő, aki tanította több varázslómat megölte, mint az össze többi együtt. Bár Sebastian kerüli az összetűzést velünk, nem lenne egyszerű elintézni. Nem kockáztatok.
- Sebastian Lisbeth gyermeke? - döbbent meg Damien. - Vele nem jó cicázni. Képes idejönni, hogy megvédje.
- Nem hiszem, hogy nagyon ugrálna, ugyanis Zoé megölte.
- Micsoda?? - Daniel a szemét forgatta, majd elmesélte mit látott az ablakából miután összevesztek Zoéval. Aztán csönd. Mind a hárman hallgattak. Lucan lehunyta a szemét. Ezt nem hiszem el. Senki sem gondolta, hogy ekkora ereje lehet. Megölte Lisbeth-tet, az egyik legveszélyesebb vámpírt. A nő könyörgött azért hogy megölje. Mit csinálhatott vele, ami miatt meg akart halni? Miért kérné egy vámpír a halált, ha egyszer nincs lelke? Nincsenek érzéseik, mégis... várjunk csak... Vissza adta neki az érzéseit... az emlékeit... Te jó ég....
- Ez pedig csak úgy lehetséges – morogta az orra alatt. - Ha nála van a kő... - Lassan felemelte a fejét először Danielre, majd Damienre nézett. - Zoénál van az érzelmek köve.
- Az lehetetlen – vágta rá Damien. - A kő lent van a pincében, senki nem nyúlt hozzá évtizedek óta.
- Máshogy hogyan adhatta volna vissza Lisbeth érzéseit? - kiáltotta Lucan, mire a körülötte lévő tárgyak remegni kezdtek. A dühe és az idegessége kihatott az erejére. Az egyik kristályváza megrepedt, majd darabokra tört, a példáját pedig követte a többi. A csillár millió darabra tört és mint esőcseppek zúdultak Lucan fejére.
- Lucan, higgadj le! Azt akarod, hogy kijöjjön a rendőrség? - kiáltotta túl a törő üveg hangját Damien. Lucan lehunyta a szemét és mély levegőt vett. A körülötte gomolygó aura lecsendesült, majd szinte már el is tűnt. - Mindjárt más. Amúgy meg nem tudhatjuk Zoénak milyen ereje van. Lehet, hogy semmi köze az érzelmek kövéhez, lehet, hogy a vérében van, hogy visszaadja az érzelmeket. 
- Lehet – suttogta Lucan. Lehunyt szemhéja alatt vörös foltok villogtak, jelezve, hogy elfáradt. - Daniel tartsd szemmel Zoét, ha lehet észrevétlenül és jelentsd, bármi történik.
- Mi lesz azzal a tervvel, hogy el kell kapnia Zoét?
- Majd értesítelek, ha kitaláltam – mondta Lucan és intett, hogy mehet. Daniel pár percig egyik lábáról a másikra állt, hol kinyitotta a száját, hol becsukta. Mondani akart valamit, végül mégis hallgatott és elhagyta a házat. - Damien megtennéd, hogy most magamra hagysz? - A férfi szája egy pillanatra tátva maradt a döbbenettől majd bólintott.
- Persze. - Lucan még hallotta, ahogy becsukódik utána a bejárati ajtó, majd nagyot sóhajtva a falnak dőlt. Összedörzsölte mindig hideg kezeit és tudta megint el kell mennie az orvoshoz, hogy felírja a következő adag gyógyszert. Gyűlölt a gondolatot, hogy muszáj az emberektől segítséget kérnie, de egyetlen varázslat sem tudott rajta segíteni. Bár még az emberek sem tudták mi baja van. Úgy tűnt a végtagjai kezdenek elfagyni, pedig mindig melegen tartotta őket. Viszont a tünetek hónapról hónapra rosszabbodtak. Sokszor már nem tudta mozgatni az ujjait, pedig szüksége lett volna rá a varázslatoknál. Ránézett a kezére és csak remélte, hogy, amint visszatér az ereje a kék ujjhegyek is eltűnnek. Ilyenkor gyűlölte legjobban hirtelen haragúságát. Nagyon sok varázserőt éget el, csupán azért mert dühös. Sosem tudta kordában tartani. Hosszan kifújta a levegőt. Szükségem van Zoéra. Jobban, mint eddig bármikor. Talán ő, talán az ő vére semlegesíti, amit az anyja vére okozott. Azóta van... tudom, hogy azóta van ez. Nana vére a kezemre folyt, másnap pedig kezdődtek a tünetek. Megfertőzött valahogy. Tönkre tette az életem. De Zoé... Zoé talán helyre hozhatja. Az ereje, a vére talán meggyógyít és elmúlik a fájdalom, mert ha ez így megy tovább... búcsút mondhatok a varázslásnak és a tanács vezetésének. Szükségem van Zoéra. Szükségem van rá.

* * *

Damien felhajtotta a gallérját, hogy a hideg szél ne fújjon át rajta. Kezeit fázósan a zsebébe süllyesztette és céltalanul járkált Casino belvárosában. Gondolatai ide-oda ugráltak, de egy valaki mindig ott motoszkált a fejében: Zoé. Amióta csak Lucan szembesítette vele, hogy tudja, hol van a lánya, sőt, amióta egy városban van vele csak rá tud gondolni. Össze sem tudta számolni, hányszor de hányszor gondolt arra, hogy kellett volna ennek így lennie. Együtt maradhatott volna Nanaval és felnevelhette volna a lányát. De nem maradtam. Inkább elmenekültem. Megijedtem… gyáva voltam… féltem… féltem mindattól, ami elkezdődött. Egy éjszaka volt… egyetlen egy, mégis felborította mindkettőnk életét. Akkor, abban a helyzetben nem volt szükségem még egy gyerekre is… főleg nem egy varázsló és egy vámpír gyerekére. Fiatal varázsló voltam, aki nem rég került be a tanácsba… nem volt rá szükségem… akkor nem… Most pedig… Most már bánom, hogy nem voltam mellettük. Próbáltam. Tényleg megpróbáltam megkeresni Zoét, mikor hallottam, hogy Nana meghalt, de mint mindig most is tökéletese eltűntette a nyomokat. Bár talán nem is kerestem olyan nagyon. Egy ilyen kislány, mint ő… nem lehetett egyszerű vele és ellöktem magamtól, de most nem akarom. Nem tudom, mit tervez vele Lucan, hogy miért kell neki ennyire, de nem hagyom bántani. Lehet, hogy nem én neveltem fel, de mégiscsak én vagyok az apja… Nem értem mit akar vele. Miért kell neki Zoé? Miért? Miért? Értem én, hogy Zoé fontos, és az is fontos, hogy ne törje össze a követ. De ehhez nem kell ennyire ragaszkodnia a lányhoz. Miért hajtogatja mindig, hogy szüksége van rá? Bárcsak belelátnék a fejébe, bárcsak tudnám, mire kell neki. Mire készül? Nem hagyom, hogy bántsa. Nem hagyom. Nem tehetem.
Maga sem tudta mióta és meddig ment, de egy játszótéren kötött ki. Lassan sétált el a kerítés mellett, majd megtorpant. Ismerős nevetést hozott felé a szél. Ezer közül is felismerte volna. Aztán megpillantotta. Kacagva ült a hintán és egyre magasabbra és magasabbra lökte magát. Sebastian a mellette lévő hintán ült és őt nézte. Tőlük nem messze két fiú és két lány ült. Nevettek, mosolyogtak, beszélgettek. Mintha nem is vámpírok lennélek, hanem hat fiatal, akik jól érzik magukat. Hát erre vagy te képes. A vámpírokat emberivé teszed.
− Régen nem láttad igaz? – Selena hangtalanul lépett melléje. Damien felé fordult, de csak pár perc után ismerte fel benne, Nana barátnőjét. Vele volt akkor este, amikor Nana és ő először találkoztak, bár a fekete haj idősebbé tette. Tudta, hogy más varázsló egy pillanatig sem habozott volna, hogy megtámadja-e vagy sem. Damien fejében azonban meg sem fordult az, hogy rátámad. – Hány éve is volt?
− Tizenhét éve – sóhajtotta Damien. – Mielőtt Nana meghalt. De az a pár perc… régen volt, és Nana el is rohant, amint meglátott.
− Csodálod? Otthagytad terhesen, egy olyan ajándékkal a testében, ami sorsokat változtat meg. Egyedül hagytad, amikor szüksége lett volna rád.
− Tudom.
− Tudod – bólintott Selena. – Zoé már felnőtt nélküled, nincs szüksége rád. Hagyd békén. Én vigyázok rá.
− Nem tudhatod, mit gondol – suttogta Damien.
− De tudom, hogy mit gondol, mert én veled ellentétben ismerem – vágott vissza Selena. – Ne zavard még jobban össze. Éppen elég gondja van, az utóbbi időben, nem kellesz még te is.
− Ezt nem te döntöd el − fordult felé Damien. – Zoé az én lányom még akkor is ha nem én neveltem. Meg akarom védeni Lucantól, még akkor is, ha neked ez nem tetszik.
− Megvédeni… persze. Inkább azt akarod, amit minden varázsló, hogy titeket segítsen helyettünk – mondta Selena. – De ez nem fog összejönni. Zoé vámpír, mindig is az volt és soha, de soha nem fog mellétek állni. Még akkor sem, ha az apja kéri.
− Ne csináljunk ebből a dologból faji kérdést jó? Zoé akkor is az én lányom, ha vámpír. Én Lucantól akarom megvédeni, akinek valamiért nagyon kell. Ennek semmi köze a kristályhoz vagy hozzátok, csakis a lányomhoz van köze.
− A lányodhoz… Jó kiejteni ugye? Kár, hogy ő nem gondol rád apjaként. Tedd túl magad rajta és azon is hogy hozzánk tartozik – Selena ezzel megfordult és elsétált. Damien sokáig nézett utána. Majd nagyot sóhajtott és visszafordult a hinták felé, de ott már nem volt senki. Csupán a szél lengette két hinta nyikorgott magányosan. Nem volt ki rájuk üljön, és az égig repítse őket. Damien ugyanígy érezte magát.  Üresnek és magányosnak. Nana után megpróbált tovább lépni, de nem sikerült. Valami mindig fogva tartotta.  Talán a tudat, hogy van egy gyereke, talán az, hogy tényleg szerette Nanat. Semmim sem maradt, csak Zoé. Őt nem hagyom bántani. Mindegy, hogy kivel kell szembeszállnom. Nem érdekel, hogy ki volt Lucan apja vagy, hogy ő milyen erős. Meg akarom tőle védeni és meg is fogom. Nem vagyok olyan gyenge, mint hiszik. Nekem is van titkos trükk a tarsolyomban.