2013. február 24., vasárnap

Kristályba zárt érzelmek 16. fejezet


16. fejezet
 

Sebastian mélyen a zsebébe süllyesztett kézzel várta Zoét. Az éjszaka felhőtlen volt. A hold fényes korongja kékes fénybe vonta az utcát, a házakat és a csupasz faágakat. Ezernyi csillag, mint sok-sok szempár figyelte az egyedül várakozó fiút. Hideg szellők kergetőzöttek az utcán, még jobban lehűtve az amúgy is hideg éjszakát. Sebastian egyik lábáról a másikra állva várta a lány, aki már fél órája késett. Kezét hol ökölbe szorította, hol kiengedte. Rossz érzése volt. Csupa nagybetűvel. Semmi kedve nem volt a mai estéhez, de tudta előbb utóbb muszáj lesz szembesítenie Zoét a tényekkel. A lány végre befordult a sarkon, kapucniját mélyen a szemébe húzta, kezét a kabátzsebébe dugta. Figyelte a lány mozgását és nem tetszettek a róluk szóló képek, amik az agyában villództak. Tisztában volt vele, hogy semmi jó nem származik abból, ha ők ketten összekeverednek. Zoé végül megtorpant előtte. Semmit sem szólt és a csönd túl hosszúra nyúlt.
− Mi történt? − kérdezte Sebastian, mire Zoé megrázta a fejét.
− Nincsen semmi – felelte rekedten a lány, mire Sebastian felsóhajtott.
− Oké, ezt beszéld be valamelyik barátnődnek, ők biztos elhiszik, de én nem. Mi történt? − Zoé szipogva megtörölte az arcát.
− Daniellel kimondtuk a szakítást.
− Értem – mondta lassan Sebastian és nem akart belegondolni, neki így mennyivel könnyebben tudná megszerezni őt.
− Tudom, hogy már régen vége volt ennek a kapcsolatnak, de akkor majdnem két évig voltunk együtt. Fáj, hogy így kell elválnunk- sóhajtotta Zoé. Sebastian is sóhajtott.
− Nem fogsz örülni, mert most én is ráteszek a gondodra egy lapáttal. Ideje emberből innod.
− Mi van? - kiáltott fel Zoé, és a hátára lökte a csuklyát. Két színű szeme döbbenten elkerekedett. − Mit mondtál?
− Jól hallottad. Ideje emberből innod – felelte Sebastian. − Ha egész életedben konzervvéren fogsz élni, sosem leszel olyan, mint egy rendes vámpír.
− De... de én... én nem... − dadogott Zoé.
− Nem kell megölnöd senkit – mondta Sebastian. − Megmutatom neked, hogy csináljuk mi. Nem vagyunk gyilkosok és te sem fogsz belehalni. Ellenben ha nem iszol, nem lesz elég erőd, teljesíteni a feladatod. − Zoé újabb tiltakozásra nyitotta a száját, végül mégis becsukta. Szorosan összeszorította a száját, majd lassan bólintott. Sebastian beletúr a hajába, majd intett, hogy induljanak el. Lassan sétáltak a kihalt utcákon. Csak ők ketten, hallgatva, mivel nyomta a vállukat a ki nem mondott szavak súlya. Annyi kérdés és mondat kavargott mindkettejükben, mégsem mondták ki. Sebastian lopva Zoé feszült, komoly arcát bámulta és jelenleg bármit megadott volna, hogy olvashasson a gondolataiban. Bárcsak tudnám mire gondolsz most! Nem tudom ugyan mit mondhatnék a kérdéseidre, de legalább tudnám. Bár azt hiszem tudom mi játszódik most le benne. Én is hasonló kérdésekkel küzdöttem mikor először kellett emberből innom. Képes leszek megállni? És ha megölöm, akkor tudok- e újra inni vagy sosem leszek rendes vámpír? Nem leszek e ettől én is gyilkos? Nem válok e gyilkoló géppé, akinek semmi más nem fontos csak a vér? Vajon ugyanaz leszek utána, vagy minden megváltozik? Kérdések válaszok nélkül, amire én sem tudok válaszolni. De legalább megpróbálhatnám... miért nem szólalok meg? Miért nem tudom megnyugtatni őt, pont most, amikor szüksége lenne rá? Sebastian megnyalta az ajkait, majd megfogta a lány hideg kezét. Zoé szemei rávándoroltak.
− Minden rendben lesz. − Ez volt az egyetlen mondat, amit elhagyták a fiú ajkait, Zoé mégis elmosolyodott. Ezek után egymás kezét szorítva vetették bele magukat a péntek esti nyüzsgésbe. A város központjába lévő klubok csak nem rég nyitottak, de már ellepték őket a fiatalok. Sebastian egy percre sem engedte el a lány kezét. Ujjaik szorosan simultak egymásra és mindez olyan normálisnak, hétköznapinak, helyesnek tűnt. Bár ő maga észre sem vette, amint leültek az asztalhoz, áldozat után kezdett keresni. Figyelmesen pásztázta a fiatalokat a helyiségben, alaposan megnézve mennyire részeg, be van e drogozva, vagy, hogy beteg e. Egyrészt mert ő sem ivott akárkiből, másrészt nem akart semmi problémát Zoé-nak. Tudta, hogy amit eddig ivott, messze nem olyan, mint a vénából szívott emberi vér. A vérbankban általában egészséges emberektől vettek vért, itt viszont bárkinek lehet eltitkolt betegsége. Lutri volt minden egyes vérívás, hiszen ha az alanyuk beteg volt, őket is beteggé tette a vére. Ezért is nem tudta megérteni Anthonyt, aki nem szokott válogatni az áldozatok között, abból iszik, aki legelőször a keze ügyébe kerül. Na jó, ebbe most ne menjünk bele. Ránézett a mellette ülő lányra, aki idegesen nézelődött körbe a teremben. Lopva megszorította a kezét, majd ránézett a lányra, aki már az előbb kinézett maguknak. Látta, hogy előtte csak üdítő van és a kabátzsebéből kilógott a kocsi kulcs.
− Menj ki a parkolóba – suttogta Zoé fülébe, majd elindult a lány utána, aki a mosdóba igyekezett. Tudta, hogy Zoé hallgatni fog rá, így semmi sem vonta el a figyelmét. A fiatal, szőke hajú lány döbbenten nézett rá, amikor Sebastian megjelent a női mosdó ajtajában. Már nyitotta volna a száját, mikor a fiú odalépett hozzá és mélyen a szemébe nézett.
− Linda, gyere velem – nyújtotta felé a kezét, mire a lány megfogta. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, kisurrantak a hátsó ajtón. Zoé ott állt egyedül a havas parkolóban, vörös haja egy-egy tincse kikunkorodott a sapkája alól, arcán feszült kifejezés ült. Még így is milyen szép… Nem, Sebastian! Ilyen még csak meg sem fordul a fejedben. Mély levegőt véve odakísérte a lányt Zoéhoz. Mikor Zoé csak állt Lindaval szemben rájött, hogy ez nem fog olyan egyszerűen menni. Hirtelen megragadta Lindat és mélyen a nyakába mélyesztette a fogait. Zoé döbbenten bámult rá, majd mikor megcsapta az orrát a vér illata, összerezzent. Sebastian figyelte, hogy tágulnak ki a pupillái, és hogy változik a szeme kékké, ahogy most az övé is fénylett. Elszakadt a lány nyakától és hagyta, hogy Zoé vegye át a helyét. Zoé nem is tétovázott sokáig, apró fogait belevájta a lány nyakába és felnyögött. Hatalmasakat nyelve táplálkozott, kék szemeit lehunyta és szorosan magához szorította a lányt. Sebastian lehunyta a szemét és hátra lépett. Érezte, ahogy az ágyékánál egyre szorosabb lett a farmer. A hirtelen feltörő vágyának semmi köze nem volt ahhoz, hogy két lány ölelgeti egymást előtte. Vágy és az erotikus gondolatok tárgya csak és kizárólag Zoé volt. Szinte látta maga előtt, ahogy maga alá gyűri a lányt és Zoé a nyakába harap. Már a gondolatra is végigfutott a hátán a hideg. Fogalma sem volt mennyi ideig állt ott lehunyt szemmel, miközben próbálta megparancsolni a testének, hogy nyugodjon meg. Aztán hirtelen felpattant a szeme, odaugrott Zoéhoz és elrántotta Lindatól. Zoé dühösen felszisszent, körmeit belevájta Sebastian karjába.
− Elég volt. Nem akarod megölni, ugye? – csattant fel dühösen a fiú, mire Zoé elernyedt a karjaiban.

* * *

Zoé lihegve nézett az előtte álló lányra, aki sápadtan zuhant térdre. Fogalma sem volt, hogy mit csinált, ugyanis onnantól kezdve, hogy megérezte a vérszagot semmi másra nem tudott gondolni. A vér utáni éhség mindent kitörölt az agyából és semmi más nem maradt csak a nyers, kínzó vágy. Amikor pedig az első korty leszalad a torkán, valami felordított benne. Nem érdekelte a lány, nem érdekelte mit tesz, csak enni akart. Érzett már vágyat a vér után máskor is, de abban igazat kellett adnia Sebastiannak, hogy ez a vér és amit eddig ivott egészen más. Más íz, más szag, máshogy reagált a teste. Tisztában volt vele, hogy ha Sebastian nem rántja el onnan és nem rivall rá, akkor megöli a lányt. Minden egyes vércseppet ki akart csikarni belőle, azt akarta, követelte a benne lakozó könyörtelen állat, hogy ölje meg, mert minden csepp őt erősíti. Hatalmasat nyelt, mert még mindig érezte a lány vérének ízét a szájában. Megnyalta az ajkait és szeretett volna mondani valamit, de még a nevét sem tudta. Sebastian keze lassan engedte csak el a derekát és a lányhoz lépett. Nem tudta mit csinált vagy mit nem csinált a lánnyal, ő ugyanis elfordult és próbálta legyőzni az undort. Nehezen tudta elhinni, hogy ő csinált azt a hatalmas sebet a lány nyakán, nem tudta elhinni, hogy képes volt valakiből inni és nem tudta elfogadni, hogy meg akarta ölni. Eddig nem ismerte a lelkének ezt a részét, most viszont itt állt teljes valóságában. Itt állt az a Zoé, aki gyilkolni akar. Ő pedig nem akart egy lenni vele. Soha. Érezte, ahogy a fiú mögéje lép.
− Minden rendben?
− Nincs. Félek és undorodom a bennem suttogó másik énemtől – suttogta Zoé. – Azt akarta, hogy öljem meg ezt a lányt, de okom nem volt. Vér. Csak egy szó mégis felborított mindent.
− Azzal nem érsz el semmit, ha külön énnek fogod fel – mondta Sebastian, mire Zoé megpördült. – A vámpír ugyanúgy a részed, ahogy a boszorkány. Ahogy az ellen nem tudsz tenni semmit, úgy ez ellen sem. Egyek vagytok. Ti hárman egy lélek vagytok. Bár három oldal. Gondolj arra, hogy azért iszol vért, hogy erősebb legyél.
− Nem érzem magam erősebbnek – rázta a fejét Zoé.
− Mert még sokat kell tanulnod – felelte Sebastian. Zoé csak visszafordult a parkoló vége felé. Figyelte, ahogy egy veréb, aki ugyan élt náluk, de nem szerette az emberek közelségét, leszáll egy faágra. Ugrálva szökkent egyik ágról a másikra. Mikor Sebastian lehelete megcirógatta a fülét összerezzent. – Megmutatom mire vagyunk képesek, ha vért iszunk. – Zoé nyitotta a száját, de a fiú már nem volt mögötte. Egy másodperc elteltével már előtte állt, két kezét egymásra rakva. Zoé kérdőn ránézett, majd elnézett a fiú vállat felett, de a madár már nem volt ott. Majd meghallotta a csipogást és rápillantott a fiú kezére. Sebastian lassan szétnyitotta a kezét és a madár felszállt. Hangosan verdeső szárnyait még hallotta egy ideig. – Sokkal gyorsabb vagyunk, mint arra bárki gondol – mondta Sebastian. Szürke szemei, Zoé szemébe mélyedtek. – Erősebbek és veszélyesebbek. Egy olyan lánynak a gerincét, mint te, egy jól lakott vámpír puszta kézzel törne ketté. A mágusok és boszorkányok, nem tudják, mire vállalkoznak, mivel nem törik magukat, hogy megismerjenek minket. Valld be, hogy jobban érzed magad.
− Ez tény – morogta Zoé. – Úgy érzem magam, mintha két napig aludtam volna. Nem vagyok fáradt.
− Igen, ez a lényeg – bólintott Sebastian. Zoé a következő pillanatban átszelte a köztük lévő távolságot és átölelte. Fejét mélyen a mellkasába fúrta és belélegezte az illatát. Érezte, hogy a fiú közelebb húzza magához és megérezte a kidudorodó férfiasságát. Felkapta a fejét, de megszólalni nem tudott, mert Sebastian máris lecsapott az ajkára. Szenvedélyes csókba kezdtek, ami Zoé minden egyes porcikáját megremegtette. Mély volt, édes, forró és gerincet remegtető. Tűz robbant a testében, melyben középpontja a lába között robbant. Lihegve szakadtak el egymásról. Zoé várta, hogy Sebastian megszólaljon, de ő nem tette, csak megfogta a kezét és elindult. Csendben tették meg az utat hazáig, a sötét éjszakában. Zoé szíve még mindig zakatolt a mellkasában, teste a vágy tüzében égett, de a torkára forrt a szó. Az agya leblokkolt, semmire sem volt képes gondolni és észre sem vette, hogy nem Daniel lakásához, hanem a sajátjukhoz vezette őt a fiú. A hatalmas hát csöndes volt. Senki sem volt ott. Sebastian még mindig szó nélkül felvezette a lépcsőn, és a folyosó utolsó szobájához vezette. Amint belépett tudta, hogy ez a szoba Sebastiané. Mindent belengett az illata, amit még mindig nem tudott meghatározni. Valami fűszeres, valami sötét. Kimondhatatlan. Meghatározhatatlan. Miután az ajtó becsukódott mögötte, Sebastian az ajtónak szorította és újra megcsókolta. Nyelve becsúszott a szájába, finoman ízlelgette, felfedezte. Zoét az őrületbe kergette. Aztán elszakadt tőle. Sebastian az összes érzékszervét magának követelte. Az arca kitöltötte a látóterét, az illata az orrát, a fülét a szívének heves dobolása, a csókja a nyelvét, a teste, ami szorosan az övéhez préselődött pedig mindenét. De a lelke háborgott, hol félelmet, hol gyűlöletet és dühöt érzett, de egyetlen egy, minden mást elnyomott, a vágy. A fiú szürke szeme kéken izzott, jelezve a vágyat. Hangja rekedten tört fel a torkából.
− Szeretlek. – Ez az egyetlen szó sokkolta Zoét, de a vágyat nem tudta kiűzni a testéből.
− És ha nem hiszem – suttogta.
− Akkor csak tégy úgy – vágta rá Sebastian és újra lecsapott a szájára. A szája forró volt és követelőző. Mindent el akart venni, amit csak tudott és Zoé kész volt rá mindent oda is adni. Nem érdekelte most Daniel, sem a lelkiismerete. Csak Sebastian és a szája létezett. Alig jutott el a tudatáig, hogy a fiú előbb a kabátjától, majd a pulóverétől szabadította meg. Zoé érezte a torkában dobogó szívét, a tüdejéből gyorsan kiáramló levegőt. A fiú türelmetlenségében megragadta a blúzát és kettészakította. A gombok halkan koppanva érkeztek a padlóra, vagy halk surrogás kíséretében tova gurultak. De egyszerűen nem volt képes erre koncentrálni. Sebastian ajka ugyanis a nyakára vándorolt. Az ajka és a nyelve a nyakát izgatta, mintha csak érezte volna, hogy ez az egyik gyenge pontja. Ujjai a derekát simogatták és Zoé érezte, hogy melegedik fel a fiú keze a bőrétől. Sebastian fogai gyengéden végigkarcolták a bőrét, ám nem keltett benne egy cseppnyi félelmet sem. Csupán vágyat. Tűz égette a csontjait. A fiú keze végigsimított a gerincén, ő pedig beleremegett. Karjait a fiú nyaka köré fonta és szorosan magához húzta. Testét szorosan a fiúhoz simult, érezte az ölének nyomódó férfiasságát és a fiú kapkodó lélegzését. Mikor a fiú ráborult a meztelen mellére, körmeit belevájta a vállába. Meleg ajkai, a fogai és a nyelve körbejárta mindegyik mellét és az őrültbe kergették. A teste tombolt, azt akarta, hogy gyorsabban haladjanak, hogy a fiú rajta feküdjön, hogy kitöltse, hogy egyek legyenek. De Sebastian nem sietett. Kihasznált minden egyes másodpercet. Aztán az ujjai lejjebb kalandoztak, kigombolta a lány nadrágját, majd lerángatta róla. Zoé érezte, ahogy a fiú felemeli, lábait a derekára kulcsolta. Kapkodta a levegőt, de csak a forróság csúszott le a torkán, még jobban felforrósítva a testét. Hirtelen megérezte a hideg ágyneműt a háta alatt. A fiú szája újra megtalálta az övét. Vágyakozva felnyögött, felemelte a testét az ágyról és a fiúhoz préselte. Ekkor döbbent rá, hogy az zavarja, hogy nem érzi a fiú meztelen testé. Még számára megdöbbentően is hevesen rángatta Sebastianról a ruhát. A ruha recsegése szintén vágykeltően hatott rá. Aztán végre a fiú bőre hozzáért. Hideg volt. Végigfutott rajta a hideg, de mégis magához szorította. Mikor végigsimított a fiú gerincén, figyelte hogyan feszülnek meg az izmai. Lehunyta a szemét és a csak a fiú ajkaira figyelt. A meleg szája bejárta a nyakát, a mellkasát, a hasára kalandozott. Ujjai a csípőjét cirógatták, majd a combjait, majd végre rátaláltak arra a helyre. Hangosan felnyögött, mikor a fiú hosszú ujjai odalent simogatták, nyelve pedig a nyakhajlatát simogatta. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Ez a forró, követelőző, mindent felégető és elfelejtő vágy eddig ismeretlen volt számára. Daniel sosem vetette így rá magát, sosem volt ennyire odaadó, sosem érezte azt, hogy csak ő a fontos. De aztán még ezek a gondolat foszlányok is semmivé váltak. Nem maradt semmi csak Sebastian hideg keze. Zoé beletúrt a fiú dús hajába és felemelte a fejét. Sebastian szeme a szürke és a kék keverékének színében fürdött, vágyat sugározva felé. A lány magára húzta és megcsókolta. A fiú egyik kezét a lány nyakára simította, miközben a másikkal gyengéden szétnyitotta a lábait és elhelyezkedett közötte. Tűz robbant a testében és úgy érezte mindene cseppfolyóssá vált. A fiú karjai a testére fonódtak, alteste az övéhez simult. Eggyé váltak. Sebastian a nyakát harapta és szívta miközben a teste egy ősi hagyománynak engedelmeskedve magának követelte, ami az övé. Teste egyre erősebben csapódott a lányénak, Zoé élvezet sikolyai egyre közelebb lökte őt, ahhoz a ponthoz, ahol már olyan régen nem járt. Vékony izzadság réteg takarta be mindegyikük testét, sóssá téve a bőrük ízét. Mikor Zoé háta ívben megfeszült lecsapott a nyakára és megízlelte a vérét. Sűrű, vörös vére végigszáguldott a torkán. Ez az egyetlen mozdulat pedig fellökte mindkettejüket a csúcsra.

 Zoé teste még akkor is remegett, amikor felkelt az ágyból, pedig addig a gyönyör hullámai már messze jártak. Sebastian lehunyt szemmel feküdt az ágyon, úgy tűnt mélyen alszik. Zoé maga köré tekerte a lepedőt és a fürdőbe sétált. Hideg vizet locsolt az arcára és ugyanezzel a mozdulattal végig simított a haján. Mikor belenézett a tükörbe a szeme nem volt elégedett. Most, hogy a vágy elcsitult, tudta, hogy nem kellett volna megtennie. Nem akarta, hogy ez legyen a vége. Úgy hitte, hogy megtalálja a követ, összetöri, visszaadja az érzelmeiket, és mindenki megy a saját útján. Így viszont már nem lesz ilyen egyszerű. Nem kellett volna ilyen közel engednem. Bár mindig is tetszett Sebastian, ezzel átléptem azt a határt, amit még nem akartam. Kihasználtam. Most szakítottam Daniellel és máris egy másik férfi karjaiban vigasztalódom. Milyen ember vagyok én? Tény, a kapcsolatunk már rég meghalt, de ez akkor sem volt helyes.
− Megbántad. – Zoé felkapta a fejét és megpillantotta Sebastiant az ajtóban. Karjait összefonta meztelen mellkasa előtt, csupán egy nadrágot kapott magára. Az arca leginkább egy szoboréhoz hasonlított. Hideg és mozdulatlan.
− Nem most kellett volna megtörténnie – felelte Zoé, miközben a tükörben a fiú szemébe nézett. – Nem ez volt a megfelelő időpont.
− Ócska kifogás – vágta oda Sebastian. – Te is akartad. Azt hiszed, nem tudom az emberek arcáról, szeméből kiolvasni mit éreznek. Elég ideje figyellek titeket. Kiismerhetők a vagytok. – Zoé arca grimaszba rándult.
− Most miért vagy ilyen? – suttogta.
− Mert el akarod titkolni, amit látok. Azt hogy akartad, azt hogy szeretsz, most pedig visszakozol.
− Nem ismersz Sebastian! – csattant fel Zoé. – És ne légy ennyire egoista. Nem tudhatod, hogy szeretlek-e.
− Az ember sok mindent mondhat, de a szem nem hazudik – mondta halkan Sebastian. – Ahogy az érintés sem. – Zoé dühösen megpördült. Nem azért volt dühös, ahogy a fiú beszélt vele, hanem azért mert tudta igaza van. Már nyitotta a száját, hogy valami durvát vágjon a fiú képébe, de ekkor megszólalt. – Szeretlek!
− Most te hazudsz. Nem szerethetsz, hiszen nincsenek érzéseid. – Zoé gyorsan becsukta a száját, de már kimondta. A szavak ott lebegtek köztük, mint ezernyi szilánk. Sebastian arcán megrándultak az izmok, tekintete hideggé vált, kezei lehullottak a teste mellé.
− Valóban hiba volt, hogy megtettük, ha még ezt sem érted – szavai jégcsapokként hatoltak Zoé szívébe. −  Fogalmad sincs, milyen nehéz nekünk. Szerencsés vagy mert érzel, de ez nem jelenti azt, hogy mi szeretünk ugyanúgy ahogy ti. Minden egyes alkalommal mikor újjászülettél, én szerettelek. Akár szerettél viszont akár nem. Egy vámpír nem felejt, mindegy hány év áll mögötte. Amikor először találkoztunk még éltem és szerettelek. Tudom milyen. De neked ez nem kell, neked ez nem elég. Menj el! – Ezzel a fiú megfordult és eltűnt a szobában. Zoé egy pillanatra lehunyta a szemét utána futott. A fiú neki háttal állt és épp egy tiszta pólót vett elő a szekrényből.
− Én… − kezdett bele Zoé. Nézte a fiú hátán az izmokat és a sebhelyeket. – Sajnálom. Csak… alig pár órája szakítottam Daniellel és már a te karjaidba kerültem. Úgy… úgy éreztem, hogy kihasznállak, én pedig csak egy ribanc vagyok, aki csak így tovább lép. De… te vagy az egyetlen, aki ilyen félelmetes hatással van rám. Amint megláttalak nem érdekelt Daniel, teljesen mindegy mennyire szerettem… vagyis azt hittem, hogy szeretem. Amikor veled vagyok minden egyszerűbb, színesebb, intenzívebb. Amit irántad érzek, felperzsel mindent. Én… igazad van… Szeretlek… − A fiú lassan megfordult, a vonásai ellágyultak, már nem feszült minden izma a dühtől. Átszelte a kettejük közti távolságot és szorosan magához ölelte. Zoé belefúrta a fejét a fiú mellkasába. Belélegezte az illatát, és a szíve tudta, hogy jó helyen van. Még ha most nem is érez semmit, majd fog. Gondoskodom róla, hogy érezhesse ő is és én is azt a szerelmet, amit adni tud. Igaza volt… az érintés sosem hazudik… Felemelte a fejét, belenézett a fiú szürke szemébe és tudta elveszett. Sebastian magához láncolta és nem fogja elengedni.