2012. november 13., kedd

Kristályba zárt érzelmek 9. fejezet


9. fejezet

Zoé elgondolkodva tologatta a tányérján a spagettit. Máskor ölni tudott volna érte, mert Signora Retto, a szakács tudta a legfinomabb spagettit főzni a világon, most mégis csak turkálta. Ahogy a többiek is. Daniel hozzá sem nyúlt, Mona csak egy falatot evett, majd eltolta maga elől a tányért, Mario előtt pedig semmi sem volt. Csak ült magába roskadva, vörös, feldagadt szemmel, és senkihez sem szólt. Senki sem csodálkozott azon, hogy nincs kedve beszélgetni, azon annál inkább, hogy egyáltalán eljött. Paola halála futótűzként rohant végig az egyetemen, és ebédidőre mindenki tudta. Mariót elözönlötték a részvétnyilvánító üzenetek, a folyosón mindenki szomorúan nézett és a tanárok is békén hagyták a mai napon. Daniel se nagyon tudta mit mondjon azon kívül, hogy sajnálom, pedig a fiú a legjobb barátja volt. Monanak egészen addig nagyon jó napja volt a tegnapi Benitoval eltöltött este után, de amint meghallotta Paola, brutális halálhírét, a jókedvét mintha elfújták volna. Rosat annyira megviselték a történtek és a hírek, hogy nem volt képes ma bejönni. Zoé pedig szomorúan, még mindig a hajnali álom hatása alatt ment egyik óráról a másikra. Neki nem kellett a pletykákra figyelnie, ő pontosan tudta, hogy nézett ki Paola holtteste, bár sem a híradó, ami kiemelt hírként kezelte a gyilkosságot, sem az újságok nem közöltek képet. Látta álmában a lány feltépett torkát, az elszaggatott ruháit, a fennakadt barna szemeit, halálsikolyba fagyott arcát, begörbült ujjait. Kívülről, könnyekkel a szemében figyelte a gyilkosát, aki aztán nevetve elsétált. Zokogva, üvöltve ébredt fel, és azóta is az arca előtt lebeg a lány arca. Nagyon jól tudta, hogy élőhalott ölte meg, de az arcát nem látta. Így ültek csendben és nézték egymást egy szó nélkül. Daniel Zoé derekát simogatta és sokszor próbált mosolyogni rá, de nem sikerült még egy halvány mosolyfélét sem kicsikarnia a lányból. Hogy ez milyen lehangoló… Zoé felsóhajtott, majd félre tolta a tányért. Amikor felpillantott, Patriciaval találta szembe magát. Barna haja két copfban lógott le a mellére.

− Zoé, beszélhetnénk? – kérdezte, mire Mona felkapta a fejét.

− Te meg mi a fenét akarsz? Még ilyenkor se tudsz érző ember módjára viselkedni? – fakadt ki Mona. Patricia mély levegőt vett, majd kifújta és nyugalmat erőltetett magára.

− Megbocsáss Mona, de nem hozzád beszéltem. Zoéval szeretnék beszélni, négyszemközt és nagyon fontos – mondta Patricia.

− Zoé, nem ér rá, mivel épp Mariót vigasztaljuk – vágott vissza Mona. – Nagyon jól tudod, mi történt, legyél egy kicsit tekintettel rá.  

− Tudom mi történt és sajnálom Paolat, mert rendes lány volt és megérdemelte volna, hogy jó élete legyen, de nagyon fontos, hogy beszélhessek vele – felelte Patricia, de végig Zoé szemébe nézett. A lány csak nézett rá szótlanul, majd hátra lökte a széket és felállt.

− Te képes vagy itt hagyni Mariót? – kérdezte döbbenten Daniel.

− Csak tíz perc – mondta Zoé, majd hátra sem pillantott, miközben Patriciával elhagyta az ebédlőt. Mivel Patricia nem volt hajlandó kimenni a kertbe, csupán félre húzódtak, hogy a többiek ne hallják őket. Zoé kibontotta és újra összekötötte a haját.

− Mit akarsz Patricia?

− Szerintem tudod, hogy miről akarok beszélni veled – mondta a lány a haját csavargatva.

     − Nem, nem tudom. Most vagy elmondod, vagy visszamegyek a barátaimhoz és ahhoz a fiúhoz, akinek hajnalban brutálisan megölték a barátnőjét – mondta Zoé, majd amikor Patricia nem szólt semmit megfordult. − Akkor szia. −  Már majdnem elsétált a lány mellett mikor az megragadta a kezét.

− Te elhiszed, hogy ember ölte meg Paolat? − kérdezte halkan, mire Zoé megdermedt és felé fordult. − Túl sok élőhalott lepte el a várost. Nem tetszik ez nekem, és ennek semmi köze ahhoz, hogy gyűlölöm őket. Mivel apám dolgozik az ügyön, láttam a képeket... vámpír ölte meg.

− Mintha én nem tudnám – fakadt ki Zoé. Patricia még közelebb lépett hozzá. Zoét megcsapta a lány erős parfümillata.

− És nem akarsz tenni semmit? A vámpírok embereket gyilkolnak, te pedig boszorkány létedre hagyod ezt? A szüleid nem tanították meg, hogy élőholtakat akkor kell eltaposni, amikor először látod őket.

− Nem vagyok boszorkány – jelentette ki dühösen Zoé. - És te mióta lettél a helyi boszorkány gyülekezet kiemelkedő tagja?

− Nem vagyok a gyülekezeti tag – morogta Patricia. − Sajnos nem vagyok beavatott tag, de a nagymamám elég sokat mesélt a vámpírokról és tudom, hogy veszélyesek, főleg hogy gyilkolni kezdenek. És csak megjegyzem, hogy tegnap éjjel két holttestre bukkantak... és ha ők egyszer gyilkolni kezdenek...

− És ha ez engem nem érdekel, mert nem érint? Egyrészt, tudtom szerint ők vérrel táplálkoznak. Másrészt egyedül mégis mi a fenét tudok velük csinálni? − kérdezte Zoé, próbálva palástolni a dühét, ami onnan eredt, hogy nem tudta megakadályozni a gyilkosságot, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Szerette volna ezt az egészet meg nem történté tenni, de visszaforgatni nem tudja az időt. Ahogy tisztában volt azzal is, hogy egyedül vajmi keveset ér öt gyilkos vámpír ellen. Annyira még ő sem őrült, hogy egy szál magában áll ki ellenük.

− Most ölték meg a barátnődet és nem érint? − döbbent meg Patricia. − Talán félreismertelek és fekete boszorkány vagy?

− Semmilyen boszorkány nem vagyok – kiáltotta Zoé, mire a mellettük elsétáló két lány megtorpant. − Van valami gond? − Mordult rájuk, mire elsiettek. Zoé pedig immár megnyugodva, hogy ezt kimondhatta, visszafordult Patriciahoz. − Ide figyelj, nem tudom ki vagy te és milyen családból származol, és az sem érdekel, mit hallottál rólam, de én nem tudok neked segíteni. Nincs hatalmam, nem tanítottak semmilyen varázsigét, nem tudok bájitalt főzni és nem harcolok a vámpírokkal. Ha téged ennyire zavarnak, mondd meg nekik, rebegj el néhány hókuszpókuszt és gond megoldva, de engem hagyj ki belőle!

− Mondd csak, ezt te elhiszed? − érdeklődött a lány. − Tudom, hogy nehéz szembenézni a benned lakozó erővel, de előbb vagy utóbb muszáj lesz. Én segíthetek neked. Együtt szembeszállhatunk velük.

− Te és én egy csapatban? − nevetett fel Zoé. − Már ne haragudj, de ez még akkor is furcsán hangzana, ha csupán közösen tanulnánk, ez azonban nem tanulás. Felfogtad mibe akarsz belekeveredni? Ez egy háború, amibe jobb nem belelépni meggondolatlanul. − Patricia félre hajtott fejjel nézte az előtte álló lányt. Zoé felvonta a szemöldökét és szinte érezte, ahogy valami vagy valaki kutakodik az agyában. Na jól van, Patricia. Nem szoktam ilyet csinálni, de ha már ennyire tudni akarod mi van az agyamba, akkor tessék. Nézd csak Paola halotti maszkba fagyott arcát. Égjen bele ugyanúgy az agyadba, ahogy az enyémbe. Legyenek rémálmaid ugyanúgy, ahogy nekem! Komoly arckifejezéssel bámulták egymást, egészen addig, amíg Patricia arca el nem sápadt és lehunyt szemmel elfordult. − Rendben, Patricia. Nekem semmi gondom veled, de nagyon nagy hülyeségre készülsz. Ez a háború nem a mi dolgunk.

− Úgy látom, te többet tudsz, mint én – jegyezte meg Patricia.

− Tévedsz, fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, csak tudom, hogy ha nem tanítottak minket, őrültség belekeveredni... higgy nekem!

− Gyáva vagy – vágta oda Patricia. − Ha mi nem állítjuk meg az élőholtakat, akkor ki fogja? Inkább megvárod, amíg tele lesz az utca holtakkal?

− Nem vagyok gyáva, csak szeretnék élni – mondta Zoé. − A saját, átlagos, hétköznapi életemet akarom. Lehet, hogy neked túl sivár az életed, de nekem van épp elég gondom.

− Gyáva vagy Zoé Bianchi, pedig az aurád úgy világít, mint a neon a koromsötét éjszakában. Csak bátorság kellene ahhoz, hogy lerázd magadról a láncokat és elfogadd magad. Légy büszke a szüleidre!

− Nem tudsz a szüleimről semmit, Patricia és ne is akarj! Túl sötét az a múlt, amibe bele akarsz nyúlni. Ha pedig a múlt vissza akar térni, menekülj! Bújj el a jelenbe és ne törődj a múlttal, mert megfojt, megöl, láncra ver és magába szippant, hogy minden sebet felszaggatva, darabokra tépje a szíved – mondta Zoé, észre sem vette, hogy a szemszíne megint váltakozik, és hogy a vörös haja végén zöld szikrák pattognak. − Ne rohanj önként a karmaiba! Jól vigyázz! A jelenben élj, és ne zargasd a múltat!

− Tapasztalatból mondod? – érdeklődött gúnyosan Patricia.

− Igen, tudom, hogy ha a múltban kutatsz, akkor felszakítasz régi sebeket, nem csak magadnak, de másoknak is fájdalmat okozol. Hagyd ezt az egészet, foglalkozz inkább Mattel!

− Nem tehetem. Az álmaim azt mondják, hogy tennem kell valamit. Nem hagyhatom, hogy embereket öljenek – mondta komolyan a lány. – És neked se kellene hagynod.

− Ahogy érzed Patricia – vont vállat Zoé. − De ne mondd, hogy nem szóltam előre. – Ezzel megfordult, és a kert fele indult. Miközben megkereste a cigarettát, azt hajtogatta magában, hogy nem érdekli mit mondd vagy mit tesz Patricia, ez nem az ő dolga. Nincs semmi dolga a vámpírokkal. Nem az én ügyem és nem is lesz. Megvannak nekem a magam problémái. Lassan itt a vizsgaidőszak, én meg még sehol sem vagyok. Daniel is állandóan kiakaszt ezzel a fojtó ragaszkodásával. Szükségem van egy kis magányra. Csak egy kicsire, amíg feldolgozom az információkat, Paola halálát és az anyám üzenete. Sok ez így ömlesztve, és Daniel lesz az utolsó személy, akivel ezt megbeszélem. Egyrészt mert nem akar az igazi anyámról még csak hallani sem, másrészt, ha mindezt elmondom neki, kezdve azzal, hogy az új egyetemisták vámpírok, folytatva a boszorkány lánnyal és befejezve azzal, hogy én sem vagyok ember, kiröhög, és nem hiszi el, harmadrészt, pedig nem keverhetem bele. A saját életemről sem tudok dönteni, nem hogy máséról.

* * *

Sebastian az egyetem havas kertjében állt és a fehér hóval borított leveleket nézte. Hosszan kifújta a levegőt, lehelete fehér pamacsként hagyta el a száját. Megdörzsölte az arcát, majd felnézett az égre, mintha onnan várt volna segítséget. Mit kellene tennem? Mit csináljak azzal a lánnyal? Lexi azt hiszi nekem, olyan könnyű eldönteni melyik oldalon álljak. Azok, akik meg akarják védeni a Megmentőt, azt szeretnék, hogy addig titkoljam a kilétét, amíg ők beszélnek vele, míg a király, minden áron meg akarja szerezni. Ha pedig Demetrius kezére kerül, kényszeríti, hogy törje össze a követ, majd megöli, mert nincs rá szüksége. A jó szívem fog egyszer tényleg megölni. Tudom, belém kellett volna nevelni, hogy szívtelen, gonosz és önző legyek, hiszen egy vámpír csak így élhet évszázadokon át. De aztán jött ő és megmutatta, hogy attól, hogy az éj gyermeke vagyok és vért iszom, még érezhetem jól magam. Ez így volt… egészen addig a napig, amíg meg nem kaptuk az átkot, és onnantól már nem kellett azon gondolkodni szívtelen legyek-e. Nem volt más választás. Ha most ő itt lenne, tudná mit tegyünk. De ő is eltűnt, búcsú nélkül, és azóta se került elő. Hány éve is? Tizenöt? Tizenhat? Mit számítanak nekünk már az évek? Napok folynak egybe, hetek vesznek el, emberek tűnnek el. De mi maradunk. Egyedül. Mikor meghallotta a hó ropogását, lassan megfordult és meglátta a lányt. Vörös haját összevissza fújta a szél, kabátja zsebében keresett valamit, egészen addig, amíg észre nem vette. Két színű szeme elkerekedett, a teste megdermedt. Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, elrohan, de végül mégis tovább sétált felé. Zsebéből cigarettás dobozt vett elő, és a szájába dugta. A szemei végig Sebastiant pásztázták, bizalmatlanul. A lányból áradó feszültség kesernyés illata betöltötte az orrát. Remegő kézzel próbálta meggyújtani a cigarettát, de az öngyújtó nem működött.

− Hogy miért nem tudsz meggyulladni… a rohadt életbe… Pont most, amikor kellene az a rohadt nikotin. – Sebastian a szemét forgatta, de továbbra is a lányt nézte. Szemügyre vette a lány vörös haját, szív alakú arcát, vörös szempillákkal övezett szemét, és nem tudta hova rakja a lányt. A kék és zöld szempár dühösen rávillant. – Te meg mi a fenét bámulsz? – rivallt rá.

− Bocsánat, hogy nem tudok csukott szemmel tájékozódni. De a te kedvedért megtanulom, mert látom zavar – vágott vissza Sebastian, nyugodtan. A lány zavartan lesütötte a szemét.

− Bocsi, az ember lánya sosem lehet elég óvatos az ismeretlen fiúkkal. Ki tudja milyen hátsó szándékuk van – mondta halkan.

− Nekem semmiféle hátsó szándékom nincs, csupán néztem a szenvedésed és azon gondolkodtam, mi a jó a cigarettában – felelte Sebastian, mire a lány kivette a szájából és a cigire nézett.

− Mert… enyhíti a feszültséget…

− Közben pedig tompítja az érzékszerveid, tönkreteszi a tüdőd, lelassít, és ki tudja, még milyen kárt tesz benned – rázta a fejét a fiú. – Hidd el, tudom miről beszélek évekig cigiztem.

− Ha már ilyen okos vagy, tudsz valami jó trükköt az idegesség levezetésére? – érdeklődött Zoé.

− Próbáltad már, hogy eret vágsz magadon? Azt mondják, jót tesz, csökkenti a vérnyomást ez által nyugodtabb leszel – mosolygott Sebastian. Zoé elmosolyodott:

− Nagyon poénos. Te megölni vagy megnyugtatni akarsz, csak mert a kettő nem ugyanaz. – A fiú vállat vont.

− De annál nem lehetsz nyugodtabb, mintha meghalsz. – A lány erre szélesen elmosolyodott. – Sebastian Wag vagyok – nyújtotta felé a kezét, amit a lány végül elfogadott.

− Zoé Bianchi. – Sebastian belenézett a lány szemébe, érezte a lány meleg bőrét az ő hideg kezében, hallotta az egyenletesen dobogó szívét és megcsapta a lány bőrének illata. Mintha egy orgona-kertbe lépett volna be, erős volt, intenzív és ismerős. – Szóval, te vagy az új fiú. – húzta el a kezét Zoé, és zavartan zsebre vágta. Fehér arca kipirosodott a hidegtől, két színű szeme mindenhova nézett csak az ő szemébe nem.

− Te meg Daniel Caracciolo barátnője – mondta Sebastian. – Sokat mesélt rólad. Egy szakra járunk.

− Tényleg? Remélem semmi rosszat nem mondott rólam. Még a végén kiderül, hogy rossz híremet kelti az egyetemen – A lány gondolkodás nélkül nyúlt a nyakához és a szájához emelte a nyakláncát. Rágcsálni kezdte az ezüstláncot, közben pedig végre a szemébe nézett. Sebastian azonban nem a szemét nézte, hanem a kabát alól előbukkanó medált. A denevérekkel körülvett, vörös kő napfény nélkül is csillogni látszott. A szíve megugrott a mellkasában és egyetlen nevet varázsolt elő a múltból: Nana. Tehát ez a jel… erről ismerem fel a Megmentőt. A tekintete újra végigfutott a lányon, és minden reménye, még a leghalványabb is szertefoszlott. Nem ilyennek képzelte azt a valakit, aki megmenti a lelküket. Erősnek, határozottnak gondolta, de előtte csak egy kislány állt, nagyhírű anyával, aki talán semmit sem mondott el neki. A lány továbbra is nagy szemekkel nézett rá, a válaszra várva, de nem tudott válaszolni. Nem volt rá képes. Nem csak az összetört reménydarabkák miatt, amik felsebezték a torkát, de azért is, mert a pihék felálltak a nyakán. Nem érzett és nem hallott semmit, mégis tudta, hogy figyelik őket. Közelebb lépett a lányhoz és azt suttogta:

− Jobb lesz, ha bemész az épületbe, Megmentő. – Zoé szeme elkerekedett, majd körbe nézett, hogy hallotta-e valaki, rajtuk kívül.

− Nem én vagyok a Megmentő – sziszegte dühösen a fiú arcába. – Akármennyire is szeretnétek, nem tudlak megmenteni, mert nem vagyok rá képes. Nem tudom mit vártok tőlem, de… − Sebastian figyelte, hogy hullik le a keze, hogy homályosodik el a tekintete, majd a lány lassan, darabosan, mintha dróton rángatnák, elindult a fák felé. A fiú teste rögtön védekező helyzetbe ugrott, az érzékszervei kiélesedtek az adrenalintól, orrát megcsapta az égett gumi szaga. A lány után lépett és megragadta a vállait.

− Hagyd őt békén, Val! Nem vagyok jó kedvemben, úgyhogy ne szórakozz velem. Engedd el az elméjét – kiáltotta Sebastian, és figyelte, ahogy a férfi kilép a bokrok mögül. Hosszú, fekete haja szétterült a hátán, fekete szeme gonoszan csillogott, nyakában ott lógott a varázslók elhagyhatatlan medálja, arca jobb oldalát és a felső ajkát egy hosszú forradás csúfította el.

− Sajnálom, feladatom van. Lucan megbízott vele, hogy vigyem hozzá a lányt, vele pedig jobb nem ujjat húzni – vigyorgott Val.

− Már megint Lucan az, aki keresztbe tesz nekem. Azt hiszem, ideje lenne elbeszélgetni vele, de most a lányról beszélgessünk. Engedd el!

− Had gondolkozzam! – tette a szájára a mutatóujját Val. – Nem. Ez a kis tündérke, most velem jön.

− Nem, nem megy – jelentette ki Sebastian. – Nincs kedvem harcolni veled Val, de ha kell, megteszem. Őt nem viszed magaddal!

− De viszem, miután megöltelek – morogta dühösen a férfi. Jobb kezével egy fekete, füstszerű tőrt dobott Sebastian felé, aki ellépett előle, bal, ökölbe szorított kezét kiengedte, Zoé pedig hátra zuhant. Sebastian fél szemmel a lányt figyelte, de közben kivédte a közelébe ért varázsló támadását. Ismerte már Valt eléggé ahhoz, hogy tudja, van olyan forró fejű, hogy közel merészkedik hozzá. A varázslók általában messziről, kitapasztalt, jól működő varázsigékkel, hideg fejjel támadnak. Kivéve azokat, akiknek személyes ügyeik voltak a vámpírokkal, és tiszta szívvel gyűlölték őket. Valnak pedig elrendezetlen ügye volt Sebastiannal, a felesége halálát illetően.

− Nina után akarsz menni Val? – kérdezte Sebastian, kivédve egy újabb szúrást a füsttőrrel, amiről nagyon jól tudta, hogy mérgező. Az egyetlen varázslat, ami megsebzi a vámpírokat, és hetekig tart mire begyógyul, de a heg akkor is megmarad. – Nem vagy méltó ellenfél.

− Hagyd békén a feleségemet! – sziszegte dühösen Val. – Nina addig nem nyugodhat békében, amíg te lélegzel.

− Nina a bajt kereste, Val. Egyedül akarta elintézni a csapatot, akit oda küldtek, őrültség volt és ezt ő is tudta – mondta Sebastian, miközben megragadta a férfi kezét és a háta mögé csavarta. – Ha törődtél volna vele, egy kicsit is, akkor láttad volna, hogy a feleséged beteg. Nem bírta tovább elviselni a fájdalmat és a vesztébe rohant.

− Ez nem igaz – kiáltotta Val. – Hazudsz, mocskos vámpír. Nektek semmi sem szent. Csak magatokra gondoltok, és ész nélkül öltök. Hadd öntözze vér a földet, nektek ez a jó. – Sebastian nem válaszolt, csak letépte a nyakából a medált. A férfi körül gomolygó sötétzöld aura eltűnt. Sebastian ellökte magától.

− Te is a vesztedbe akarsz rohanni? Nincs már erőd – lendítette meg a medált. – Nem vagy vérbeli varázsló, így e nélkül semmi hatalmad. Hagyd ezt az egészet. A lányt nem tudod magaddal vinni, mert önként nem fog veled repülni.

− Akkor meg olyan mindegy ki öl meg. Ha nélküle megyek vissza Lucan öl meg, ha itt maradok te. De inkább haljak meg attól a kéztől, amitől a feleségem. – Sebastian sóhajtva megrázta a fejét, mikor előkerült egy tőr a férfi zsebéből. Fél szemmel látta, hogy Zoé kábán felül, a torkát szorongatva, majd ijedt tekintete rá pillantott. Szeme elkerekedett a kés láttán, és halk sikoly hagyta el a száját, amikor Val Sebastianra vetette magát. Mind két férfi a földön kötött ki. Sebastian érezte, ahogy a tőr a húsába mélyed, de a fájdalom elmaradt. Ahogy mindig. Val még egy utolsót hördült, amikor a fiú körmei a testébe mélyedtek, majd végül az egész kézfeje elmerült benne. Hallotta Zoé lihegését és lépteit, ahogy hozzá rohant.

− Sebastian! Jézusom, jól vagy? – Sebastian lelökte magáról Val holttestét és a nadrágjába törölte a kezét. – Megsérültél. – A fiú először a lányra nézett, majd az oldalára, ahol felrepedt a ruha és vér folydogált a sebből. Vállat vont, majd felállt.

− Nem vészes, pár perc és begyógyul. – Ránézett a lányra, aki sápadtan, hatalmasakat nyelve bámulta az ismeretlen férfi mellkasán tátongó lyukat. – Önvédelem volt. – Zoé nem szólt semmit, csak a nyakára tette a kezét.

− Úgy éreztem megfojt… hogy a keze a nyakamat szorongatja, és valahogy irányít. Azt suttogta veszélyt jelentesz rám, és hogy… öljelek meg… − suttogta Zoé.

− Val szíve tele volt gyűlölettel. Bár… melyik varázsló nem akar megölni minket? − Nyújtotta a lány felé a kezét, Zoé elfogadta és engedte, hogy felhúzzák a földről.

− El akart rabolni. Na, jó. Most már tényleg elegem van. Először az az Amanda nevű lány, ledobat a lovamról, aztán jön azzal, hogy én hozzájuk tartozom. Az egyik vámpír, megjegyzem olyan élőlény, mint te, megöli az egyik barátnőmet – nézett mélyen Sebastian szemébe. − Most meg jön ez az őrült, aki majdnem megfojt és magával akar vinni. Ezek után csodálkoztok, hogy nem akarok Megmentő lenni? Nem vagyok sem varázsló, sem vámpír.

− Csisss… − tette Zoé szájára az ujját Sebastian. – Vagy azt akarod, hogy mindenki megtudja? Nem hiszem, hogy mindenkinek tudnia kell, hogy mik is vagyunk valójában.

− Oké, Zoé most lenyugszik – vett mély levegőt Zoé. – Mi legyen a holttesttel? Itt nem hagyhatjuk.

− Majd ezt én elintézem – legyintett Sebastian.

− És most köszönjem meg? – támadt neki Zoé. – Boruljak térdre előtted, mert megmentettél? Hát nem fogok és még csak meg se forduljon a fejedben, hogy a megmentőtök leszek. Nekem meg vannak a saját terveim az életemre nézve. Abban pedig nem szerepelnek sem vámpírok, sem boszorkányok.

− Ha még sokszor elmondod, biztos elhiszed. Majd rájössz, hogy a sors ellen nem küzdhetsz. Úgyis megírta már a jövőd, és ha ő azt mondja, hogy a Megmentőnk leszel, akkor az leszel – vont vállat Sebastian. – Ugyanolyan makacs, vagy mint az anyád, vagyis hiába mondanék neked bármit, nem hallgatnál rám. Majd rájössz magad.

− Ugyan mit tudsz te az anyámról?

− Többet, mint gondolod – felelte Sebastian. Szikrázó szemekkel álltak egymással szemben, mikor Lexi jelent meg mellettük.

− Öööö… sziasztok – értetlenül nézett egyikről a másikra, majd a férfi testére. – Jól éreztem, hogy ő ólálkodik a közelben. 

− Menj be, Zoé! – szólt rá a lányra Sebastian. – Ha pedig végre megbékéltél önmagaddal, keress meg! – Zoé dühösen fújt egyet, de nem szólt, csak megfordult és berohant.

− Valamiről lemaradtam – pislogott döbbenten Lexi.

− Sok mindenről – morogta Sebastian. – Na, gyere! Tűntessük el innen Valt mielőtt valaki kijön és hívja a rendőrséget. − Lexi ránézett a testre, majd elfintorodott.

− Nem tudtad volna kevésbé véresen megoldani? Amúgy mit akart ez a drága ember? Biztos nem baráti csevegésre jött hozzád.

− A lányért jött – felelte Sebastian, miközben lecsukta a férfi nyitva maradt szemeit. Lexi a varázsmedálért indult.

− Azért, aki az előbb berohant? Mi dolga volt vele? Meg akarta kérdezni, merre tartják a bájitalokat az egyetemen?

 −A Megmentőt kereste... − Lexi megdermedt és a fiúra nézett. Sebastian arca hideg volt, mint egy szoboré. Arca komoly, vonásai feszültek és mozdulatlanok.

− Ő? − Döbbent meg Lexi és a medál puffanva ért a hóba.

− Ő – bólintott Sebastian. − Ő Nana Sessh lánya.