2012. november 25., vasárnap

Kristályba zárt érzelmek 10. fejezet


10. fejezet

 

1996

− Anyu, ugye ha megnövök, én is olyan, erős leszek, mint te?

Én miért lennék erős, kicsim? − kérdezte Nana, miközben a kislány vörös haját fonta be.

− Mert te sosem sírsz, mindig nyugodt vagy, mindegy, hogy mennyire vagy dühös, és azt a bácsit is elintézted – sorolta a gyerek.

− Én nem erős vagyok, csupán szörnyű átkot cipelek – sóhajtotta Nana. − De te nem leszel ilyen. Érezni fogsz, szeretni, nevetni és néha gyengének fogod érezni magad, de legalább tudni fogod, hogy élsz. − A gumi nagyot csattant, amikor összefogta a lány haját. − Na, jól van, kicsim. Irány az ágy! − A lány rávillantotta kicsi fehér fogait, majd bemászott az ágyba, amin az anyjával osztozott. Nana mosolyogva betakarta a takaróval és halványabbra állította a lámpát.

-−Anyu, meséld el nekem a harcos hercegnő történetét! Lécci! − Nana felsóhajtott, de belekezdett, a bátor királylány meséjébe, aki megmentette a királyságát a gonosz sötétségtől. Sokáig ült a kislány ágya mellett még az után is, hogy elaludt. Csak nézte őt és a gondolatot is gyűlölte, hogy el kell hagynia, de tudta, ha vele marad, csak még nagyobb bajba keveri. Kifújta a levegőt, majd felállt és az ablakhoz sétált. Végignézett a kihalt utcán, de amikor meglátta az utca túl oldalán álldogáló alakot, dühösen behúzta a függönyt. Csendesen elhagyta a szobát, majd letelepedett a konyhaasztalnál. Sokáig játszott az asztalon pihenő diktafonnal, majd felállt, körbe járta a szobát, újra csak visszaült. Megdörzsölte a szemét, majd a hálószobába vezető ajtóra nézett és megragadta a kicsi, szürke szerkezetet. Benyomta a gombot, mély levegőt vett és végre megszólalt.

− Drága kislányom! Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy levelet írjak neked, vagy inkább ezen keresztül mondjam el neked, mi minden vár rád. Végül úgy döntöttem, ha más nem is, legalább a hangom maradjon meg az emlékezetedben. Most lehet, hogy gyűlölsz azért, mert nevelőszülőkhöz adtalak, de hidd el nekem, jó okom volt rá. Szerettem volna veled lenni a kritikus időszakban is, de rájöttem, hogy akkor nem élhetnél normális életet. Azt szerettem volna, ha átlagos tinédzserként járhatnál iskolába, és nem kellene minden évben új helyre költöznöd velem. Főleg most, hogy rám találtak. Nem tehetlek ki ennek a halálos veszélynek, nem lennék jó anya. Bár… lehet nem is tartasz az édesanyádnak, amit meg is értek. Nem is tudom, hol kezdjem. Amikor ezt hallgatod, bizonyára összezavarodtál. Selena nem adná oda neked, ha nem gondolná úgy, hogy szükséged van arra a tanácsra, amit én adhatok neked. Bizonyára kezdesz rájönni, hogy nem vagy egyszerű lány. A vérivás mellé csatlakozhatott a benned mozgó erő, de ne félj tőle. Neked nem kell tanulnod, varázsigéket magolnod. Az erőd minden kérésed teljesíteni fogja, mert neki az a fontos, hogy te biztonságban légy. Eddig is bizonyára azért lappangott, hogy ne vond magadra a varázslók és a vámpírok figyelmét. Van azonban egy pont, amikor már nincs tovább. Most pedig eljött az a pont. Ideje megtudnod, hogy mi vagy. Az apáddal való kapcsolatom egyrészt törvénytelen volt, legalábbis a fajok közti szabályok szerint, hiszen vámpír és varázsló nem keveredhet, másrészt nem szólt semmiről, csak a vágyról. De te… sosem bántam meg, hogy megszültelek téged, csak te egyik sem és mindkettő vagy. Született vámpír és varázsló vagy, az egyetlen ilyen lény a kerek világon. Tudom, most azt kérdezed, ennek ugyan miért kellene örülnöm? Nem, nem kell örülnöd, és a feladatodnak sem, de a jövőddel nem vitatkozhatsz. Sokféleképpen fognak hívni, Megmentő, Örökös, Tiszta szívű, Őrző, és a két faj két féle dolgot akar majd tőled. A vámpírok azt kérik majd, hogy ments meg minket, törd össze a kristályt, a varázslók azt akarják, hogy pusztítsd el az élőholtakat. Mivel az anyád vagyok és már évszázadok óta részt veszek ebben a háborúban, igen kicsim, több száz éves vagyok, ahogy a vámpírok általában, tanácsot vársz tőlem, hogy mit csinálj. De… nem tudom megmondani. Nem tudom, mit gondolsz önmagadról, a vámpírokról, a varázslókról. Nem tudom, melyik tábor talált meg téged és akar maga mellé állítani. Csak azt tudom, mondani, amit minden anya mondana: Hallgass a szívedre! Tudom közhely, de neked jót fog súgni, mert érez. Az enyém már nem… a mágusok megfosztottak minket mindentől, amitől embernek érezzük maguknak. De tudom mit jelent szeretni valakit. Ha pedig rád nézek, tudom, hogy te vagy a legnagyobb ajándék, amit valaha kaphattam, még akkor is, ha nincs bennem érzelem. Ezt adnád te vissza a vámpíroknak. A fényt jelented nekik a szürke mindennapokban. Évszázadok futnak évszázadok után teljesen siváran. Dönts úgy, ahogy jónak látod, de egyet jól jegyezz meg! Ne bízz Lucanban! Soha ne higgy neki, mert minden egyes szava hazugság és ő a fekete mágiától sem riad vissza. Vele ne szövetkezz, de akik kimondják neked a nevem… akik őszintén, tisztelettel vagy barátsággal beszélnek rólam, azok a barátaim. Bennük megbízhatsz. Selana mindig figyelni fog téged, ő juttatja el a nevelőszüleidnek és majd neked az üzeneteimet, benne igaz segítőre lelsz. Bár megszakad a szívem, tudom, hogy jó helyen leszel. Carla és Raul szeretni fog téged, mint a sajátjukat. Én pedig… hosszú évek után visszatérek a harcba. Remélem egyszer majd megérted és büszke leszel arra, hogy én vagyok az anyád. – Nana a kezébe temette arcát és nagyot nyelt. Tudta, hogy sírnia kellene, de a fojtogató, jéghideg könnyek bent rekedtek és megsebezték. – Annyira szeretném most kimutatni, hogy mennyire szeretlek, hogy mennyire szerettelek volna a legnehezebb pillanataidban én átölelni, vigasztalni és egy erős, nagylánynak nevelni. De nem tehetem meg, hogy téged megfosztalak az élettől, pedig még el sem kezdődött, és nem vehetem el a reményt a fajomtól. Soha egy percre sem bántam meg, hogy megszültelek. Ha meghalnék, mire ez az üzenet a kezedbe kerül, ne feledd, hogy mindig veled leszek. A lelkem egy része benned él tovább. Ha pedig még élek, édes, egyetlen Zoém, keress meg! Szeretlek – ejtette ki suttogva az utolsó szót Nana. A csengő kegyetlenül szúrta keresztül a csendet. A nő felkapta a fejét, majd felkapta a tőrét az asztalról és az ajtóhoz sétált. Feltépte az ajtót remélve, hogy meglepi a várakozót. Az ajtóban álló neonkék hajú lány a tőrre, majd a nőre nézett.

− Hát így köszöntesz egy barátot? – Nana felsóhajtott és leengedte a tőrt.

− Csak te vagy az Selena? Már azt hittem az utcán ácsorgó pasas merészkedett fel. – Beljebb lépett és intett a barátnőjének, hogy kövesse. A húsz év körüli lány utána sétált, de előbb gondosan becsukta maga után az ajtót.

− Kezdesz paranoiás lenni, drágám. – Belépett a konyhába, ahol Nana épp egy borítékba csúsztatta a diktafont és a kártyalapokat, majd lezárta. – Biztos, hogy ezt akarod?

− Nem akarom, de muszáj. El kell vinned Zoét, hogy ne öljék meg. Én már eleget éltem, ő még csak most kezdi – Nana felé fordult és a lány felé nyújtotta a borítékot. – Tedd a többi közé, és ha elérkezettnek látod az időt, add oda neki. – Selena felsóhajtott, elvette, majd zsebre rakta.

− Ahogy akarod…

− Vidd Zoét és menjetek! – Nana megfordult és az asztalra támaszkodott. Lehunyt szemmel hallgatta, ahogy a legjobb és egyetlen barátnője besétál a lánya szobájába, mikor visszaért hallotta a kisgyerek lélegzetét és minden egyes szívdobogása a szívébe fúrt fájdalmas, vérző lyukat. Nem nézett rá. Tudta, hogy ha megpillantja a kislány vörös haját, és hófehér arcát, nem engedi elvinni. – Menjetek! – Selena felsóhajtott, majd halk léptekkel elhagyta az apró lakást. Nana lerogyott a földre és úgy érezte minden melegség a kis testtel együtt elhagyta a szobát.

 

Zoé zokogva ült fel az ágyon. Forró könnyek égették az arcát, levegő alig jutott a tüdejébe, a szíve úgy hevert a mellkasában, mint egy gombolyag. Ezernyi érzés kuszálódott össze benne és fogalma sincs, mit fog elszakítani, ha ki akarná bogozni. Jó pár percbe telt, mire megnyugodott, de amikor letörölte a könnyeit úgy érezte, ezek nem csak az övéi. Sokáig ült újra és újra látva maga előtt az álmot, majd kikászálódott az ágyból és a táskájából előkereste a diktafont. Nem kapcsolta be, csak forgatta a kezében. Annyiszor hallgatta már meg a rajta szereplő üzenetet, hogy kívülről fújta. Minden egyes szó az agyába égett, az anyja hangja pedig a fülében visszhangzott. Nem tudta, de igazán nem is akarta kitörölni. Már nem akarta úgy folytatni az életét, ahogy eddig, mert rájött, hogy nem tudja. Az ereje mozgolódott, az utóbbi időben minden előzmény nélkül teljesíti a kívánságait. Az egyetemen, már nem mert semmire gondolni, mert tudta, hogy valóra válik. Sebastiant és a társait pedig messziről elkerülte, mert nem akart az élőholtakról hallani. Mégis vágyott egy újabb találkozásra és beszélgetésre a fiúval. Volt valami furcsa belső késztetés, ami azt súgta neki újra szemtől szembe kell állnia vele, ellenben a racionális oldala, az, amelyik szereti Danielt hevesen tiltakozott. Tudta jól, hogy ideje lenne befejezni ezt a gyerekes hisztit és szembenézni a szívében lévő tényekkel és az erejével. Azt akarta, hogy az anyja büszke legyen rá, de amit most csinál, azzal csak szomorúságot okozna neki. Vámpír vagyok, varázsló hatalommal. Se ez, se az, mégis mindegyik. Ideje lenne felnőnöm és úgy gondolkodnom. Talán anyámnak igaza van. A sors ellen nem küzdhetek. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára és kiszakította őt a merengésből. Daniel állt mögötte, kócosan, álmosan, de csibészesen mosolyogva.

− Nem tudtam, hova lettél – suttogta miközben ujjai a lány pólója alá kalandoztak. Hozzá hajolt, meleg lehelete cirógatta a fülét és a nyakát, rövid borostája bökte az arcát, keze a melle felé suhant. Zoé hosszan felsóhajtott, majd megragadta a fiú csuklóját.

− Most ne! Nincs kedvem hozzá – mondta Zoé majd felállt.

− Mégis mi a franc bajod van? – fakadt ki Daniel. – Az este is elutasítottál, most is, napok óta hideg vagy velem és furcsa.

− Magányra van szükségem, ennyi. Nem kell így felfújni a dolgot – vágott vissza Zoé. – Elég sok minden történt velem az utóbbi időben.

− Igen, amikről nem beszélsz nekem – fonta karba a kezét Daniel. – Nem bízol bennem? Vagy esetleg azzal a Sebastian gyerekkel jobb beszélgetni? – Zoé szembe fordult vele.

− Hogy a fenébe jön ide Sebastian? Semmi közöm nincsen hozzá.

− Azért beszélgettetek meghitt kettesben a kertben valamelyik nap. Mi mikor beszélgettünk normálisan utoljára? Mikor mondtad el utoljára, hogy mi bánt? Mikor feküdtünk le utoljára?

− Egyáltalán nem volt meghitt, amúgy meg nem lehetek egy fiúval kettesben, mert te mindjárt féltékeny vagy? – kérdezte Zoé dühösen. – Amúgy meg azért nem beszélgetünk, mert ha elmondanám mik történtek velem az utóbbi időben kiröhögnél, másrészt pedig, nem szeretsz az igazi anyámról beszélni. Szóval szerintem ezt a vitát most zárjuk le!

− Nem zárjuk le – jelentette ki Daniel és megragadta a lány karját. – Tudod jól, hogy csak úgy tudjuk megoldani a gondjainkat, ha megbeszéljük, de te az utóbbi időben homokba dugod a fejed. Magadba fordultál és ezt Mona is észrevette már. Semmi mást sem csinálsz, mint azt a diktafont hallgatod, a tarot kártyáidat nézed és bámulsz magad elé. Mi a jó ebben? Hol az élet élvezete?

− Biztos elvitte a cica – morogta Zoé.

− Ez nem vicces. Szeretsz még egyáltalán? – A lány elfordította a fejét és lassan kifújta a bent tartott levegőt.

− Őszinte legyek? Nem tudom. Összezavarodtam, és nem vagy már olyan, mint régen. Kicsit úgy érzem, hogy megszakadt a kapcsolatunk. Hiányzik a tűz – hunyta le a szemét Zoé.

− Akkor miért nem mondtad ki a szakítást? – kérdezte hidegen Daniel és elengedte a lány karját.

− Mert szeretném megoldani. Nem dobhatok ki az ablakon majdnem két évet úgy, mintha semmi sem lenne. Mert voltak jó pillanataink.

− Tény. De te is megváltoztál, mintha nem is az a Zoé lennél, akit megismertem. Az a lány aranyos volt, kedves és mindig azt éreztem, hogy én vigyázok rá, ő most hol van? – Zoé lassan felemelte a fejét és a fiú szemébe nézett. A szívdobogás pedig elmaradt. Valami eltűnt. Kiszakadt belőle, mint egy kés a szívből, vérző, fájó sebeket hagyva. Megnyalta a száját és rádöbbent, hogy eddig tényleg Daniel vigyázott rá, de most már nem érezte szükségét. Maga akarta megoldani a gondjait, egyedül.

− Felnőtt – mondta Zoé. Daniel megdörzsölte a szemét.

− Hagyjuk, gyere, menjünk aludni!

− Menj csak, én nem tudok – ült le az íróasztalhoz Zoé. – Túl sok rémálmom van. – Tudta, hogy Daniel sokáig állt mögötte és csak nézte. Mikor már csak a fiú egyenletes lélegzését hallotta, a kezébe vette a kártyákat. Végigsimított a megsárgult, megrepedezett lapokon. Elég volt a bujkálásból. Had legyek végre… önmagam…