2012. október 15., hétfő

Kristályba zárt érzelmek 6. fejezet

 Legnagyobb szomorúságomra nem kaptam hozzászólást az előző fejezetekre :( De azért jó olvasást :)

6. fejezet

 
Lucan becsukta maga mögött az ajtót és az orrnyergét kezdte masszírozni. Lüktető fejfájása mégsem csillapult. Hiába mormolta újra és újra a fájdalomcsillapító varázslatot, semmit sem segített. Egyszer sem hagyta ott a varázsló tanács gyűlését, most mégis felállt és a szobájába menekült. Nem bírta tovább elviselni a hangokat, a színeket, az indulatoktól szikrázó varázserőt, de az ott ülő társait sem. A vitájuk kezdett túlságosan is elharapódzni, arról nem is beszélve, hogy idegesítette a magas szintű butaság. Lucius eltüntetésével nem értett egyet a tanács, hiába magyarázta nekik, hogy a fiú megsértette a törvényt, eltitkolta azt a lányt, aki keresnek, hogy szemtelen volt és ellenállt a büntetés végrehajtásának, a tagok egyre azt hangoztatták, a fiú jó védelmező volt, és ha a lány megbízott benne, könnyebben a nyomára bukkantak volna. Természetesen a lánnyal kapcsolatban sem értettek egyet. Lucan ragaszkodott hozzá, hogy hozzák ide, és ha nem tudják meggyőzni, hogy hozzájuk csatlakozzon, akkor öljék meg, hiszen veszélyt jelent rájuk. Az öregek ellenben csak ide csalták volna, és még ha nem is fog közéjük tartozni, nem akarták megölni, hanem felhasználták volna.  Bár Lucan is meglepődött azon a hevességen, ahogy kiállt a lány megölése mellett. Szerette, ha a tanács hideg, kiegyensúlyozott vezetőnek látja, de ma elvesztette a fejét. Bár még sosem látta a lányt és nem tudott róla szinte semmit, mégis gyűlölte. Ahogy lehunyta a szemét, szinte hallotta, ahogy a hosszú asztal főhelyén az asztalra csap, és kiabál a nála sokkal idősebb társaival, és a szemükbe vágja, hogy ők milyen begyöpösödöttek, hogy nem haladnak a korral és elpuhultak.  Meggyanúsította őket azzal, hogy még a saját maguk által meghatározott törvényeket sem tartják be.  Nem érdemlik meg, hogy a tanácsban legyenek. Eltompultak és a fiatal varázslók, már egyáltalán nem tartanak tőlünk. Megdörzsölte fájó homlokát, és az elsötétített szobában az asztalhoz sétált, majd leült a puha székre. Lepillantott a sötét bútoron pihenő világossárga borítékra, majd felvonta a szemöldökét. Senkitől nem várt üzenetet. Csettintett egyet, mire az asztalon álló gyertya meggyulladt. A láng halvány fénye végigtáncolt a borítékra írt néven: Zoé. Kinyújtotta a kezét, mire a papírvágó kés a tenyérébe repült, majd felnyitotta a borítékot. A belőle kiesett fénykép az asztalra hullott. Nagyot nyelt, majd közelebb hajolt a képhez. Egy számára eddig ismeretlen, vörös hajú, két színű szemű, mosolygós, fehér blúzos lány mosolygott rá. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét, miközben belenyúlt a borítékba és kivette belőle a levelet. Megnyalta a száját, miközben szemeivel végigfutott azon a pár soron, amit Amanda firkantott le, ronda kézírásával. Zoé Bianchi, tizenkilenc éves, a Cassinoi egyetemen tanul. Carla és Raul Bianchi nevelik öt éves kora óta. Via Dante 66. Tekintete újra a képre tévedt, és dühében összegyűrte a papírt. Szíve hevesen kezdett el dobogni és még ő maga is érezte, hogy szikrázik körülötte a varázsereje. Csak nézte a lány arcát, a haját, a szemeit, és rájött, kik a szülei. Mind a kettőt jól ismerte. Az anyja nem egyszer próbálta meg megölni és nem egyszer okozott neki súlyos sérülést, és akit végül ő ölt meg ott, ahol pár nappal ezelőtt Luciust. Az a nő erős volt, hiszen hiába okozott neki csontig hatoló fájdalmat, nem sikított és nem könyörgött. Utolsó erejével még a szemébe nevetett, és közölte, hogy a gyermeke lesz a végzete. Majd Lucan dühében torkon szúrta és a nő szétporladt, ő pedig csak utána gondolt bele, hogy mi mindent kérdezhetett volna még tőle. Most pedig szinte ugyanarra a nőre nézett. A lány annyira hasonlított rá, hogy le se tagadhatja, hogy ki az anyja. A haja és a zöld szeme miatt, pedig egy az egyben az egyik, már visszavonult varázsló volt az apja. A férfi sosem értett vele egyet, és mikor Lucan egyértelműen a tudomására hozta, hogy meghal, ha tovább ellenkezik, a férfi visszaadta a pálcáját és közölte, nem harcol tovább. Most valahol Kínában járja az útjait. Lucan lassan mély levegőt vett, és próbált megnyugodni. Belülről égette a düh, amiért nem szedte ki a nőből, hol van a gyermeke, amiért nem nyomoztatta ki, hol van az a gyerek. Akkor, most nem ez lenne a helyezet, és nem kellene azon aggódnia mikor és ki talál rá. Az agya a szíve ritmusára dobogott és úgy érezte szétszakad a feje. Tenyerét az asztalra fektette, de még ő is meglepődött azon, hogy remegett. Én, akit az apja tette meg a tanács vezetőjének a halálos ágyán nem lehetek gyenge. Normális körülmények között még a tanácsba se kerülhetnék be. De mivel az volt az apám aki, én pedig olyan hatalommal rendelkezem, mint ő, más elbírálásban részesülök. Gyerekként pont a nagyobb elvárások miatt, nem akartam, olyan kemény kezű vezető lenni, mint ő, de aztán az erőmet és véremet nem tudtam megtagadni. Nem akárkinek vagyok a leszármazottja, ezt apám is jól belém verte. Össze sem tudom számolni apám hányszor mesélte el nekem a nagyapám történetét. Annak a hatalmas varázslónak a történetét, aki létre hozta azt a bizonyos kristályt. Az a kő az oka mindennek. Ha az nincs, akkor nem lenne ekkora gond. Minek kellett egyáltalán létrehozni? Miatta éleződtek ki még jobban a harcok, és a gyűlölet még nagyobb lánggal ég. Tudom, gyerekes álmokat kergetek. Itt nem lehet béke, ha egyik fél sem akarja, már pedig a varázslók nem akarják, a vámpír király pedig… biztos csapdát állítana. Nem jó ez így… Pillantása megállapodott az asztalon pihenő véres, varázsló medálon. Remegő kezét rákulcsolta a láncra és felemelte. Az ide-oda lengő medál és a rajta lévő kehely megcsillant a gyertyafényben. Miért pont te, Lucius? Miért pont téged kellett nekem megölnöm? Tudtam, hogy mennyire a szívén viseli a vigyázottjai sorsát. Miből gondoltam, hogy majd őt fogja elárulni? Bárcsak másképp alakult volna minden. Fiatal korunkban minden percünket együtt töltöttük, egymást védtük és óvtuk, mindent elmondtunk egymásnak, de aztán… apám meghalt és vezetőnek kiáltott ki, Lucius pedig megtalálta helyét a Védelmezők között. Elszakadtunk egymástól, elhidegültünk, megszűnt a barátságunk. Pedig reméltem, hogy magam mellé vehetem majd tanácsadónak és újra olyan lesz minden, mint régen, most mégis az én kezemhez ragad a vére. Lucan mérgében szorosabban fogta a láncot, majd a falhoz vágta. Dühös volt, amiért elgyengült, amiért fontosabbnak gondolta egy pillanatra a barátságot, mint a hatalmat. Ő nem volt gyenge, nem ilyennek nevelték, nem puhulhat el, különben elveszik a helyét. Utálta azt a részét, ami még mindig, felnőtt férfi létére is szeretetre vágyott. Az anyját sosem ismerte, az apja kemény és szigorú volt, akinek más se létezett csak a varázslatok és az, hogy a fia megérdemelje a tanács vezetését. Nem tudta, hogy az apja mennyi szeretetet kapott az anyjától és attól a férfitól, aki felnevelte, de annyit tudott, hogy az a férfi szőrén-szálán eltűnt. Miután alaposan kioktatta az apját a fekete mágiából. Ami ugyan a törvény szerint tilos, de a Bach családot ez sosem zavarta. Mindenki szemet hunyt a törvényszegés felett, talán pont azért, mert féltek tőlük. Ha pedig ő most elkezd sírdogálni, mint egy kisgyerek, a helyére pályázó idős mágus – aki eredetileg a helyét örökölte volna, csupán Lucan apjának végrendelete miatt került a fia a tanács élére – kitiltatná, vagy ami még rosszabb, kötelezné arra, hogy tegye le a pálcáját. Lucan pedig ezt sosem tenné meg önként. A párbaj pedig valamelyikük halálával érne véget, ami csak még jobban szétszakítaná, a már így is elég széthúzó tanácsot. A gondolatait a telefon éles, csörgése úgy szakította szét, ahogy ő vágta el Lucius életének fonalát. Összerezzent, majd felkapta a kagylót, és belemordult.
- Mi van?
- Rosszkor hívom, uram? – hallatszott Amanda ijedt hangja a vonal másik végéről.
- Mit akarsz? – vakkantotta Lucan.
- Az előbb vagyis nem rég beszéltem Zoéval, és ez a lány… nos… nagyon nagy ereje van, uram. Senki sem tanította meg neki, hogy használja, de már a dühével is majdnem elsodort. És… nagyon határozott…
- Mit akarsz ezzel Amanda? – kiáltott rá Lucan. – Azt mondtad nem lesz gond. Hozd ide nekem ezt a lányt, nincs más dolgod. Ne kelljen csalódnom benned.
- De… ez a lány gyanakvó, nem bízik bennem, fenyegetőzik és… azt mondta, hogy ha akar valamit tőle, jöjjön ide személyesen – mondta halkan Amanda, és már előre félt, hogy a férfi mit fog mondani. De Lucan csak gúnyosan felnevetett. Mély, furcsán gúnyos kacaja megborzongtatta a lányt.
- Ki ez a kislány, hogy ilyet mer mondani? Úgy látszik, nem tudja, ki vagyok.
- Valóban nem – felelte Amanda. – Úgy tűnik, hogy sem a varázslók közé, sem a vérszopók közé nem tartozik. Emberként él és gondolkodik. Úgy tűnt, nem is vette észre mi történt körülötte, mikor használta az erejét. Ki lehet ennek a lánynak az apja?
- Az mindegy – csattant fel Lucan. – Szóval azt akarja, hogy menjek Cassinoba?
- Igen, és lehetséges, hogy tényleg ide kellene jönnie. Nem alakulnak jól a dolgok…
- Mi baj lehet azon kívül, hogy nem tudsz egy lányt meggyőzni arról, hogy jót akarsz neki? – morogta, talán önmagának szánva Lucan, de elég hangosan ahhoz, hogy a lány meghallja.
- Megjelentek a vámpírok Cassinoban, és szerintem, Zoé után kémkednek. Nem szabad hagyni, hogy megöljék – mondta Amanda, megpróbálva visszafogni a dühét.
− Miért ne? Legalább elintéznék helyettünk a piszkos munkát – mondta Lucan.
− Hogy mondhat ilyet, uram? – háborodott fel Amanda. – Zoé, attól még, hogy az anyja bemesélte neki, hogy tőlünk félnie kell, varázsló. Hozzánk tartozik. Vagyis ha hagyjuk őt megölni, akkor az háborút jelent. Ha nem toroljuk meg, akkor a középszerű varázslók, fellázadnak. Ezt pedig ő nem akarja, uram. Tudom mire képes a tömeg.
− Mintha én nem tudnám – csattant fel Lucan. – Ne oktass ki engem Amanda, ha csak nem akarsz oda kerülni, ahova Lucius került! Nem vagy olyan helyzetben, hogy így beszélj velem!
− Sajnálom, uram, de úgy látom, ön ebben a lányban csak veszélyt lát és nem csatlóst – mondta Amanda. – Egy hatalmas erő a mi szolgálatunkban. Lásson túl a gyűlöletén.
− Elveted a sulykot – morogta fenyegetőn Lucan. – Túllépted a hatáskörödet, neked most az a feladatod, hogy ott legyél, védelmező légy és szemmel tartsd.
− Azt csinálom, uram. De úgy gondoltam megoszthatom önnel azt az észrevételt, amit mások is pedzegetnek, a varázslók közül. Az örököst, társunknak tekintik és nem ellenségnek. – Lucan hátra dőlt a székében és megdörzsölte a homlokát. Nem sokat foglalkozott eddig azzal, hogy mit mondanak a hétköznapi, a városokban elbújó varázslók, és azzal se, ha a tanács ellentmondott neki, de be kellett látnia, hogy Amandának igaza van. Ha az alattvalóik fellázadnak, akkor ők nem maradnak hatalmon.
− Odaküldöm Val-t, hogy segítsen neked. Az ő ereje sokkal nagyobb, mint a tiéd, és ha mással nem is, de erőszakkal hozzátok ide. Ide elém, ne a tanács elé… elém, én akarok vele beszélni – jelentett ki Lucan, majd letette a telefont, meg sem várva Amanda válaszát. Tehetetlen dühében felpattant és mindent lesodort az asztalról. A bútoron pihenő üvegburájú lámpa csörömpölve zuhant a földre. A telefonkagyló kiesett a helyéről és csak az egyenletes búgás hallatszott. A papírok zizegve forogtak a levegőben, a falakon remegtek a képek és leesni készültek, a kandallóban lobogó lángok, dühöngő, forgó táncba kezdtek, és az apjáról készült hatalmas portré a padlóra zuhant. Ezernyi, hol kisebb hol nagyobb üvegdarabok feküdtek a sötét szőnyegen. A levegőt az égett karamell szaga töltötte be. Lucan lihegve állt a szobája romjai felett és próbált megnyugodni. Szabadjára engedte a dühét, amit nem akart, mert a gyengeség megmutatkozásának tekintette. Hosszan kifújta a levegőt, megigazította fekete öltönyét, hátra simította a haját és kikiabált:
− Mabel! Gyere be! – az ajtó lassan kinyílt és egy szőke, falfehérre sápadt lány dugta be a fejét a résen. −   Kerítsd elő nekem Damien Ginnt, méghozzá záros határidőn belül!
− De, uram… − nyelt egy nagyot Mabel.
− Nem érdekelnek a kifogások. Kerítsd elő, ha kell a föld alól is, és hozd ide! Ezen kívül küld a tanácsterembe Valt, ezt a szemetet pedig takarítsd fel! – ezzel kihúzta magát és elviharzott a lány mellett. Szükségem van Damien-re. Teljesen mindegy mibe kerül és teljesen mindegy, hogy ez milyen megalázó, de nincs más esélyem. Muszáj valahogy idehozni Zoét és ezt csak ő tudja végrehajtani. Végtére is egy vér csörgedezik az ereikben.