2012. augusztus 15., szerda

Négy Őselem 2. fejezet


2. fejezet



Stella csak azt vette észre, hogy Andy bebotladozik a nappaliba és elterül a kanapén. Felé fordult a számítógéptől. A fiú csukott szemmel feküdt, és mormogott valamit az orra alatt. Sötétbarna haja összevissza állt, lába lelógott a bútorról, a hangja mély volt, a teste erős és izmos. A lány csak nézett rá, várta, hogy a társa köszönjön és észrevegye, de semmi ilyesmi nem történt. Stella barna haja meglibbent, ahogy felállt és a fiúhoz sétált

-Na, mi van? Mi történt?- kérdezte Stella. A fiú barna szeme kinyílt és pont Stella szemébe nézett, ugyanis a lány lehajolt hozzá. Stella zöld szeme szerinte gyönyörű volt, bár ezt így sohasem mondta neki, ahhoz túl büszke volt. A lány vékony testét egy zöld póló és egy farmer takarta.

- Hogy mi? Az, hogy három démont kergettem ma végig az egész városon és az egyik meglógott. Plusz még az erőm sincs ma a toppon. Két szóval mondva: Elegem van!- mondta Andy dühösen- Holnap Leo megy nem érdekel!

- Andy, ez a feladatod nem? Miért kell minden egyes ilyen este után hisztit csapni?- kérdezte és a fejét rázta, hogy nem érti a fiút- Tudtad mire vállalkozol.

- A nagy fenéket tudtam!- ugrott fel Andy és a lány fölé magasodott. Stella vagy másfél fejjel kisebb volt, mindkét fiúnál. Mivel ilyen alacsony volt, úgy érezte a fiúk azt hiszik irányíthatják őt, csak mert magasabbak nála. De persze Stella Sarto nem olyan volt, aki ezt hagyja. Szilárdan kiállt minden gondolata, elhatározása mellett és nem engedett belőle. Ha kellett tűzön-vizen keresztül, de elérte azt, amit akart. Kifejezetten utálta, ha Leo vagy Andy irányítani akarta őt, bár nem is hagyta. Mindig az övé volt az utolsó szó, mindegy miről beszélgettek. Annyit elismert, hogy Leo a kinevezett főnök, de ha valami nem tetszett neki megmondta a szemébe. Ám teljesen máshogy viselkedett Andy-vel és máshogy Leo-val. Ennek talán az volt az oka, hogy mélyen a szívében gyengéd szálak fűzték Andy-hez. Amióta csak benne van a csapatban, körülbelül öt éve arra vár, hogy a fiú tegyen valamit, amiből látja ő is akar tőle valamit. De a jel még mindig váratott magára. Most ott álltak egymással szemben, alig két lépésre a másiktól és szikrázott közöttük a levegő.

- Mit nem tudtál? Hogy démonokat kell üldöznünk?- kérdezte Stella és kihúzta magát.- Mert ha Leo neked nem mondta ezt el már az elején, én komolyan mondom felkötöm magam.

- De elmondta. - morogta Andy- Csak arról nem szólt, hogy minden héten háromszor kell végig rohanom a várost, mondjuk tök értelmetlenül, mert semmit sem érünk el vele. Nathaniel nagyon jól tudja, hogy mik a gyenge pontjaink és ezt felhasználja ellenünk.

- És te már most feladod?- kérdezte Stella- Ne légy már gyáva!

- Nem gyáva vagyok, hanem fáradt! Nem látom értelmét a további harcoknak!- kiáltotta Andy és fel s alá kezdett el mászkálni- Annyira kiszámíthatóak vagyunk, hogy lassan a legfiatalabb démon is kiröhög! Ideje lenne egy kicsit újítani nem gondolod?

- Tény, hogy az utóbbi időben Leo nem foglalkozik annyit velünk és azzal, hogy fejlődjünk, de nem gondolod, hogy egy kicsit fontosabb megtalálni a tüzet?- Andy csak legyintett. - Most mégis mi van? Nem hiszed, hogy létezik?

- De létezik! Mi is létezünk, csak… eddig se találtuk meg… miből gondolja, hogy most hirtelen egyik hétről a másikra megtalálja?- kérdezte Andy- Leo-nak túlságosan is mániájává vált ezt az egész.

- Nem mintha védeni akarnám, meg minden, de abban igaza van, hogy bármikor a lányra bukkanhatunk. Ha pedig nem keressük, soha sem találjuk meg. - mondta Stella és leült oda, ahol eddig a fiú feküdt. Andy hirtelen megállt és felé fordult.

- A lányra? Miből gondolod, hogy lány?- kérdezte Andy.

- Mert az Isten nagyon kicseszne velem, ha még egy fiút sózna a nyakamba. - mondta Stella- Ti ketten Leo-val túl sokak vagytok néha.

- Két nővel egy házban… nem lesz az úgy jó!- vigyorodott el Andy. Stella erre felállt és a fiúhoz sétált- Ketten panaszkodnátok itt nekünk.

- Kedves Andrion! Én nem szoktam panaszkodni, csak megkértelek titeket, hogy ne fa padló legyen, mert tudjátok, hogy hogyan reagál rám a fa. De ti, mint akik süketek vagytok. - legyintett Stella- Amúgy így legalább egyenlők lennének az esélyek a veszekedéseknél.

- Áh már előre látom, hogy az lesz, amit ti akartok.

- Nagyon poénos.- gúnyolódott Stella- Mi a franc bajod van ma? Hol van a vicces Andy?- a fiú hirtelen megfogta a lány kezét, visszavezette a kanapéhoz és lehúzta maga mellé

- Egy kislányt… nem tudtam ma este megmenteni…- suttogta halkan, mire a levegő teljesen lehűlt körülötte, Stella-n pedig végigfutott a hideg. Már megszokta, hogy a levegő Andy hangulatától függően változik. Ha a fiú szomorú volt, a levegő lehűlt körülötte, ha dühös volt szinte kavargott körülötte, ha pedig boldog volt minden a megszokott rendben ment. A lány megszorította a kezét. - Azt senki sem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. Huszonöt éves vagyok és már annyi szörnyűséget láttam. Figyeltem, hogyan halnak meg az emberek a démonok kezeitől, és láttam milyenné váltak az emberek. Rosszak, gonoszak, kegyetlenek. És sokszor nem értem miért ilyenek?

- Sajnos ilyen a világ, Andy!- sóhajtotta Stella- Nathaniel ilyenné tette őket! Pontosan ez ellen harcolunk. Én legalább is csak így vagyok képes újra és újra kimenni és összecsapni velük.

- Akkor is nehéz! Nem elég, hogy az erőnket is irányítanunk kell, még Nathaniel is ennyi gondot sóz a nyakunkba- kezdte el masszírozni a homlokát. - Évről évre rosszabb lesz az egész. Tudod hányszor gondolkodtam azon, hogy fogom magam és lelépek? És nem miattatok, hanem emiatt az egész miatt. Érted mit mondok? Belefáradtam!

- Mindannyian fáradtak vagyunk Andy. - hajtotta a fiú vállára a fejét Stella- Nem egyszerű az életünk, sosem volt. Mi kicsi korunktól kezdve éreztük, hogy nem vagyunk átlagosak, de nem gondoltuk, hogy idáig jutunk. Együtt lakunk, együtt harcolunk, messze a családunktól és a barátainktól és démonokkal vívunk vérre menő csatát. Nem ezt az életet akartam.

- Hát nekem se ez volt az álmom elhiteted- sóhajtotta Andy. - De biztos ennek is megvan az oka. Csak, aki nincs ebben benne az nem is tudja milyen.

- Na, az biztos. Amúgy Leo-nak van egyáltalán családja?- Andy erre ránézett. Arcuk nagyon közel volt egymáshoz. Csak néztek egymás szemébe és pislogtak. Mind a ketten ugyanazt akarták, megcsókolni a másikat. Mégis, amikor észrevették, hogy milyen helyzetben vannak, elhúzódtak egymástól. - Szóval?

- Úgy tudom nincs… bár hogy őszinte legyek nem beszéltem vele még erről. - Gondolkodott el Andy. - Nem furcsa, hogy már öt éve lakunk együtt vele és semmit sem tudunk róla?

- Leo, olyan titokzatos, mint a tenger. Tudod övé a víz. - vont vállat Stella.

- Föld… levegő… víz… vajon a tűz milyen lesz?

- Ez még a jövő zenéje. Bár… reménykedjünk, hogy nem a távolié. - mondta Stella.



* * *



Leo amikor meghallotta, hogy csukódik az ajtó elindult, hogy megkeresse Andy-t. Meghallotta, hogy a fiú Stella-val beszélget a nappaliban, de mégsem ment be. Csak állt az ajtó mellett és hallgatta a társalgást. Fejét a falnak döntötte és csak figyelt. Soha nem beszélt Andy-vel arról, hogy milyen rossz neki miután hazajött az őrjáratból. Soha nem beszélgetett el Stella-val, arról, hogy bír mindig kimenni az utcára és harcolni. Tudta, hogy mind a ketten erősek és kitartóak, tudta, hogy van bennük elkötelezettség az iránt, hogy megmentsék a többi embert, de azt sosem kérdezte meg lelkileg, hogy bírják. Mint kinevezett főnöknek neki kellett volna tartania a lelket az embereiben, és az ilyen éjszakákat velük együtt kellett volna túl élnie. De ő semmit sem tett. Csak kiadta a parancsot és azzal foglalkozott, hogy minél előbb megtalálja az utolsó társukat. Szükségük volt rá, de azt nem hagyhatta, hogy szétszakadjon a csapat. Azért meg pláne nem, mert neki kellett összetartania. Megdörzsölte a szemeit, majd sóhajtott és belépett a szobába. Andy és Stella szinte egyszerre fordult felé.

-Sziasztok! Andy, volt valami gond kint az utcán?- kérdezte Leo miközben beletúrt szőkés barna hajába. Most a kék falak sem nyugtatták le az idegeit, pedig ezt a szobát direkt festette ilyenre, ugyanis mindig itt tartották a csapatgyűlést. Ő pedig mindig is nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak szerette magát mutatni. Igazi vezérnek.

- Semmi érdemleges. Az egyik démon megszökött, miután végigrohantatott a városon- morogta Andy. - Amúgy semmi extra.

- Túl nagy a csend. Nathaniel biztos készül valamire- ült le sóhajtva a barna bőrfotelbe Leo- Most van a nagy fesztiválok ideje is Párizsban. Millió ember mászkál az utcán mégsem tűnnek el tömegével az emberek.

- Biztos ők is a lányt keresik. Azért elég egyértelmű volt a kinyilatkoztatás, hogy még ebben az évben megtaláljuk- szólt közbe Stella. - Nathaniel is biztos hallotta. Nem süket.

- Sajnos. Lehet akkor könnyebb lenne az életünk- morogta Andy az orra alatt

- Még az a szerencse, hogy a démonok nappal sosem támadnak. Ritka az, hogy fényes napvilágnál öltek meg valakit, legalábbis a saját testükben.

- Hát amilyen rondák, nem csodálom. Ha én átlagemberként meglátnék egyet is, sikítva rohannék el. - nyújtózott ki Stella. A beszélgetés pedig itt megakadt, ahogy mindig. Ők hárman a „munkán” kívül másról nem igen váltottak szót. Andy és Stella nagyon sok időt töltött azzal, hogy beszélgettek és röhögtek, de Leo sosem engedett fel a közelükben. Valamilyen szinten mindig is távol tartotta magát a csapat másik két tagjától. Nem akarta, hogy tudjanak a családjáról vagy a rokonairól, a magánéletéről pedig főleg nem akart velük beszélni. A csendet végül Andy törte meg, mikor közölte, hogy ő lefekszik. Stella szép álmokat kívánt neki, majd Leo-hoz fordult. Végignézett a fiú kék-szürke csíkos pólóján, a sötét szürke farmerján, majd a tekintete felvándorolt a fiú arcára. Egy teljesen átlagos fiú arcba nézett. Kék szemeit aranyszínű szempillák vették kerül, az orra pont az arcához illet, nem volt se kicsi, se nagy. Stella még jóképűnek is mondhatta volna, hogy ha nem csúfította volna el az arcát két csúnya sebhely. Az egyik a jobb arcán futott végig, a másik a szemöldökét csúfította el. Mind a két vágásnyom csak akkor látszott, ha a fiúnak rossz napja volt. És most az volt. A sebhelyek szinte világítottak az arcán, tekintete valahova a falra meredt a lánya válla felett.

- Minden rendben Leo?- a fiú tekintete erre rá vándorolt. - Olyan… fura vagy.

- Nem érdekes- legyintett Leo- Csak rossz napom van. Inkább… sétálok egyet- ezzel felállt és elhagyta a szobát. Stella még hallotta, hogy a bejárati ajtó becsapódik mögötte. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el mindig, amikor Leo egyedül ment valahova. Az agya válaszokat akart, hogy miért hagyta itt őket és miért nem bízik bennük. De sosem kapott. Egy apró hangocska azt suttogta mindig a fülébe, hogy Leo ellenük dolgozik, de a józan esze tudta, hogy ez nem igaz. „Leo sosem árulna el minket. Ez biztos.”



Leo elgondolkodva sétált Párizs utcáin. A nap melegen sütött, de még ez sem melegítette fel a szívét. A sok gond, aggódás, az állandó harc már megkeserítette és megfagyasztotta a szívét. Már meg se tudta volna mondani, mikor nevetett utoljára őszintén, hogy mikor volt utoljára boldog. „Erre tettem fel az életem. Arra, hogy védjem az embereket, hogy vigyázzak és segítsek az olyanoknak, amilyen én is vagyok. Egyikünknek se lehet normális élete, de azért azt nem akartam, hogy ne legyen boldogságom az életben. És szeretném ha ők is azok lennének. De ilyen élettel? Állandó harc, vér és szenvedés az életünk. Ezzel jár az, hogy mi vagyunk a négy őselem hordozói. Miért vert meg minket az Isten ilyen sorssal? Talán nem tettük meg előző életünkben azt, amit akart? Vagy miért? Az is épp elég, gond, hogy kordában kell tartanunk erőnket, még ráadásnak jön az is, hogy démonokat kell ölnünk majdnem minden éjjel. Stella-nak és Andy-nek se könnyű, de nekik legalább van családjuk. Nekem nincs. Mindenki meghalt, akit valaha szerettem. Nathaniel felhasználta ellenem, ezért is nem engedek magamhoz senkit. Ezért mondtam Andy-nak és Stella-nak is hogy ne mondják senkinek se hol vannak, mit csinálnak és van e családjuk. Túl nagy a kockázat, hogy őket is megölik. Amit pedig nem hagyhatok. Épp elég, hogy az én lelkemen szárad, hogy ilyen életet kell élniük. Ha bárki megsérülne a családjukból, beleszakadna a szívem. Na, jó hagyjuk ezt az egészet. Arra kellene most koncentrálnom, hogy megtaláljam a negyedik tagot. Nem találhatja meg Nathaniel előttünk. Azt már nem!”

-Nem lenne szabad ilyen mélyen elmerülnöd a gondolataidban Leo. Még a végén véletlenül valaki beléd szúrja a pengét- Leo hirtelen megtorpant és megpördült. Pár lépésre megpillantotta a fiút. Hosszú, fekete haját összekötötte és egy fekete baseball sapka takarta, mogyoró barna szemét fekete napszemüveg mögé rejtette. Ördögi mosoly terült szét az arcán, kivillantva hófehér tökéletes fogait. Fehér pólója és nadrágja elütött a fekete sapkától, de így is minden nő megfordult utána. Körülöttük turisták tengere örvénylett.

- Nathaniel! Mit keres te itt?- kérdezte Leo nyugodtan, bár a kezeit beledugta fekete bőrdzsekije zsebébe és jobb kezének ujjait ráfonta a tőre markolatára.

- Csak sétálgatok. Élvezem a napfényt és a jó időt. Meg a sok fiatal lány közelségét- felelt vigyorogva a fiú. Bárki, aki ránézett csak egy huszonöt év körüli fiút látott, nem pedig a démonok földi vezetőjét. Leo csak a szemét forgatta a válasz hallatán.

- Jó duma. Mit akarsz Nathaniel? Te sosem CSAK sétálgatsz.

- Hajaja, de jól ismersz. - lépett közelebb a fiú - Amúgy csak segíteni akarok neked és a csapatodnak- Leo ezen hatalmasat nevetett.

- Én tuti süket vagyok, ugyanis azt hallottam, hogy segíteni akarsz nekünk.

- Jól hallottad. - felelte Nathaniel és elkomolyodott.

- Egy: Nem hiszek neked! Kettő: Miért tennéd?

- Túl unalmas, hogy előnyben vagyunk. - legyintett a fiú- Ideje egy kicsit felkavarni az állóvizet. Úgy tudom, hogy kerestek valakit… a Tűz gyermekét.

- És?- kérdezte gyanakodva Leo.

- Nos, mivel körbeérdeklődtem, bizton állíthatom, hogy a társatok itt van Párizsban- kacsintott Nathaniel. - Persze nem fogok mindent az orrodra kötni. Legyen elég annyi, hogy mind a ketten közel járunk hozzá.

- Nem értelek. Ebben mi a jó neked?

- Egy kis játék- nevetette fel Nathaniel. - Versenyfutás az idővel… még nem tudja ki is ő valójában, nincs ereje. Melyikünk találja meg előbb Leo? Te vagy én?

- Versenyre hívsz, Nathaniel? Biztos vagy te ebben?- érdeklődött Leo. - Tudod annak mi a vége. - Nathaniel közel lépett hozzá és a mellkasuk majdnem összeért.

- Én tudom. Mint a múltkor, mindent elvesztesz, a családod, a hatalmad… Bár Lucifer megbocsátó, talán ha elárulnád a csapatod…

- Menj a picsába, Nathaniel!- mordult rá Leo- Legyőzlek és eltaposlak, mint egy férget.

- Vigyázz, Leo, mert a végén még te szívod meg- morogta Nathaniel, majd ellépett a fiú mellett és beleveszett a tömegbe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése